Feltámadásának színhelye: a Vígszínház nagyszínpada.
Idõpontja: megszületése, 1969 óta 2004. december 17-ig - folyamatos.

A feltámadás szertartását a drámát elõször színpadra segítõ Várkonyi Zoltán mûvének folytatója, tanítványa és barátja, Marton László celebrálta. A címben használt egyes szám elsõ személy Örkénytõl való, és eredetileg természetesen nem a szóban forgó színpadi mûre, hanem annak hõsére, magára Pistire vonatkozik. Akit számtalanszor megölnek, felnégyelnek, vízbe fojtanak, és mégis mindig újjászületik. S hogy miért az esemény szenzáció voltát enyhítõ "ahogy szokás"? Mert Örkény történelemszemléletének lényegi vonása ez a tragédiák bekövetkeztét gyakorító, a szenzációt egyfelõl relativizáló, másfelõl közel hozó, mindennapi tapasztalat. Ugyan miért ne lehetne feltámadni - "ahogy szokás" - egy olyan országban, ahol a stabil hidak néha fel vannak robbantva, és az épségben álló házak látványa sem állandó. Egy metropolisban, ahol hol csatornáznak, hol tankcsapdákat ásnak - minden megtörténhet. Nemcsak a feltámadás...

A legenda, ahogy emlékszünk rá,

és ahogy ma látjuk Negyedszázad távolából Örkény drámájának sikeresen kivárt és kiharcolt ősbemutatója fényes színházünnep. Marton László ma egy katartikus, gyönyörű estére emlékszik, amit csak a beteg Várkonyiért való szorongás felhőzött be. Személyes emlékem is az elégtétel és az elégedettség. Nem lehetett meghatódás nélkül üdvözölni Pistit, aki többek szívós küzdelme nyomán, tíz esztendős késéssel ugyan, de mégiscsak elfoglalta a színpadot. Gobbi Hilda, Garas Dezső a premieren nem tapsot, de tapsvihart aratott. Amikor Örkény meghajolt a függöny előtt, egyikünk sem sejthette, hogy ez az utolsó alkalom.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Csak utólag érzi a kritikus is az ünneprontás kényszerét, amikor megkérdezi, hogy vajon valóban ilyen felhőtlen volt ez a színháztörténeti jelentőségű premier, vagy emlékezetünk szépíti meg - nem a látottakat és hallottakat, hanem a fogadtatást. A múltidézés hitelességéhez tartozik, hogy ne felejtsük: többen - akik inkább késleltették, mint sürgették a bemutatót - továbbra is a felelősség megállapítását és meghatározását hiányolják a darabból, mások Örkény történelemszemléletét és közös pistiségünket vitatják. Felemás sok korabeli dicséret is. Hangadó napilapkritikusok az elmúlt ötven év aktualitásait célba vevő "osztályon felüli kabarénak" dicsérik, és legfeljebb annyit ismernek el, hogy "jól szórakoztunk". (Esti Hírlap, Népszabadság) A színházi lap kritikusa meghökkentő módon keserves estéről és ellentmondásos érzésekről számol be, amikor kollektív döntésképtelenségünket vitatva egyszerre bírálja és védi is Örkény művét. Az író kéretlen prókátorai a mű alapvetően marxista koncepcióját hangsúlyozzák, viszont belekötnek a szerkesztés "gyengéibe". A Magyar Nemzet kritikusa a súlyos és súlytalan jelenetek váltakozását, a dráma mozaikszerű szerkezetét kifogásolja. Van, aki elfogadja ugyan a darabot Az ember tragédiája parafrázisának, de rosszallja, hogy az új Ádám nem kutat, csak sodródik. Örkény szemére vetik, hogy ha elfogadjuk Pistit egyszerre ítéletvégrehajtónak és áldozatnak, akkor ezzel megszabadítjuk, felmentjük őt a személyes felelőssége alól. Voltak, akik már a darab címén is fennakadtak: a Pisti még csak elmegy, de a vérzivatar túl komor, sőt fenyegető...

A legtöbb írásban nemcsak a szerzőnek, az előadásnak is jut egy-két rossz szó. Még a korszak kiemelkedő esztétája, Balassa Péter is - akinek A részvét grimaszai című, az identitászavar groteszk passióját és a személyiség válságát elemző tanulmánya az Örkény-irodalom egyik alapműve - az ősbemutató sikertelenségéről ír. Legsúlyosabb érve, hogy "a Pesti Színház deszkáin a jelenbe zsugorították vissza a mű hirdetményét". Az előadást tisztes és derekas megoldásaival együtt félreértésnek értékeli, amiért nem volt képes a darab valódi konfliktusát színre vinni és "történelmi paródia és társalgási színjáték lett belőle" (in: Örkény emlékkönyv).

Az ünneprontó sorok és jelzők idézésével semmiképpen nem szerettem volna - mások háta mögé bújva - visszavonni a bemutatót követő napokban írásba adott elragadtatásomat, sem sommásan - és történelmietlenül - elmarasztalni a kritikát. Inkább csak érzékeltetni kívántam a szenzáció légkörét, a politikai presszió kínos szakmai konzekvenciáit, és mellesleg jelezni, hogy utólag a legendák is fényesebbek, felhőtlenebbek, mint a valóság. Majdani szakdolgozók, monográfusok tiszte, témája lehet a dráma terjedelmét sokszorosan meghaladó korabeli és későbbi Pisti-irodalom számbavétele. Már csak azért is, mert a korszak hangadó esztétái - Almási Miklóstól Hankiss Elemérig, Bécsy Tamástól Sükösd Mihályig - tüzetesen elemezték, vezető színházkritikusok - Koltai Tamástól Molnár Gál Péterig - értékelték az elkövetkező évtizedek során (tehát viszonylag hamar!) már klasszikusnak ígérkező drámát. A szakma dicséretére válik, hogy többen deklarálták: a Bánk bán, a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája után, íme megszületett a negyedik magyar klasszikus dráma.

Magam elsősorban Pisti identitását, tízmillió Pisti történelmi passióját vizsgáltam Örkény-színház című kötetemben (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985). Gondolom, ez magyarázza, hogy a legújabb, Marton László rendezte vígszínházi előadás műsorfüzete (megtisztelő módon) szokatlanul nagy terjedelemben idézi a könyv idevágó fejezetét. De ennél is kedvesebb számomra, hogy Pistihez intézett és a Nők Lapjában közölt színházi levelemre a "Pisti titkárság nevében" 1979. február 10-én maga Örkény István válaszolt. Újraolvasása olyan öröm, mintha a sárguló géppapíron egy nekem szóló egypercest őriznék.

"Minthogy az ön tollából származik az első nyílt levél, melyet Pistipistihez intéztek, elfoglaltsága miatt csak a titkárság nevében fejezhetem ki teljes elismerését és őszinte háláját." A Pisti-lét természetrajza

Örkény István kollektív (történelmi) életrajza a Pisti-lét groteszk analíziseként egyszerre kínált kulcsot a vérzivataros magyar történelemhez és a címszereplő lelki hasadásának természetrajzához. Kicsoda ez a Pisti? Mondták a történelem hajszolta idealizált kispolgárnak, mesebeli királyfinak, a magyar kisember archetípusának, modern passiójáték hőseként megismert krisztusi figurának. Ha bebizonyosodik, mint ahogy bebizonyosodott, hogy nem Örkény szimpla alteregója, reprezentánsa, hanem tízmillió magyar Pisti - személyesen, akkor kálváriája is közös, személyes ügyünk. Akkor Pistivel együtt tűrünk, sodródunk, küszködünk, és vele együtt választjuk meg az utat is, amelyen végigmegyünk. A választások, amelyekkel Pisti szembesül, egy nép néha önkéntes, de még gyakrabban kényszerű választásai. Jó és rossz között viszonylag egyszerűbb a döntés. Csakhogy Pistinek a követendő és a követhető ösvény, a hősök és a gyilkosok meredélye, a megbélyegzők és a megbélyegzettek, keveset tevők, nagyokat álmodók, másokat mentők és magukat pusztítók sorsa között kell választani.

Börcsök Enikő | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Amikor Pisti született - de még amikor bemutatták is - nagyobbrészt a szereplők és a nézők közös (történelmi) élményei, megélt és megszenvedett tapasztalatai elevenedtek meg a színpadon. A fasizmus, a személyi kultusz, az 1956-os események még közvetlenül befolyásolták, vagy legalábbis befolyásolhatták a Pistik tudatát. A megidézett, koronként változó helyzetek és alternatívák nem történelmi tudatunkban, hanem zsigereinkben rögződtek. A Pisti sorsában felmutatott határhelyzetekben tegnapi önmagunkra és barátainkra, főnökeinkre és szomszédainkra ismertünk. Tudtuk, hogy a szerző nem történelemkönyvet, hanem tükröt tart elénk.

Az ősbemutatót követő évtizedekben Pisti cseppet sem öregedett. Csak mi, nézők változtunk: távolabbról, tehát tárgyilagosabban, szikárabban figyeltük, kísértük a fejleményeket. A történelem válaszútján - 1944 táján - megkettőződött Pisti esetében a nyilas karszalagos mészáros és a pincében rejtőzködő ellenálló szembesítésekor már nem annyira a konkrét szituáció foglalkoztat, legalább olyan mértékben tudatosodik bennünk a mindenkori hatalom iránti szélsőséges lojalitás és az érdek vezérelte váltások mechanizmusa. Pisti sérelmeinek és tapasztalatainak megváltozott funkciója idővel kitágult: az önmagát, identitását kereső kisember dilemmái kevésbé korhoz kötötten jelennek meg. A szerepekről lehull a történelmi divatokban rájuk rakódott jelmezek néhány kelléke. Méghozzá anélkül, hogy a szerepek és a jellemeket tükröző jelmezek érvénye változna. A létragyári munkáskáder igazgató monológját már nem pusztán a korabeli, hibás és igazságtalan káderpolitika illusztrációjaként hallgatjuk, inkább az alkalmatlan emberek felülkerekedésének - mindenkori - veszedelmét idéző megnyilvánulásaként. A célkeresztbe már nem a politika, hanem az emberi butaság kerül. Pistik színeváltozása

A nyolcvanas években megidézett Pistik - Szolnokon, Debrecenben, Kaposvárott és Budapesten - Örkény hősének más-más arcát mutatták. Vincze János, Jeney István, Pinczés István, Babarczy László és Mácsai Pál Pistii másként, más körülmények között járták végig a maguk útját. Szolnokon Pisti és a Pistik fiai közötti kapcsolat feltárása, a mindenkori választások következményeinek felmutatása lehetett a cél. Debrecenben a rendező Pisti korára és körülményeire fordított nagyobb figyelmet. Következetesen igyekezett megjeleníteni ezeket, hangsúlyozva a környezet meghatározó szellemiségét, befolyását. A vérzivatart túlélő, diadalmas debreceni Pisti a maga optimizmusával - stílusban és hangulatban is - polemizált Jeney (és az általa rendezett stúdió-előadás) komorabb, keserűbb világképével.

Pindroch Csaba, Gálffi László és Lajos András | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Kaposvárott Babarczy László azért választotta programadó darabnak a Pistit, hogy századunk emberének Tragédiája-ként állíthassa színpadra Örkény művét. A rendező, a darab szellemiségét szolgálva, következetesen kikerülte a földhözragadt realizmus, illetve naturalizmus buktatóit, és tudatosan "megemelte" a drámai cselekményt. Ennek jegyében és az előadás helyére-idejére való tekintettel mellőzte - szövegben, látványban - a darab keretét alkotó Grand Café Hungária terét is. A színpadnyílás tetejére lógatott Pisti-portrésorozat segítségével az eredeti szövegváltozatot választó rendező (és az ő koncepcióját leleményesen vizualizáló tervező, Gothár Péter) nem is négy, hanem nyolc-tíz, egyetlen modellről más-más helyzetben és lelkiállapotban fotografált képpel érzékelteti, hogy az előadásban annyi Pistivel találkozunk, ahánynak az író szót ad.

Mácsai Pál egy vele készített interjúban elárulja, hogy saját árva nemzedékének kockázatos vállalkozását, némi leegyszerűsítéssel a rendszerváltozás drámáját kereste a Pistiben. Számára az ember, a nép sokszoros haláláról és mindenkori feltámadásáról szóló darab mementó: arra figyelmeztet, hogy a tisztítótűzből csak az képes sértetlenül kijönni, főnixként feltámadni, aki nem csalja önmagát, aki nem tagadja le közös árulásainkat sem. Mácsai nemcsak képzeletben, hanem a színpadon is "továbbírta" a drámát. Méghozzá abból a meggondolásból, hogy amikor Örkény befejezte a darabot, annak cselekménye magától értetődően ívelt át a korabeli jelenbe, sőt a távoli, megsejtett jövőbe is. Örkény után Mácsai is azt érezte, hogy az atomtámadás víziója jogot ad számára ahhoz, hogy Madách (és természetesen Örkény) szellemében (szavak nélkül) továbbírja a drámát. A folytatás a fináléban egy egérinvázió fenyegető jövőképe, aminek nyomasztó hangulatát csak a színpadra idézett Mickey Mouse iróniája oldja valamennyire. De az előadás mégsem ettől, hanem Varsányiné nevezetes záró mondatának elhagyása által lett pesszimistább az elődök Pistijeinél.

És ezzel mintha bezárult volna a lehetséges variációk köre. Negyedszázaddal az ősbemutató után Marton László dilemmája csakis az lehetett, hogyan képes az alapjában megváltozott társadalmi, történelmi szituációban megőrizni és a XXI. századba átvinni Pisti egyetemességében is korhoz kötött XX. századi üzenetét. Most is félünk a farkastól

Klasszikusok bemutatásához - és ki meri elvitatni, hogy a Pisti a XX. századi magyar drámairodalom klasszikusa - nem kell különösebb indok. Az ősbemutató negyedszázados évfordulója legfeljebb formális jogcím, míg Marton László emlékőrző elkötelezettsége személyes motiváció. Mindkét magyarázat elfogadható, de egyik sem ér fel azzal a harmadik indítékkal, amire az új bemutató Pistije, Gálffi László hivatkozik. Hogy tudniillik "mai életünket nézve az a legabszurdabb, hogy túlszárnyalja az örkényi abszurditást". S hogy a túláltalánosított megállapítást a tények és konkrétumok nyelvére fordítsa, azt a kérdést is felteszi, hogy vajon hány ember kezdte manapság újra, elölről az életet, olyan emberek, akiket sarokba szorítottak a körülmények, amelyek szorításából csak az menekül, aki tudomásul veszi, hogy más magatartást várnak tőle a munkahelyén, másképp illik viselkedni a családja körében, és megint másképp a párkapcsolatokban. Ez a tágan értelmezett aktualitás volt Marton László személyes vállalkozásának is a legfőbb indítéka. Ebben ismerte fel korunk identitásválságának jellemző tüneteit.

 

Koncepcióját arra a tapasztalatra építette, hogy az én-hasadás korunkban népbetegség lett. Előfordulása olyan gyakori, hogy a Pistik többsége már szinte természetesnek tartja, nem is nagyon tiltakozik ellene. Megszokta - megszoktuk -, hogy a szabadsághiány napjainkban nem(csak) a politika öntőformáiban korlátozza az egyént, hanem egzisztenciális kényszerre, fenyegetettségre váltva nehezíti, hogy Pisti valóban megtalálja, megvalósítsa, egyesítse önmagát.

Hinni kell, vagy legalábbis hinni illik, hol ebben, hol abban. Vízen járni nehezebb, mint valaha, de Riziként jósolni, akár a legközelebbi jövőbe látni - semmivel sem könnyebb. Örkénynek szerencsére sikerült. Olyannyira, hogy már drámája megírásakor látta és felmutatta, hogy az emberek a túlélés és a sikeres boldogulás érdekében sokszor nemcsak karszalagot, de jelmezt, pártot és világnézetet is cserélnek. Bizonytalan politikus karrierek biztos háttere a felhalmozott tőke, és a Pistik közül a legdörzsöltebbek zökkenőmentesen - legfeljebb nem minden feltűnés nélkül - sétálnak át a közéletiből az üzleti szférába.

Örkény időgépének sajátos működésére vall az a megrökönyödés, amit a kávéházi üvegablakra sarlót és kalapácsot mázoló Pisti hajdani cselekedete vált ki Budapesten. Ugyanez napjainkban sem elképzelhetetlen, csak éppen a cselekedet előjele, indítéka és megítélése különbözik. Annak idején Pisti belső késztetését a megszokással magyarázta. Mára - lévén, hogy az önkényuralmi jelképek terjesztése, nyilvánosság előtt történő használata bűncselekménynek számít - a cselekvés gyakoriságára való hivatkozás nemhogy enyhítené, de még súlyosbíthatná is a Pistire váró büntetést.

Történelemmé távolodott a drámában megidézett koncepciós per is. Várkonyi a próbák idején még magyarázkodás nélkül említhette Rajk-jelenetét, olyan evidens volt mindenki számára Pisti perének politikai analógiája, háttere. Bár a történelemnek ezt az ördögi fejezetét azóta is őrzi a krónikákon kívül a kollektív emlékezet, időszerűsége a drámán belül elsősorban a vád tanújaként szerepeltetett Szőke Lány vallomásában érződik. Az áruló túlteljesítő szerepjátszása a megváltozott történelmi kontextusban, és abból kiragadva is az emberi jellem torzulásának veszélyére figyelmeztet. Aki tegnap evett Dózsa húsából, meglehet, ma is megpróbálja szörnyű tettét azzal menteni, hogy "ez nálunk így szokás".

Naponta tapasztaljuk magunkon és Pisti-társainkon, hogy eltervezett, áhított "lakáscserénk" legfőbb akadálya mi magunk vagyunk. Mert alapjában mégiscsak ragaszkodunk saját régi lakásunkhoz, sorsunkhoz, keresztünkhöz. De nem ez az egyetlen Egypercesekből átmentett jelenet, amelyből kiviláglik, hogy még mindig nem teljesült Örkény, illetve Pisti reménye, nem lettünk sem okosabbak, sem bátrabbak, jellemesebbek, és még mindig nem dicsekedhetünk azzal, hogy mióta az ember két lábra állt, érvénytelenné vált volna a négykézláb.

Marton László a bemutatót megelőző nyilatkozatában hangsúlyozta, nem aktualizálni akarja a darabot, de legfontosabb témájának ma azt tekinti, hogy a Pistiknek - azaz nekünk - megadatik-e végre, hogy egyszer önmaguk legyenek, - önmagunk legyünk. "Miért kell ma is kettéhasadnunk, amikor nem kevesebbről döntünk: gyilkosok leszünk-e vagy áldozatok? Amikor az úgynevezett rendszerváltás bekövetkezett, semmit nem tudtunk arról, milyen is lesz majd ez a kibontakozó új világ. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor ezt úgy képzeltük el, hogy a legjobb és legfontosabb dolog az lesz benne, hogy mindenki kompromisszum nélkül önmaga lehet. Nem így történt." Örkény drámájának - mai - konklúziója Marton szerint: "Ahhoz, hogy ebben az országban élni lehessen, bizony az embernek rengeteg élete kell, hogy legyen. Tudjuk, hogy nincsen. Minden alkalommal, amikor Pisti meghal, mi is meghalunk vele. És amikor feltámad, csak mi tudjuk, hogy eleink, akik itt meghaltak, nem támadnak fel."

Napilapok hírrovatából is tudható, amire Örkény is figyelmeztet, hogy ahol a kályhában visszacsap a füst, ott a legpechesebbek széndioxid-mérgezésben, vagy a történelmi balsors működése folytán a feltámadás reménye nélkül is meghalhatnak. De azért az előadás, amit a Vígszínházban látni, Marton szándéka szerint talán mégsem ennyire pesszimista. Vörösmarty "mégis"-ének dacos vállalása ott és akkor ver visszhangot, amikor elhiteti velünk, hogy Pisti házasságot kötött a lenni ige jövő idejével. Ez a biztatás - Örkény darabjának talán legoptimistább mondata - azonban korántsem annyira egyértelmű, hogy legyőzné, elhalványítaná a szereplők és a nézők közös élményét, az előadás domináns elemeként terjengő félelmet. Akit már számtalanszor megöltek, nyilvánosan kivégeztek, akit gúzsba kötött és megbénított a vérzivatar, az a felhők gyülekezését látva máris - okkal-joggal - fél az újabb vihartól. A rommá lőtt városban felcsendülő Varsányiné-kórus csak áttételesen, meglehetős fanyarsággal és némi iróniával utal Az ember tragédiája záró akkordjára. A reménnyel feleselő szkepszis máris újabb kérdést sugall. Hogy vajon az egérirtást kezdeményező vállalkozás elég muníciót kínál-e a túléléshez.

Az ősbemutatóhoz képest megváltozott a vérzivatar közege. A térképen - sőt, a naptárban is - pontosan elhelyezhető Budapest Nagykávéház konkrét tere helyett Marton László sajátosan színházi koordináták közé telepíti Pisti világát. Khell Csörsz valós asszociációkat ébresztő, reális díszletek helyett kopár sötétszürke falakkal határolt térbe helyezi a cselekményt. A színpadon kétoldalt a kulisszákba mosódó ajtók biztosítják a szereplők zavartalan jövését-menését. A színpadnyílást lezáró hasonlóképpen szürke háttér jókora téglalap alakú kivágása egyszerre ablak és képkeret. Miközben kiemeli, el is távolítja a szereplők egy-egy, dramaturgiai szempontból kiemelt, éppen meghatározó csoportját. Hasonlóképpen stilizálja az előadás képi világát a süllyesztőből egyenként vagy csoportosan fel-felkúszó szereplők látványa. Ehhez képest meglepő és eléggé funkciótlan a magasban felaggatott, lehangolóan szürke, ámde valódi jelmezkollekció. Mintha a Koldusopera hivatásos nyomorultjainak bérelhető ruhatárát látnánk. Csakhogy Peachum pénzért álöltözeteket kínál a koldusoknak, Pistit és társait viszont a történelem öltözteti. De még mielőtt belemerülnénk a kelléktár megfejtésébe, felhangzik a furcsa, zavarunkat nem oldó, inkább még fokozó géphang. Nyitánynak kopogós, expozíciónak rejtélyes a rádió napi aktualitásra utaló hírműsora. Vajon mi köze lehet Pistinek a mai költségvetési hiányhoz? Ha a rendező ezzel kívánná a drámát a jelenhez kötni, kapásból azt válaszolnám neki, hogy ez teljesen felesleges: a Pisti a vérzivatarban - Örkénynek hála - e nélkül is a jelenről szól! De szerencsére az első kínos percek után kiderül: Martonnak sincs szüksége efféle didaktikus jelzésekre, sem az én akadékoskodásomra. Ezek nélkül is rátalál a ma Pistijére. Pistik - István korban

Az előadás arról is meggyőz, hogy a dráma első és végső változata között nincs és nem is érződik lényeges, főként nem meghatározó kompromisszumra valló különbség. Tordy Géza, a "négypistis" ősbemutató Pistije, nyilatkozata szerint némileg még feszengett is az azonosság kedvéért öntőformába erőltetett Pistik egyforma szürke ruhájában. Az egyetlen Pistinek immáron nem másik énje, hanem "csak" életére nagy hatással lévő kortársa lett a Félszeg, a Tevékeny és a Kimért. Marton László koncepciója szerint ők hárman életkorban, jellemben, magatartásban eltérő Pisti-társak, akiknek életútja folyamatosan, de többnyire éppen a döntő fordulóknál keresztezi a hősét.

 

A Vígszínház társulata nemcsak létszámban, tehetségekben is elég gazdag ahhoz, hogy a rendező (még egy Örkényéhez hasonlóan népes darab esetében is) kompromisszumok nélkül oszthasson szerepet. Mégis úgy tűnik, mintha Marton a rendelkezésére álló, választott színészegyéniségekhez szabta volna a maga koncepcióját (és nem fordítva). Ez persze éppen úgy lehet dicséret, mint bírálat... De kezdjük máris a főszereplővel. Gálffi László vitathatatlanul nagy formátumú, sokarcú, remek színész, akinél keresve sem lehetne hitelesebb XXI. századi Ádámot találni. Szenvedélyében és fanyarságában biztos, hogy Örkény is örömét lelné. De ugyanakkor éppen alkatából, habitusából, formátumából következik, hogy inkább István, mint Pisti. Súlyosabb egyéniség, mint ahogy az az első jelenetek kamaszától elvárható. De még ez sem róható fel az alakítás hibájául, hiszen Gálffi részben ennek következtében, sőt éppen ezáltal marad mentes minden történelmi pátosztól, s képes a tízmillió Pisti képviseletére. Életkorával, intellektusával viszont kiköveteli, hogy partnerei, társai, akik "fölzaklatták békességét, vagy éppen megfordítva, jó hatással voltak rá", ugyancsak megfelelő történelmi tapasztalatok birtokosaiként caplassanak át a történelmen.

Harkányi Endre nemcsak kisbetűs és nagybetűs félszeg, de legfőképpen ő az örök vesztes is: ő a mindenkori kisember, aki kényszerűségből megszenvedi a história hullámverését. Dokumentumok bizonyítják, hogy annak idején Örkény Garas Dezső kedvéért egészítette ki, neki bővítette és gazdagította Félszeg szerepét. Most Harkányi Endre megint kiérdemelte az elődjét megillető, megkülönböztetett írói bánásmódot, a közönség fokozott figyelmét. Rokonszenvet és részvétet ébreszt, rajta és vele nevetünk, de egy pillanatra sem válik nevetségessé. A sokszor idézett, etalonná lett Duna-parti kivégzés jelenetében is esendő, hús-vér ember marad, nem pedig bronzszobor. De sorsa mégis mementóként vonul végig a történeten.

Lukács Sándor Tevékenye eleinte, például a kamasz Pisti nemi felvilágosítására vállalkozó Károly bácsi groteszk szerepében, hidegen hagy. De később, a Létragyár igazgatójának monológjában már a körülötte nyüzsgők fölé emelkedik, és a hangját sem kell felemelnie ahhoz, hogy félelmetesnek lássuk. A színész személyiségének súlya hozzájárul ahhoz, hogy ne egy ellenszenves mitugrász, hanem egy eltorzult hatalom reprezentánsa maradjon meg emlékezetünkben.

Az ősbemutató óta a legtöbb változáson talán a diós süteményéről híres, jóságos jósnő, Rizi ment át. Gobbi Hilda annak idején két lábbal állt a pesti aszfalton, közeli ismerősünk volt, de mégis más: delejes és sugárzó. Azután láttuk Rizit fiatal, kurta hajú, bricsesznadrágos Pucknak, majd szoborszerűen elegáns, fekete estélyi ruhás vonzó Kasszandrának. Egri Kati Szolnokon látomásainak élő démon volt, Molnár Piroska Kaposvárott jószívű és mindenki szívéhez közel álló drága szomszédasszony. Amikor Marton László Börcsök Enikőt választotta a szerepre, egyszerre megfiatalította és kortalanná is tette az új Rizit. Börcsök Enikő elég képlékeny, sokarcú színész ahhoz, hogy hősnőnek és clownnak, naivának és jellemszínésznek egyaránt elfogadjuk. Riziként viszont a szellemvilág küldötte: kísérteties orkán pelerinjében, fehérre sápasztva eléggé démoni ahhoz, hogy hangsúlyozottan természetes dikciójával azonnal ellentétbe kerüljön önmagával. Mintha őt is hatalmába kerítette volna az immáron járványos én-hasadás. Szegény drága Rizi Pisti sorsának drukkereként szerető szívű és szeretetre méltó asszonyság, aki téves jóslataival viszont racionális világunk irracionalizmusát, a kiszámítható dolgok kiszámíthatatlanságát, saját esendő voltát bizonyítja.

A Szőke Lány kulcsszerepében Szamosi Zsófia a Pistinél egy nemzedékkel fiatalabb nézők kortársa. Ez egyszerre könnyíti is, nehezíti is vázlatos szerepének megformálását. Leghálásabb jelenetében - Pisti koncepciós perében - taszítóan és hatásosan tudatos, de mintha a dráma egészében kívülről, a kelleténél is kritikusabban látná, illetve játszaná szerepét. Pisti szüleinek Örkény még kevesebb lehetőséget kínált. Helyzetük dramaturgiai szempontból fontosabb és érdekesebb is, mint jellemük. A szülőpáros alakítói, Igó Éva és Fesztbaum Béla szerényen és pontosan teljesítik azt, amit a rendező elvár tőlük. Igó anyai elfogultsága és gyöngédsége - mindaz, amit mamaként a kis vákuum iránt érez - líraira hangolja a helyzet abszurditását. Nem ő tehet róla, hogy a sok Pistit látott kritikus az ő játékát figyelve sem tud elszakadni attól az emléktől, hogy akadt olyan színésznő - Lázár Kati -, akinek a rászakadt, groteszk sorscsapást sikerült olyan méltósággal viselni, hogy ezáltal nemcsak elhitette, de fel is értékelte Kaposvárott a Mama szerepét.

Pisti negyedszázaddal az ősbemutató után kritikus korba ért. Megvan a veszélye annak, hogy újdonsága már az újszülöttnek sem kínál feltétlen revelációt, viszont a kortársak saját emlékeikkel szembesítik a látottakat. Kényes ügy, hogy ami tegnap lélegzetelállító merészség volt, ma tananyag. De Pisti ezt is túlélte, úgy, hogy az irodalmi tetszhalálnak még az árnyéka is elkerülte. Most, amikor "szokás szerint" feltámadt, meggyőződhettünk arról, hogy igazsága változatlanul időszerű, jelleme fékezhetetlenül eleven, férfinak és hősnek egyaránt vonzó. Ez persze a remek Pisti-géneken kívül az író korokon átívelő, szigorú bölcsességének, változatlanul szuggesztív, érzelmeinket is megmozgató humorának és Marton László értő, invenciózus rendezésének is köszönhető. Túlélésünk tizenötödik évében örvendezhetünk, amiért a vérzivatar talán itt és most - kivételesen? - kevésbé tombol, de a tragédiák traumája és fenyegetése folytán változatlanul azt érezzük, hogy azóta sem sikerült tökéletesen a Pisti méretű hézag betöltése. Ma sem sok Pistinek sikerül egyenlővé lenni Pistivel. Az előadás sem titkolja, hogy a lenni ige jövő idejével kötött szövetségünk eléggé törékeny.

Földes Anna