Tatabányai Jászai Mari Színház

Súlyos és érdemtelen mondat lenne: egy legendával kevesebb. De valahogy így áll föl az ember a nagyon hosszúnak érzett elõadás után, melyet akár jubileuminak is mondhatunk. A Nemzeti Színház színpadán 25 éve rendezte meg Zsámbéki Gábor A konyhát (az õsbemutatót négy évvel korábban, Kaposváron Babarczy László), s már az sem az úgynevezett igazi Nemzeti volt, mint ahogy, sajnos, ez sem az, ahol a tatabányaiak vendégjátéka látható volt, bár a Nemzeti nevet viseli. Nem az unalomig és hiábavalóan ismételt, bántó belsõ és külsõ esztétikai hibákra utalok, ami újra és újra visszadöbbenti a látogatót és szerethetetlenné teszi a "helyet", hanem arra az egyszerû, banális silányságra, hogy nem hallani.

Különösen vendégjáték alkalmával bizonyosodhat meg erről az is, aki még csak hallotta, és sanda pletykának ítélte a közvélekedést. A két éve ott játszók már tudják, amit a vendégként fellépők nem: előre kell jönni és nagyon üvölteni. Márpedig a tatabányai A konyha-repríz nagyon népes, sok helyről logisztikai bravúrokkal toborzott szereplőgárdája megérdemelte volna, hogy hallhassák őket a második sornál hátrább ülők is, s egy színháztörténeti modern klasszikust ismerhessenek meg, vagy, hogy a magamfajta rinocéroszok is összemérhessék negyedszázados - kitörölhetetlen - emlékképeiket a bátor, új fordítású és átdolgozott szövegű, mostani színpadi megvalósítással. (Wesker maga is kozmetikázott, a fordító-dramaturg Lőrinczy Attila úgyszintén, ezért nehéz az alapszövegeket egy kis terjedelmű írás keretein belül minuciózusan összevetni.)

Jelenet az előadásból

A világ folyása kiáztatott valamit belőlünk, hogy érzéketlenebbé váltunk a megalázottakkal és megszomorítottakkal szemben, s közönyösebbek lettünk azok iránt, akik ezt egykor és most is szóvá teszik: valahogy ebben látom a nézői fáradásom okát. Kétségbeesve kutattam már menet közben is: mitől, szakmailag milyen okokból látom kicsit szürkének, monotonnak, kevéssé lélegzőnek ezt az igyekvő, ritkán látható energiákat mozgósító, nagyon tisztességesen végiggondolt és szervezett előadást, Harsányi Sulyom László mintaszerű rendezését, amelyben mindenki saját képességei maximumát hozza. Lehet, itt is van keresgélnivaló, hiszen itt egy nagy csoportból kell ki-kivillanni, klasszikus kórus-szóló dinamika érvényesül, s egyrészt nincs mindenkinek egyforma esélye, másrészt nincs mindenkinek elég nagy arzenálja, hogy a kicsiny időre koncentráltan nőjön korábbi szintje fölé. Ezért mosódnak egybe néha arcok, vagy válik tempótlanná, belső ritmus nélkülivé a hosszú játék, s a bravúros megoldások folytatás nélkül maradnak. Bravúrosnak érzem az első felvonásvég konyhaieszköz-csörömpölésének zenei crescendóba való átmenetét, egy lázító törzsi zenekar szimfóniáját, amelyet a mozgások felgyorsulása kísér. (Álljon itt legalább a remek női csapat névsora: Fazakas Júlia, Németh Judit, Szabó Zsófi, Kaufmann Márta, Szoták Andrea, N. Simon Andrea, Gecse Noémi, Fekete Marianna, Pasztusics Enikő - akik pótolhatnák a női mozgásművészeti tornacsapatot is.)

Ugyancsak bravúros a nikkelcsillogású, űrhajós precizitású, funkcionális fémberendezés, a rozsdamentes konyha lélektelen, nagyüzemi praktikuma, amelyben nincs helye egy jó zománcos merőkanálnak sem. Füzér Anni ismét remekelt ezzel a hideg metálvilággal, s Federits Zsófi jelmezei kihozták a karakterek minden rezdülését. Az aranyszívű, de fensőbbségesen viselkedő zöldséges pultos Bertha, Bajcsay Mária kitűnő megformálásában elegáns, keresetten divatos megjelenésű a második felvonás elején, a délutáni szolgálatba visszaérkezés seregszemléjén bőrkosztümjében, hosszú szárú csizmájában. Beszédes és szép, amikor Peter, Molnár Csaba a délutáni pihenőből Monique rózsaszín blézerét erőlteti magára, míg az az ő kígyóbőr dzsekijét veti a vállára. Nyilvánvalóan fölösleges lefordítani a gesztust: ekkor még úgy látszik, összetartoznak, vállalják egymást. De ennek az állapotnak az ingásai adják ki a kiszolgáltatottság társadalmi motívuma mellett a legfőbb érzelmi szál amplitúdójának görbéjét. Molnár Csaba érzékeny, szélsőségekre hajló, játékosan is pesszimista világmegváltó, Moldvai Kiss Andrea csábító és lendületes, "helyre kis formás nő", akinek megalkuvása kellően váratlan ugyan, de nem hiteltelen az előzmények alapján.

Nehéz kiemelni, hangsúlyosan minősíteni valakit egy óraműszerű csapatjátékban, ahol az is teljesített, aki csak pontosan futott le-föl a konyhai járáson s csapkodta a szakácsok orra alá a rendeléseket. De nyilvánvaló, hogy Török Ferenc súlyos, xenofób Maxa vagy Vlahovics Edit kuncogó, drogos kávéfőzőnője, Maróti Attila német szerencsepróbáló legénye, Chován Gábor zavarodott újfiúja markáns névjegy. Az állandó eszközhasználat - a rendezés a pantomimes, azaz a valódi alapanyagok nélküli forma mellett döntött - intenzitása és változatossága sem összemérhető fokú. Élenjár a koreografált cukrászati tevékenységek "mímelésében" Honti György. A Gerbaud mestercukrászai sem bánhatnak különbül piskótával, krémmel, cukormázzal, töltelékkel, habokkal, mint ő. Test és lélek munkája találkozik ebben az alakításban: sorsmonológja és odaadó, munka iránti alázata forr össze s avatja jelentőssé - és bölccsé - figuráját. Ahol ez a két komponens nem tud ilyen harmonikusan összesimulni, beolvad az alapzajba a játékmód. (Cukrásztársa, Kátai István viszont azért vésődik be, mert mindent elnyom az állandó hajrázása, s eldöntetlen marad, hogy ez a karakter szerves eleme-e, avagy színészi bizonytalanság, bár az előbbire bizonyíték lehet, hogy ellenőrzéskor előkerül egy sapka.)

A szöveg elégséges ahhoz, hogy "az élet egy nagy, hierarchikus, kaotikus konyha" benyomása fennmaradjon akkor is, ha nem jelenik meg Isten, hiszen ő amúgy is sokat rejtezkedett a XX. században. De a színpadon minimum az ördög is megképződik Wesker dichotomikus világában Mr. Marango, az étterem-tulajdonos alakjában.

Igaztalan volna Major Tamás alakításának súlyát számon kérni - mint ahogy Cserhalmi György és Bodnár Erika hajdani szerepformálása is hasonlíthatatlan -, de azért Marango bejöveteleinél legalább a kés álljon meg a levegőben. Englerth Miklósnál nem áll meg, s egyetlen "fentebbi" figuránál sem.

Az idő, a hely alkalmatlan-e, a történelmi tapasztalás vagy csak az igazságvágy ereje viselődött el - nem tudom. Mindenesetre az egykor mérföldkövet jelentő mű és színrevitele most, december 3-án, Budapesten, a Duna partján művészt és befogadót egyaránt tűréspróba alá vető, kérdéseket sorjáztató este maradt, bár lehántva az esetlegességeket, ez sem kevés.

Budai Katalin