Nemzeti Színház, Stúdiószínpad

A Kritika címû folyóirat 2004. decemberi számából értesülhettünk arról - nagyjából a színdarab magyarországi bemutatójával egy idõben -, hogy Jacques Derrida (akinek Orbán Jolán és Pogonyi Lajos beszélgetése emléket állít) 1989. november 8-án, szerda délután öt órakor az École Normale Supérieure elõadótermében Manger l’autre címmel tartott szemináriumot, ismételt német nyelvû idézetekkel játszva rá a Pentheszileia problematikájára. Jó lenne tudni, mi ébresztette fel a korszakos filozófus érdeklõdését a minden bizonnyal hagyományosan legsikertelenebb Kleist-dráma iránt, s milyen nagyobb összefüggésekbe ágyazta a mitológiai téma szokatlan feldolgozása révén szerzett tapasztalatait - karácsonyi bejglievés közepette azonban (bármennyire sürget a kézirat leadásának óévi határideje) nincs mód felkutatni a valamilyen írásos vagy nyomtatott formában biztosan hozzáférhetõ textust a "megenni a másikat" tézis rejtettebb tartalmai kedvéért.

Ahogy a bejgli látszólag nem passzol az eredetileg szomorújátéknak tételezett mű felvonások nélküli huszonnégy jelenetéhez, látszólag úgy nem illik a Feszty-körkép háromszor is (különbözőképp) kifeszített, kiterített tekintélyes részlete díszletként a Pentheszileiához. Ám miért ne találkozhatna - a rendező Zsótér Sándor és a tervező Ambrus Mária akaratából - a kísérletező-kiteljesedő német romantika e tűzesőszerű darabja (a címszereplő amazon Akhilleusz ellen és Akhilleuszért vívott halálos harca, a Trója falai alá így is, úgy is odavonszolódó faló diadalának sajátos késleltetése) a hanyatló magyar romantika, az akadémizálódó hazai festészet Jókai közeli ipari termékével (amely ma, rekonstruálva, elmeszesedett országszív egy leverően ósdi zarándokhelyen)? Különösen akkor, ha "irónia és mélyebb értelem" kiegészítő lábjegyzeteit Szilágyi Ákos Szittya-szótyár (Posztfeszty-körkép I-X.) című kalevalikus óriásparódiája már az 1990-es évek közepén hozzáfűzte A magyarok bejövetele 120 méter hosszú, 15 méter széles, egy darabba szőtt belga vásznának 1800 négyzetméteréhez. A háromszoros - részben takart, elcsúsztató, a képfragmentumot tükrözve fejre is állító - körképezés különben is kap járulékos díszletelemeket. A festménykaréj mögött néha leplezetlenül hagyott színházi emelőszerkezetek kurbliznak az égbe magas pontokra vágyó igehirdetőket, áttekintést remélő szemlélőket. Elöl pedig fényképnégyzeteket fektet el a teatralitásában is múzeumi küllemű színpad. A régészet által felszínre hozott régi görög műalkotások (torzók) - ha jól látni, főleg az amazonokkal kapcsolatos ábrázolások - mintázzák magukat a félsötétbe. Megfér e fényképsorban - többek között - a XIX. századi sebészet eszközkészlete is, borzongató utalással a matriarchátus révületétől megszállott militáns asszonynép mellcsonkolási rituáléjára, valamint a rózsacsokor-fegyver okozta sebek orvoslásának esélyeire.

Tóth Orsolya és László Zsolt | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Semmi zagyvaság, semmi érthetetlenség és - benyomásom szerint - semmi untató nincs Zsótér Sándor szünet nélküli rendezésében. A lassú, hullámzó mozgásokba átolvadó álldogálás poétikája érvényesül értelmező módon. Csordogál az este, mint az ikrás fényű méz. Az egyes méltatói szerint az "antik rendezések" periódusába érkezett Zsótér az "ültetős" interpretációk (Hans Henny Jahnn: Medea; Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde stb.) után kipróbált egy álltatósat. Pár szobor egy csarnokban. Sokszor nekünk háttal (nekik: "az első emeleten", szemben a Feszty-féle honfoglalásmezővel, s beköltözve így a zord-szép természeti tájba és a bejövetelezéssel elfoglalt embertömegbe). Elmozdulnak státusukból, mennek, mendegélnek, köröznek, ha úgy hozza a lépés. Ha értjük, melyikük kicsoda, s mi mindent művelt abban az univerzumnyi görög mitológiában, amelyet Heinrich von Kleist William Shakespeare újkori eszével és dramaturgiájával szeretett volna a romantika számára adaptálni - jó. Ha nem értjük, nem baj. Benedek Mari jelmezeinek szín- és formafoltjai hiánytalanul elmondják mindenkiről a jellem- és funkció-tudnivalókat. Szinte mindenkire az alsó- és a felsőruházat színpárja csurog. A Pentheszileia tettei láttán sóbálvány-rémült Varga Máriára (Századosnő) a fűzöld és a haragoszöld. Ő nyilván a zöldek osztagának élén áll. Andai Kati (Diana főpapnője) barna és még barnább. Amikor fátylat ránt elő retiküljéből, az is barna (mindkettő). Szeretne ő már egy lenni a barna földdel. A maga élénk koloritjából feslik elő a legaktívabb (Söptei Andrea - Prothoe), a legingadozóbb (Moldvai Kiss Andrea - Terpi) és a legpasszívabb (Major Melinda - Oterpe) is. A hadiszoknyás, katonazubbonyos férfiak karában az okker Stohl András (Odüsszeusz) ismét bizonyítja, hogy a nagyüzemi tömegbutítás televíziós ketrecéből van visszaút a csak pár ezer néző által honorált elit színjátszásba, s Marton Róbert (Százados) és Schmied Zoltán (Anti) is nagy stílusbiztonsággal szolgál az első fagyok előtti, nesztelen őszi drámának.

Zsótér és színészei trükkje az, hogy álomittas csitítottsággal, csigalassan és elcsigázva, reflexiótlanul - s különösen a leghalványabb mosoly nélkül, nevetésre talán egyszer sem késztetve - a félárbocra eresztett elmondásban lengetik meg a még Tandori Dezső remek, szűrt fordításában is az égre kiáltó, végletességből és monumentalitásból összerakott szöveget. Tóth Orsolya (Pentheszileia, az amazonok királynője) és László Zsolt (Akhilleusz) helyett is az előadás fő képeként agyonkínzott vörös rózsacsokor hallatja szimbolikus kiáltásait. A szerelmes nőalak hazája törvényeit megszegő benső izzására, szemhéjrebbenéseire, a Homérosz érdekeivel és az Achilles-sarok közhelyével mit sem törődő szerelmes férfi álmélkodó önfeladására természetesen szükség van ahhoz, hogy a rózsaszirmok vércseppenként pereghessenek, a rózsafejeket szétroppanthassa a fog, a rózsaszálak gyilkos nyílvesszőre hasonlítva egyesével csusszanhassanak a legvitézebb akháj hímvesszeje mellé, a szoknya alá.

Tóth Orsolya és László Zsolt - egy parányi, pillényi női test, meg egy sportemberi, nyúlánk izomzat - prózaszínpadi pas de deux-i összegzik az egész produkció formanyelvét. Ez a formanyelv nem változatos, hanem következetes. Egyetlen impulzusa, hogy ha egy nő az eszeveszettségig szeret egy nem neki rendelt, de hozzá illő férfit, s ugyanez a férfi legalább ennyire eszeveszetten szereti az értelem fülbe súgásai szerint nem szeretendő nőt, akkor mit sem számít az egész mitológia, tévesen odaítélt almáival, faló elfoglalta városaival (épp hogy még el sem foglalták), isteni dörgedelmeivel és egymást keresztül-kasul szántó jóslataival, mit sem számít a világtörténelem, hogy bejönnek, kimennek; akkor csak a szerelem számít, az, hogy aki győzni akar ebben a csatában, tud-e győzni, aki veszteni akar, mert a vesztésben lenne a győzelme, tud-e veszteni; a győzelem győzelem-e, a vesztes belehal-e a vesztésbe, s ha belehal, meg lehet-e őt ismét ölni, őrjöngő bosszúból, azért, mert meg mert halni; s ha meghalt, feltámadhat-e, mert hiszen ha nem támad fel, ki fogja bevenni Tróját, amelyet egyébként nem ő fog bevenni, mert ott már nem Pentheszileia győzi le, hanem Páris, sőt maga Apollón.

A Pentheszileia a Nemzeti Színház Stúdiószínpadán nem tartozik a nagy Zsótér-rendezések csoportjába. Elv és szerkezet, tartalom és kivitel homogenitása sem eredményez nagy előadást. De a torkunkra forró irónia - ahogy a saját holtában éledező Akhilleusszal sem tudunk mit kezdeni -, az elmemozgató tanácstalanság - a díszletben a szintek és fények, a jelmezben az extrém sportok puha cipői láttán - elég megélnivalót ad mintegy 100 percre. Az előadás és színészcsapata kis hurkokat járogat lassan, vagy a fönt és a lent között simítja magát innen oda, onnan ide. Ám a néző ebben a redukált Kleistben 360°-os fordulatra, körbefordulásra van késztetve. A körkép(darab) nem fordul meg. A körképet, ezt az (egykori megalkotási szabályai szerint) utaztatható, csereszabatos festményfajtát meghatározott középponti helyről, tengelyünk körül perdülve kell befogni (a mi Fesztynket is, a mai helyén is). Zsótér legújabb munkája - melynek drasztikuma az, hogy folyton gyeplőt vet a drasztikumra: a romantikus nagyságra, a végzetre, a halálosra, az embertelenül szépre, a képtelenül nevetségesre - nem forgatja meg, csupán egy kicsit rázogatja, suhogtatja a bemutatott világot. Azért vagyunk ott mi, nézők, hogy ész és szív tekeregjen körbe, az A ponttól a B-vel jelölt újra A-ig, s ettől vagy megváltozzék benne valami, vagy ne. Hogy értsük a társadalmiasultságtól megcsömörlött érzelmi önzés igazát. Ahogy Akhilleusz mondja Odüsszeusznak: "...Ha most Trója vára / Elsüllyedne - érted? -, és a helyén / Kék tó hullámzana, szürke halászok / Jönnének, holdfényben, s csónakjukat / Sorra a szélkakasokhoz kötöznék, / Ha Priamosz trónjáról egy csuka / Uralkodna, s egy vidra- vagy görénypár / Ölelkezne Heléne nyoszolyáján: / Az engem ugyanígy nem érdekelne..."

TARJÁN TAMÁS