* A szegedi színjátszás krónikája. A kõszínházak és társulatainak története 1883-1944. Szeged, 2003; Mindhalálig színház. Vitéz Bánky Róbert rehabilitációja. Bába Kiadó, Szeged, 2004.

Szakmai közéletünkben még mindig gyanús, ha valaki egyszer csak mást kezd csinálni, mint amit megszoktunk tőle. Ami nem egészen felel meg a skatulyának, amelybe addigi tevékenysége alapján életre szólóan elhelyeztük. Egy rendezőről, aki ötvenegynéhány évesen írni kezd, óhatatlanul azt gondoljuk, hogy pótcselekvést végez. Ha Sándor János eddigi legfontosabb és legnagyobb lélegzetű színháztörténeti munkáját, A szegedi színjátszás krónikája című vaskos kötetet kézbe vesszük, és fellapozzuk Görgey Gábor ajánlásnak szánt előszavát, amelyben abbéli felháborodásának ad hangot, hogy a kötet szerzője hosszabb ideje nem jut színpadhoz, akkor ez a gyanú tovább fokozódik. Jó néhány fejezeten át kell rágnunk magunkat, mire rájövünk, hogy a magyarázkodásnak semmi helye e tudományos igényekkel készült, alapos munka első lapjain. (Tegyük hozzá, szerencsére az élet azóta meg is cáfolta az író jogos indulatait, hiszen Sándor János rendez; legutóbb történetesen Görgeyt.) Nem csupán azért, mert szakmunka esetében óhatatlanul magánügynek kell tekintenünk a szerző sorsát (aki mellesleg jóval előbb kezdett el írni, mint ahogy rendezői pályáján beállt a kényszerszünet), de a mű értékét aligha befolyásolja, hogy pótcselekvésként jött létre, vagy más indíttatásból.

Egyébként cseppet sem hátrány, ha gyakorló színházi emberek csapnak fel színháztörténésznek. Nagy múlt- és jelenbeli példák sora igazolja, hogy a színháztörténet csak gazdagodott általuk. Sándor János is jóval többet tud a színházról, mint ha csupán a nézőtérről ismerkedett volna szerelme tárgyával. Többet és mást, mert tisztában van a színházi előadás létrejöttének minden mozzanatával. Ezért aztán némileg el is tér a szokványos színháztörténet-írástól. Könyvében tárvezetők, öltöztetők, súgók, fodrászok, szabók, zsinórmesterek, a színház láthatatlan és névtelen munkatársai is feltűnnek. Meg sok olyan körülmény, amely el szokta kerülni az elméleti kutatók figyelmét. Sándor János például azt is tudja, hogy a színház nem mindig azonos a magasrendű irodalommal. Ezért aztán cseppet sem finnyás. A lenézett műfajok, a tinglitanglik, zengerájok, orfeumok, az "olcsó" szórakoztatás műfajai éppen úgy részei a színházi élet mindennapjainak, mint a szent és magasztos remekművekből készült produktumok. A kritikus megengedheti magának, hogy fanyalogjon, mert már megint operettet játszik a direktor. Nem az ő zsebe bánja, ha a klasszikus remekmű üres házakkal megy. Sándor János tudja, hogy az igazgatónak meg kell élnie, gázsit kell fizetnie. Tudja, mennyi mindentől függ a siker, és mennyi kényszerítő körülmény összejátszása okozhatja a bukást. Hogy egy cirkusz vagy egy fővárosi alkalmi társulás - mai szóval haknibrigád - megjelenése is visszavetheti a város színházának jegybevételét. És persze az sem elhanyagolható körülmény, hogy arról a színházról ír, amelynek falai közt pályája leghosszabb és legjelentősebb időszakait töltötte. Évtizedeken át naponta érezhette és maga is formálhatta a hely szellemét. Fellner és Helmer gyönyörű Tisza-parti épületében és a városban, amelynek éppúgy szerelmese és kiváló ismerője lett az itt töltött évtizedek alatt, mint színházának.

A kötet pontosan annyit markol, amennyire józan ésszel, gondos mérlegeléssel és energiával vállalkozni lehet. A szegedi színjátszás történetének első szakaszát, az 1729-től 1879-ig terjedő időszak történetét csak röviden vázolja. Munkája a kőszínház 1883-as felépülésétől 1944. október 10-ig tárgyalja az eseményeket. Hogy nem tér ki a közelmúlt és a jelen elemzésére, azt csak helyeselni lehet. Más nézőpontot, más optikát igényel a történelmi idők, mint a tőlünk karnyújtásnyira levő események taglalása. A háború utáni évtizedek - amelyből húsznak Sándor János is egyik meghatározó személyisége - mindenképpen egy másik könyv témája.

Ennek a hatvanegy évnek a története is komoly erőpróba elé állítja a szerzőt és az olvasót. Tizenhét igazgató, valamint a köztes időszakok (tűzvész, házikezelés, cseretársulati rendszer) alkotják a fejezeteket, amelyeken belül évadról évadra haladunk. Ez - elsősorban a vissza-visszatérő események és gondok miatt - óhatatlanul bizonyos monotóniát eredményez, ugyanakkor van egy erőteljes felfelé ívelés abban, ahogy közeledünk a legújabb időkhöz, és a szereplők egyre ismerősebbek, az összefüggések, a háttérben zajló történelmi drámák egyre általánosabb érvényűek lesznek. A szerző egyre otthonosabban mozog az egyes korszakokban, egyre személyesebb a meggyőződése, egyre érzelmesebb, egyre elfogultabb, szeret és haragszik, örül és kesereg. Az olvasó azon veszi észre magát, hogy már régen nem csupán Szeged színházának történetét olvassa, mert a rész és az egész egyszerre van jelen, akárcsak Heisenberg tudománytörténet-szemléletében az atomfizika: centrum, amely kiindulópont, rész, amely az egész egyre táguló köreihez vezet. Hiszen színház az egész világ. A hatvanegy esztendő történetének szereplői, színigazgatók és politikusok, városvezetők és pénzemberek, szavahihető újságírók és okoskodó firkászok, írók, színészek, rendezők, sztárok és sztárocskák, híres emberek és ismeretlenek, sikeresek és sikertelenek - csupa csillogó életút meg kudarc, nemegyszer tragédia. Nehéz idők nehéz életű hősei elevenednek meg, vagy csak villannak fel előttünk aszerint, hogy főszerep jutott nekik ebben a keserű históriában, vagy statisztálnak benne.

A krónika igazi hősei az igazgatók. Ők is sokfélék, képességeik, elhivatottságuk, ízlésük szerint nagyon különbözőek, de egyben szinte megszólalásig hasonlítanak egymásra: előbb vagy utóbb mindegyikük dicstelenül kényszerül távozni. Minden fejezet azonos pályaívet jár be: az új direktor hatalmas lendülettel, akaraterővel, elszántsággal fog hozzá világmegváltó tervei megvalósításához, aztán jön az anyagi kudarc, esetenként a csődeljárás, a városvezetők és a sajtó elégedetlensége, és végezetül a bukás. Három esztendő, néha több, néha kevesebb, ami alatt be kell bizonyítanod, hogy jobb színházat tudsz csinálni, mint az elődöd. Meddő küzdelem, Camus mítoszmagyarázó okfejtésének, a Sziszüphosz mítoszának modellhelyzetében. És mégis mindig akad vállalkozó, aki reménykedik, hogy ő lesz majd a kivétel, akinek hosszú távon sikerül. Sikeres fővárosi művészek hagyják hátra biztos egzisztenciájukat, hogy belevágjanak a bizonytalanba. Tülekednek az örökké ingatag igazgatói székért. Versengenek egymással, hogy megkísérthessék a lehetetlent. Mert rajongó álmodozók, mert függőségben élnek, mint a kábítószer-fogyasztók, mert a színház az életük. A tizenhét főhős közül kiemelkednek a szerző szívéhez legközelebb állók: Makó Lajos, aki háromszor volt Szegeden igazgató, Janovics Jenő, aki később az erdélyi színjátszás kiemelkedő alakja lett, valamint Sziklai Jenő, aki hat év alatt huszonöt ősbemutatót tartott, és akinek a zsidótörvények törték derékba pályáját, hogy aztán egy koncentrációs táborban mindörökre nyoma vesszen.

A pompás portrék megírásában a történetíró aligha támaszkodhatott másokra illékony tárgya megidézésében, mint a korabeli krónikásokra. Akik korántsem mindig a középkori szerzetesek megszállottságával, és nem feltétlenül felelősségük tudatában, néha inkább szeszélyeik és személyes érdekeik sugallatára írták napi jegyzeteiket. Akik különféle igényekkel, különböző felkészültséggel tudósítottak az egykorú eseményekről. A könyv tanúsága szerint szerencsére mennyiségileg gazdag anyag állt rendelkezésre, előfordult, hogy két-három - gyakran egymásnak ellentmondó - helyi kritika is megjelent egyik-másik eseményről, ami némileg könnyebbé teszi a tárgyilagos reprodukciót. Móra Ferenc, Juhász Gyula írásai is segítenek az egyes időszakok megítélésében. Igazán mégis ott van elemében a könyv írója, ahol a megszerzett információk alapján maga alakítja ki a véleményét. Ez a törekvése is inkább a húszas, harmincas évektől válik egyre személyesebbé és szenvedélyesebbé. Kár, hogy a szöveg még a tipográfia segítségével sem mindig igazít el pontosan, mikor idéz korabeli írásokból, és mikor fogalmazza meg a saját véleményét.

A vállalkozás komolysága feltétlenül megérdemelte volna egy szaklektor segítségét. Ez a kötet legfájóbb hiányossága. A szerkesztő (Tandi Lajos) láthatóan csupán a technikai feladatokra összpontosított, így aztán sok a bosszantó és a szerzőhöz méltatlan hiba: Ódry nevét következetesen rosszul írják - rövid "O"-val -, Medgyaszay Vilma is többnyire két "sz"-szel szerepel, csak elvétve fordul elő helyesen; az idegen nevekkel még több a gond, a francia elnevezéseknél szinte semmiféle írásjelet nem alkalmaznak, de a kevés angollal is meggyűlik a bajuk (Halevy, Suppe, Comedie Francaise, Mercury Theather); a szerepnevek közül Petruccio, Jederman a legkínosabb. A kiváló dán tenorista, Helge Roswaenge neve Roswaegenné torzult; egy rutinos lektor az olyan nyilvánvaló botlásokat is könnyedén kiirtotta volna, mint hogy egy helyütt Millöcker szerepel A corneville-i harangok szerzőjeként, hogy az "öreg Latabár Kálmánt és fiát, a kis Kálmánt" emlegetik, holott a Latabár fivérek papája, azaz az "öreg Latyi" tudvalevőleg Árpád névre hallgatott; hogy Shylock címszereplőnek tituláltatik, pedig A velencei kalmár címszerepe Antonio; hogy több ízben olvasható a "magyarországi ősbemutató" kifejezés, amely fából vaskarika. Nem beszélve a tördelési zavarokról, amelyek néha az érthetőséget kockáztatják.

Némi ellentmondás tapasztalható a szöveg és a rendkívül hasznos, ám a jelek szerint kevésbé megbízható Társulati névsorok adatai között. Németh Antal, aki két évadon át volt a Szegedi Városi Színház tagja, csak 1929-1930-ban szerepel a névsorban. Ráadásul a következő szezonban a színház dramaturg-főrendezőjeként tevékenykedett, amiről a könyv nem is tesz említést (beadványa és az ezzel kapcsolatos levelezés megtalálható az OSZK kézirattárának Németh Antal fondjában). Hont Ferenc nevét egyetlen évadban sem találjuk a társulat tagjai között, holott a könyv jelentőségéhez mérten foglalkozik a működésével.

A gazdag képanyag számos kuriózumot tartalmaz; kár, hogy nem sikerült a technikai minőségén javítani. A becses kéziratok mellett szívesen láttunk volna néhány plakátot is, meg egy kicsivel több korabeli jelenetfotót a kitűnően összeválogatott dokumentumok között.

Hogy a szerzőt továbbra is foglalkoztatja hősei sorsa, azt meggyőzően bizonyítja legújabb, immár ötödik kötete, a Mindhalálig színház, amely az előbbi krónika utolsó fejezetének főszereplőjét, vitéz Bánky Róbertet választja a kismonográfia modelljéül. Személyében kétségtelenül emblematikus figurára akadt az író. Sorsa, életútja jellegzetesen XX. századi magyar értelmiségi sors. Mindent megélt, amit a XX. század felkínált: háborút, sikert, karriert, megaláztatást. Volt három színház és egy filmvállalat vezére, volt segédmunkás és temetői szónok. Az első világháborúban egy ravasz "színjátékkal" megmenti egységét a biztos pusztulástól, amiért vitézi címet kap. Ez nagyban befolyásolja sorsát 1945 előtt és 1945 után. 1945-ben Magyarországon Igazoló Bizottságok alakulnak "a demokratikus átalakulás és a fasiszta elemek befolyásának megszüntetése érdekében". Valójában boszorkányperek zajlanak, ahol senki nem kap kegyelmet, akire rábizonyítják, hogy a legcsekélyebb mértékben is lojális volt a korábbi rezsimmel. Vagyis a Horthy-rendszerben vezető beosztást töltött be. Bánkyt "örökre" eltiltják a pályáról. Majd mégis igazolják, de állást nem kap. A mentőtanúk egy része nem jelenik meg a tárgyaláson. Aki pedig megjelenik, vagy hallatja a szavát, azt a korabeli élclapok gúnyolják ki. Pedig a "nyilas" Bánky szegedi színházában még a főrendező is a numerus clausus hatálya alá esik. (A sors különös fintora: Kiss Ferenc tanácsára szerződtette, hogy Pesten ne legyen szem előtt.) Amikor pedig már nem tartható tovább a helyzet, mert közeledik a nyilas hatalomátvétel, az egyik vezető színész veszi át a főrendezői stallumot, aki később a Rákosi-korszak színházi kulcsfigurája, élet-halál ura, az ötvenes évek színházi konferenciáinak rettegett vezérszónoka, "polgári" színészpartnereinek kíméletlen bírája lesz. Ám sem ő, sem elődje nem szól egyetlen szót sem volt igazgatója érdekében.

A könyv mindazokkal az erényekkel rendelkezik, amelyek Sándor János eddigi munkáit jellemzik: a pontos tárgyismeret, az alaposság, a látszólag hűvös távolságtartással újraélt események; és a főhős iránti rokonszenv, ami egy monográfia esetében nem csak megbocsátható, inkább nagyon is érthető. Nem tekinti feladatának, hogy Bánky színészi képességeit elemezze. Nem is igen tehetné, hiszen legjobb esetben pályája utolsó állomásai egyikén láthatta, jelentéktelen szerepekben. Másod- és harmadvonalbeli filmszerepei alapján sem ítélhetők meg színészi kvalitásai. Színházszervezői, vezetői erényei már inkább nyomon követhetők hatvan esztendő távolából. Szegeden erős társulattal, igényes műsorral áll helyt a legnehezebb időszakban. Az Írisz Filmstúdió négyéves fennállása alatt hét film készült, amelyek közül kettő feltétlenül kiemelkedik a korszak terméséből. Az ő nevéhez fűződik az ún. "cseretársulati rendszer", amely a vidéki színjátszás helyzetén próbált egy nem éppen szerencsés átszervezéssel segíteni. (Lám, nincsen új a nap alatt: napjainkban hasonló gondolatok foglalkoztatják a szakma egy részét.) De hogy ez kapóra jött a városvezetőknek, hogy "békés úton" megszabaduljanak az érvényes szerződésben levő zsidó származású színházigazgatóktól (Szegeden például Sziklaitól), az már aligha róható fel Bánky bűneként. De Tábori Színházát éppúgy a fejére olvassák a tárgyalásokon, mint a színészkamarai alelnökséget, vagy a "nyilasított" Új Magyar Színházat, ahol a korszak sztárjai - Fedák, Páger, Kiss Ferenc és még sokan mások - léptek fel.

Itt tulajdonképpen véget ér vitéz Bánky Róbert színházi története. De az életút még csak a felénél tart. A sors a megpróbáltatások mellé hosszú életutat szabott ki rá. És Bánky élete mindhalálig színház volt. Színházat játszott az első világháborús hadifogságban, amikor pedig segédmunkásként dolgozott a Rákosi Mátyás Műveknél, első dolga volt, hogy beállt a munkásszínjátszók közé. Aztán Szolnokon, majd Győrött játszik, ahogy egy levelében írja, "elég tűrhető dolgokat". Élete utolsó két évtizedét egy Rákóczi úti mosókonyhában éli le harmadik feleségével. Temetői szónoklatok tiszteletdíjából egészíti ki szerénynél is szerényebb nyugdíját.

Én láttam az egyik fellépésén. A Rákoskeresztúri temetőben egy színész kollégát búcsúztatott. Jóval túl volt már a nyolcvanon, hosszú fehér szakállt viselt, meg nagyon kopott télikabátot. Olyan volt, mint egy modern Lear király-előadás régimódi címszereplője. Erőteljes, emelkedett hangon beszélt, és igazi könnyeket sírt. Megrendítő volt.

Kollégáktól sohasem fogadott el pénzt a gyászbeszédért.

Balogh Géza