Örkény Színház Elegáns, mai ruhákba öltözött hölgyek és urak a színpadon. Kiválik közülük a házigazda, aki üdvözöl bennünket, nézõket, majd maga kezdvén a játékot, elõadja a Cápadalt. A játék szereplõi pedig a már látott elegáns hölgyek és urak lesznek. Az Örkény Színház elõadása sajátos színház a színházban. Egy jótékonysági est szereplõi játsszák el A filléres operát. Szereplõként, "alkalmi színészként" éppúgy jelen vannak, mint a darab szerepeinek életre keltõiként. A játék két síkja folyamatosan reflektál egymásra. Némiképp sarkítva, leegyszerûsítve azt mondhatnánk: a rendezõ, Bagossy László talált egy kézenfekvõ, Brechttõl nem idegen (gondoljunk csak A kaukázusi krétakörre), de a Koldusopera elõadásához eddig aligha alkalmazott V-effektet, s erre építette a játékot.

Érdemes persze belegondolni, hogy a brechti színházhoz kapcsolódó teóriák alkalmazása színpadjainkon az érett Brecht-drámák közül miért talán a Koldusoperára a legkevésbé jellemző. A songok elidegenítő szerepe önmagában aligha magyarázat, már csak azért sem, mert nem egy előadást láttam, ahol a rendezői igyekezet érezhetően arra irányult, hogy a songokat is a dráma immanens részévé tegye. S ezzel párhuzamosan több előadás is lemondott a darabban hangsúlyozott szerepként ugyan nem alkalmazott, de funkcióját tekintve nehezen nélkülözhető kikiáltó jellegzetesen brechti szerepének megvalósításáról (s így minden kommentáló szövegrészről is). Az egyik ok persze a gördülékeny, szórakoztató, minden "zavaró hatást" kiküszöbölni próbáló produkció létrehozásának szándéka lehet. A másik talán az a (tév)hit, amely szerint a dráma szociális igazságai, a vélt vagy valós aktuális párhuzamok direkten közvetíthetők leghatásosabban a közönség felé. A magam részéről mindig kínosnak találtam azokat a - darab zenés jellegéből fakadóan többnyire felemelt helyárú - bemutatókat, amelyek az estélyibe öltözött, jegyét nem olcsón megvásárló publikum képébe kívánták vágni a "Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?" igazságát. A nyilvánvalóan őszinte alkotói indulatot számomra mindig hiteltelenítette színház és befogadó leginkább a második koldusfinálé szövegére asszociáltató viszonya. Az Örkény Színház előadásának alapötlete azzal, hogy erre a befogadói viszonyra reflektál ironikusan, eliminálja a helyzethez nem illő tartalom hiteltelenségét, s a brechti mondandót ugyan áttételesebben és reflexíven, de hitelesen tudja kibontakoztatni. Az ötletnek van még egy járulékos haszna is: a színház relatíve kicsiny színpadát elég néhány berendezési tárggyal, egy üres tér kereteként bedíszletezni (Horesnyi Balázs díszlete a hátsó függöny mögött még a játékot feltűnően színvonalasan kísérő kamarazenekarnak is biztosít helyet).

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Bagossy László következetesen, nagy szakmai biztonsággal bontja ki az alapötletet. A házigazda-kikiáltó a színpad szélére húzódva kommentálja a színpadon történteket, elmondva a szerzői utasításokat, s bemondva a jelenetek és a songok címét is. Ezekkel a mondatokkal tesz eleget kikiáltói szerepének; a társai produkcióit kísérő gesztusok, mimika viszont már a házigazdáé. A szereplők a songok után megtapsolják egymást, ha mégsem, annak oka van (vélhetően más oka is persze, de az a befogadói interaktivitás, amelyet az alkotók feltételezhetően kiprovokálni szerettek volna, az általam látott előadáson látványosan nem működött), a "darabbéli" ellenfelek mosolyogva hátba veregetik egymást. Apró jelzésekkel, metanyelvi eszközökkel sejtetik a szereplők civil énjét (a társaság hangadójáét, a sznob háziasszonyét, az elkényeztetett papa/mama kedvencéét stb.), mely hol szinkronban, hol aszinkronban van a játszott szereppel. Nyilvánvaló a helyzet iróniája; a jótékonysági est ürügy a partira, a közönség ürügy a színjátszásra. A szereplők csak tessék-lássék módon törődnek ezekkel. Ezt talán kissé didaktikusan teszi nyilvánvalóvá az a jelenet, amelyben két "valódi szegényt" rángatnak színpadra. Annál frappánsabb és ironikusabb a zárlat, amikor a szereplők éppen csak néhány biccentéssel, szolid meghajlással reagálják le a nézőtéri tapsot, majd rávetik magukat a büféasztalra, s a függöny leengedése után még tenyereit hosszasan és hiábavalóan csattogtató publikumra rá sem hederítve lakomázni kezdenek.

A játékmód természetesen stilizált. A színpadi cselekvések nem felelnek meg az elmondott szerzői utasításoknak. A beállítások statikusak, a színházszerű kellékeket, a színpad egyes eszközeit (mint a forgószínpadot) azok színházszerűségét hangsúlyozva, így óhatatlanul is ironikusan használják. Ehhez a szárazan szellemes stílhez illik Eörsi István a Koldusoperát A filléres operává átíró fordítása, melynek jelentőségét - a német szöveget nem ismervén - nem vagyok hivatott megítélni, a közismert Blum-, illetve a kötetekben általában megjelenő Vas-fordítással való összevetése pedig amúgy is külön tanulmányt érdemelne. Az viszont megítélhető, hogy Eörsi szövege szikárabb, nyersebb, keserűbb, mégis tárgyilagosabb, mint elődeié. Az ismert dalszövegektől való eltérés pedig indirekt módon is feszültséget hoz létre. Megszünteti ugyanis a songok slágerképzetét, a szokottnál erősebben irányítva a figyelmet ezzel a verssorok konkrét jelentésére. Igaz, így megfosztja az előadást egy lehetséges rétegétől, a slágerek előadói pozicionálását idézőjelbe tévő játéktól. Ennek a rétegnek a megteremtése azonban valószínűleg amúgy sem állt az alkotók szándékában; a legtöbb bizonytalanságot ugyanis éppen az előadói pozicionálás terén mutatja az előadás. A színházi keret kikerülhetetlenné teszi a dilemmát, hogy az "alkalmi színészek" feltehetően nem professzionális és egymástól nyilvánvalóan eltérő képességei kapjanak-e szerepet, vagy a színészi személyiség fedje le az "alkalmi színészek" személyiségét. Tökéletes megoldása nincs a dilemmának: ha egyértelműen az utóbbi mellett teszi le voksát a rendező, megkérdőjeleződhet a választott szituáció jelentősége; ha hangsúlyozza az előadók amatőr voltát, a paródia felé csúszik el az előadás, ha pedig egyik "alkalmi szereplő" tehetségesebbnek mutatkozik a másiknál, az egyik song tökéletesen szól, a másik kevésbé, a harmadik pedig rosszul, akkor a befogadó valószínűleg nem a darabban megjelenített előadók, hanem az őket megjelenítő színészek képességeiről alkot majd véleményt. Magam egyébként nem a bemutató tájékán, hanem januárban láttam az előadást, s korábban mind formális, mind informális forrásokból meglehetősen vegyes véleményeket hallottam a produkció zenei színvonaláról. Az általam látott előadás viszont a korábbi Koldusoperákhoz, sőt, általában a prózai színházak zenés előadásokban hozott formájához képest kifejezetten magas zenei színvonalon valósult meg. Hogy csupán a befogadói fülek eltérő toleranciája okozza-e a véleménykülönbséget, vagy valóban történtek változások e téren néhány hét alatt, nem tudhatom, de ha változott a songok előadása, az meglehet, a fenti dilemma továbbgondolásának eredménye.

A színészi alakítások természetesen nem a reálszituációkhoz tapadnak; részben stilizáltak, részben a személyiség és a jelenlét erejére építenek. A legfontosabb szerepek alakítóinál szerencsére technika és szuggesztivitás találkozik: Széles László (Késes Mackie), Hámori Gabriella (Polly) és Végvári Tamás (Peachum) egyaránt változatosan, erőteljesen, markáns színekkel tölti ki mind a szerep, mind a megjelenített szereplő alakjának körvonalait. Für Anikó (Peachumné) játéka élesebben stilizált, erősebb váltásokat alkalmaz, így értelemszerűen inkább a technikára épít, Csuja Imre (Tigris Brown) robusztusabb, szerepet és szereplőt kevésbé elválasztó alakításánál inkább a színészi személyiség kerül előtérbe. A kikiáltó hálátlan szerepét elvállaló Mácsai Pálnak és az általam látott előadáson némiképp dekoncentráltnak tűnő Pogány Juditnak (Kocsma Jenny) kevesebb teret hagy a játék. A kisebb szereplők közül leginkább Czukor Balázs hajlékony és erőteljes, a főszereplők játékfelfogásához kapcsolódó alakítása tűnik ki, a többiek többnyire korrekt módon teszik a dolgukat.

A gondosan kivitelezett alapötletnek van egy alighanem feloldhatatlan problémája: mivel egyértelműen kijelöli a játék kereteit, idővel átláthatóvá teszi a konstrukciót. Noha az előadás nem veszít erejéből, sőt lényegében színeiből sem, igazán átütőnek mégiscsak a kereteit még fokozatosan szélesítő első felvonás tűnik, a második és harmadik már kevésbé érződik érdekesnek, izgalmasnak. Ezt valószínűleg csak a koncepció egészétől elütő játékötletek oldhatnák, amelyeknek elmaradása nem baj, hiszen éppen az alkotói következetességet szüntetnék meg. Márpedig a szakmai színvonalon túl éppen ez a következetesség teszi Bagossy rendezését problémáival, dilemmáival együtt is figyelemre méltó, jelentékeny előadássá.

Urbán Balázs