Még sosem jártam színészöltözõben, még sosem voltam ennyire ideges (és az idegesség még sosem múlt el ilyen gyorsan) - és még sosem készítettem interjút. Miért pont õ? Talán mert az ember gyerekkorához egy picit hozzátartozik a Szomszédok Kozma Jocója, talán mert olyan "kedvesen" és megnyerõen játszik, talán mert sugárzik belõle egyfajta harmónia. De az interjúban nem a készítõ, hanem az alany a fontos. Elek Ferenc.

Biztos voltál magadban, tudtad, hogy neked a színészi pálya van kijelölve?

Nem készültem színésznek, nagyon sok minden akartam lenni, de ahogy később kiderült, ez mind arról szólt, hogy színész leszek. Gyerekkoromból élénken emlékszem arra, hogy a mamámmal lementünk az Asztalos János parkba, és míg a többiek fociztak, én a madarakat utánoztam, szedegettem a magokat, mint a galambok. Majd kiválasztottak gyerekszereplőnek a Nemzeti Színház A fizikusok című előadásába, amiről csak jó emlékeim vannak. Az akkor már igen beteg Őze Lajossal játszhattam együtt, aki a takarásban szinte remegett, de ahogy a színpadra lépett, minden baja elmúlt, égett a szeme, élt. Kisgyerekként persze nem is igazán lehetett felfogni, kik között, hol vagyok, de az például nagyon tetszett, hogy régi vágású öltöztetők öltöztettek bennünket, gyerekeket is.

Ennek hatására jelentkeztem egy gyerek színistúdióba, amelynek nagy szerencsémre az akkori magyartanárom volt a vezetője. Először a Harlekin, majd a Cilinder Színpadon és a Héttükör Színházban játszottam. Ebből az időszakból Wéber Péternek köszönhetek sokat. Innen választottak ki a Szomszédok pár részébe Kozma Jocónak. Ez is fontos történés volt az életemben.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A főiskolára csak harmadik próbálkozásra vettek fel. Nagyon rosszul érintett, hogy először a második, aztán már az első rostán kidobtak. Rá lehetne fogni a tanárokra, de egy felvételi sok mindenből áll össze. Az ember görcsöl, és idő kell, mire rájön, hogy a legfontosabb az, hogy odamenjen és éljen, a szeme eleven legyen, hogy olyan anyagokat válasszon, amik róla szólnak. A Nemzeti Színház stúdiójába mentem el közben, ahol rengeteget tanultam Ivánka Csabától, Császár Angelától, Csernus Marianntól, statisztáltunk és kisebb szerepeket játszhattunk. Ott szerződést kaptam volna vidéki színházba, de akkor vettek fel a főiskolára. Nagyon örülök, hogy harmadikra vettek fel, mert Zsámbéki Gábor osztályába járhattam és olyan tanáraim voltak, mint Ascher Tamás, Iglódi István, Molnár Piroska, Jordán Tamás, Törőcsik Mari, Vámos László, Gálffi László. Ha nem így történik, nem biztos, hogy abba a színházba kerülök, ahol az Übüt szájtátva néztem végig. Minden úgy van jól az életben, ahogy történik.

Hámori Gabriella mondta nemrég egy interjúban: "Hajtottuk magunkat, mert láttuk az előttünk levő példát, a Zsámbéki-osztályt. Nem az volt a vezérelvük, hogy akkor tudnak együttműködni, ha szeretik egymást, és a nap végén egymás karjában alszanak el, hanem a munkamorál. Csodáltam azt az osztályt." - Miért lehetett benneteket csodálni?

A mi osztályunk híresen nem volt bulizós. Zsámbéki komoly, munkás feladatokat adott, negyedóránként be volt osztva a terem, minden órán két jelenetet kellett megcsinálnunk. Egyszer-egyszer bosszantott, hogy egy jól sikerült vizsga után sem tudtunk igazán felengedni, akkor, ott nem értettem, de ma már tudom ennek az okát: a koncentrálás, a munka, a jót csinálni akarás volt az, és örülök, hogy ez így történt. Van bennem valami jó érzés, ha az osztálytársaimra gondolok. Sajnos, elég keveset látjuk egymást, mert szerencsére sokat játszunk. De az, hogy hatan - Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka, Tóth Anita, Rába Roland - jöttünk ide a Katonába, a beilleszkedést is segítette. Bár ebben a színházban a klasszikus értelemben vett hierarchia nincs, csak a munkáról szól minden, pedig itt egészen nagy formátumú színészek vannak.

A diplomát azonnal főszerep követte a Mi lesz veled, emberke? előadásában, majd Az eltört korsó, de aztán a tavalyi Mirigy alakításig mintha elmaradtak volna az igazán nagy lehetőségek. Ezt hogy élted meg?

Nagyon nehéz, de hiszek abban, hogy megvan az utam. Én olyan alkat vagyok, aki nem játszhat nagy hősöket, de a kis hősöket mindenképpen emberinek akarom mutatni. Az embert a külseje predesztinálja. Hiszem, hogy olyan típus vagyok, már ha lehet tipizálni egy harmincéves embert, akinek később jönnek a nagy jellem- és karakterszerepek. A főiskolán ötvenéveseket játszottam, és kifejezetten élveztem. Amikor Zsótér rám osztotta Mirigyet, először meglepődtem. Emlékeimben Gobbi Hilda és öregasszony-Mirigyek éltek, de a rendező meggyőzött, hogy nem ez a lényeg - a boszorkány lehet férfi is, nő is -, hanem az irigység, féltékenység, minden, ami bennem van.

Vannak kis szerepeim, közepesek, nagyok. Legújabban Aigeust játszom Euripidész Médeiájában, ami komoly feladat, és bár a darabot igazán Fullajtár Andrea és Máté Gábor viszi, a szöveg sűrű, így a többi jelenet is hangsúlyos. Mindenképpen fontos előadásnak tartom a Katona történetében.

Néha elgondolkodom, hogy melyik éppen futó darab főszerepét játszanám el, a szívemre teszem a kezem, és azt mondom: egyikét sem, mert azt nem játszhatom el, ami nem nekem való, ami nekem nem áll jól, ami nem én vagyok. Adok időt. Az mindig dilemma, hogy elmész máshová, ahol játszol nagyobbakat, de ez - a Katona - olyan, mint egy párkapcsolat, vannak jó és kevésbé jó időszakai. Olyan, mint az igazi, a nagy szerelem.

Nem hiányzik, hogy más rendezőkkel is dolgozz, ne csak a Katona-beliekkel?

Zsámbéki mindig megérzi, mikor kell frissíteni. Színész szálon ez folyamatos: sok nálunk a fiatal, és őszintén mondom, ez nagyon jó, mert nem vagyunk ugyanolyan karakterek, nem vesszük el egymástól a szerepeket. Ami viszont ennél is fontosabb: nem fél meghívni Zsótért, nem fél leszerződtetni Bodó Viktort.

Bármilyen fogadtatásban részesült is a Motel, a magam szempontjából fontos állomásnak gondolom. A Bodó-Vinnai szerzőpáros friss szemlélete a darab hibái ellenére is nagyon inspirálta a társulatot. Ilyenfajta színdarabbal nem találkoztam még, tíz szerepet játszhattam el egy este. És jó érzés, hogy egy előadás már nincs műsoron, de még mindig hatalmas a rajongótábora, még mindig aktív az interneten a fóruma.

A Katona tagjai ritkán vendégszerepelnek más színházakban. Te az utóbbi időben nyári produkciókban, főiskolai vizsgarendezésben is részt vettél és a Vidám Színpadon is játszottál. Milyen szakmai tapasztalatokat szereztél?

Ha jó az anyag, a rendező, a kollégák, akkor jó dolgozni. Nem gondolom, hogy szégyellni kellene a vicces szerepeket. Ha hívnak és tudok menni - és persze érdekel is a szerep, akkor boldogan megyek. A Vidám Színpadon Az ördög nem alszik című előadást volt tanárom, Iglódi István rendezte, és olyan színészekkel dolgoztam, mint Agárdy Gábor, Gera Zoltán, Spindler Béla, akik mellett jó játszani, akiktől sokat lehet tanulni. Élvezem Lengyel Ferenc rendezésében a Szép magyar komédiát, a nyáron Magyar Attilával hoztunk létre egy Lóvátett lovagok-variációt, ami ráadásul szinte végig improvizációból épült fel, és egész más módon tornáztatja az ember agyát.

Fontos számodra a kritika?

Mindig elolvasom, amit írnak rólunk. Ha azt írják, hogy magamhoz képest halványabban játszottam, az egyrészt örömmel tölt el, mert akkor mégiscsak van egy szint, amelyen dolgozom, de ugyanakkor el is gondolkodtat, hogy ehhez a minőséghez képest most gyengébben játszottam. Ha nem vagdalkozó, hanem tényleg szakmai alapú a kritika, akkor az nagyon fontos visszajelzés.

Mindig következetesen válogatsz a feladatok közül? Mi az, amire nemet mondasz?

Amíg ez színészi munka, amíg lehet tudni egy forgatókönyvről, hogy abból jól jöhet ki az ember, amíg a jó ízlés határain belül van, addig elvállalom a felkéréseket, és megpróbálok mindent a helyén kezelni. Például nem mondom, hogy egy jó színvonalú sorozatban nem lennék benne. De a castingot sem tartom lesújtónak. Persze, mindannyiunknak vannak megalázó élményei. Régebben mindig mérges voltam, hogy a rendezők nem járnak színházba, de a film annyira személyiségfüggő, hogy kamerán keresztül is meg kell nézni, el tudod-e játszani a szerepet, hogy a társaddal mennyire illetek egymáshoz, úgyhogy megértem a filmeseket, és ha hívnak, elmegyek.

A Katona honlapján ezt mondod: "Szeretném magam megtalálni. Hogy elmondhassam, én én vagyok. Illetve én leszek." Már megvagy?

(nevet) Amikor ezt mondtam, nagyon fiatal voltam. Az ember mindig "megvan", csak éppen minden életkorban más a fontos. A személyiség változik az új élmények, tapasztalatok hatására, mindig van egy pillanatnyi állapot. Nem rossz és nem jó, csak más, de belül azért ugyanaz. És valahogy ez rendben van így.

Az interjút készítette:
Papp Tímea