Szegedi Nemzeti Színház

Ch. M. Wieland (1733-1813) Geschichte der Abderiten (1776) címû szatirikus hangvételû politikai kulcsregényérõl Hegedüs Géza írja: "Az ókori mendemondák Abdera város lakóit igen ostoba embereknek tartották. Olyanfajta helyük volt a gúnyolódó pletykákban, mint a mi népi történeteinkben a »rátótiak«-nak, akik tudvalevõleg keresztbe tett létrával akartak átmenni az erdõn. Wielandnál az abderiták a hiú, felvágós, sznob alakoknak mulatságos torzképei. Az olvasók nem is képzelték õket antik athéni vagy spártai alakoknak, sokkal inkább görög mezbe öltöztetett hamburgi kereskedõknek vagy frankfurti bankároknak." Az önelégült népet mulatságos epizódok hosszú során át jellemzi a szerzõ. A minden hájjal megkent papok a korlátolt városlakók korlátlan urai. A lakói által nemes egyszerûséggel "thrák Athénnak" nevezett helységbõl végül menekülni kénytelenek az itt élõk: Latona istennõ szent békái túlságosan elszaporodnak, s a hívõk életét fenyegetik. Az abderiták hát szétszéledtek szerte a világban, idegtépõen fárasztó áltudományos okoskodásukkal a mai napig kétségbeesésbe döntve hallgatóságukat.

Friedrich Dürrenmatt (1921-1990) harmincévesen, a második világháború vége után alig hat évvel, Wieland nyomán ritkán emlegetett rádiójátékot írt Der Prozess um des Esels Schatten címmel. Nála egy szamárhajcsár és egy fogorvos tyúk-, akarom mondani, szamárpörbe keveredik. A fogorvos a szamárháton megtett hosszú út során a tikkasztó forróság miatt a jótét állat árnyékába húzódva ejtőzik kicsit. Az állat gazdája ezt nem hagyja szó nélkül, s külön fizetséget követel az "extra szolgáltatásért", amit a fogorvos persze megtagad. A jelentéktelen és értelmetlen ügy egyre nagyobb port kavar, a görög kisváros lakói elszántan támogatják azt a felet, aki (éppen) szimpatikusabb nekik. A végjáték totális káoszba torkollott, Dürrenmatt kegyetlenül groteszk hangvétele nem tűri a feloldást.

Borovics Tamás és Megyeri Zoltán

Schwajda György 2004-ben Pör a szamár árnyékáért címmel, Történelmi lecke felnőtteknek alcímmel (?), műfaji meghatározással (?) színpadi adaptációt készített Dürrenmatt hangjátékából (nem először a szöveg történetében), amelyet a Szegedi Nemzeti Színház csaknem teljes prózai társulata egyéb játszóhely híján a nagyszínpadon ad elő, két részben, este héttől majd tízig, a tagozatvezető Bal József néhány kellemes pillanatot kínáló rendezésében. Huszthy Edit díszlete kerekeken guruló, az egyes helyszínekre utaló, egyértelmű vagy nehezebben megfejthető jegyeket viselő fém állványokból áll, amelyek lehetővé teszik a gyors (ám igen hangos) színváltásokat. Papp Janó kortalan jelmezei mellett külön ki kell emelni Kiss Ágnes mesteri bábjait, melyek sajnálatosan kevés szerephez jutnak, s valódi funkciójuk nemigen lévén, inkább csak érdekességként szolgálnak.

A Dürrenmatt-szöveg átigazítójának eljárása felemás. A görög kisváros neve megmarad (Abderra), a szereplők is az eredeti görög neveken szólítják egymást (gyakran bele is törik a nyelvük). Az antikizáló felszín mögött-fölött azonban 2004 Magyarországának elrajzolt portréja sejlik fel, vagy inkább ezt dörgölik az orrunk alá - folyamatosan. Már a felütés szembesít az igencsak provinciális mai magyar valósággal. Lassan kialszanak a nézőtéri fények, a színpadon elkezd játszani a punknak mintázott "Crazy Boys of Abderra" nevű háromtagú alkalmi zenekar, a konferansziéként és narrátorként működő Rácz Tibor is belevágna mondókájába, amikor a földszint harmadik sorában parázs vita alakul ki két néző között. Mindkettejüknek ugyanarra a helyre szól a jegyük, s egyik sem hajlandó átülni máshova. Fények vissza, a színpadról lesétáló Rácz kissé erőtlenül, de becsülettel próbálja koordinálni a vitát. A veszekedésből már néhány széksorral hátrébb sem hallatszik szinte semmi, a kakasülőn nyilván teljesen érthetetlen a nyitójelenet. Merthogy az előadás részéről van szó, ahogy erre a közönség nagy része valószínűleg rá is jön (szemben azzal az úrral, aki a december 4-re időzített bemutatón - ennek vajon kell-e jelentést tulajdonítanunk? - dühösen rivallt a játszókra, követelve, hogy ne húzzák tovább a nézők idejét). A "közönséggel való incselkedés", ahogy a helyi lap tudósítója a főpróbahéten nevezte e megoldást, intimebb térben nyilván célt érne, így azonban nemhogy vihar nem keletkezik, annak még a fuvallatát sem érezni. Demokratikus jogállamban élünk, így Rácz Tibor a szerinte legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodik: a nézőket szavaztatja meg arról, ki ülhet le, s kinek kell mennie. És az álmosítóan didaktikus megoldások sorából ez csak az első... Majd jön a nagy leleplezés: a két álnéző Megyeri Zoltán és Pataki Ferenc színművészek, akik a színpadon folytatódó történéseknek is főszereplői lesznek.

Ha ők ketten nem lennének, a konokul folyton egy pont körül forgolódó, de azt csak megközelítő est menthetetlenül unalomba fulladna. Megyeri Zoltán az utóbbi években talán az egyetlen szegedi színész, akire minden alkalommal érdemes odafigyelni. Jórészt bumfordi, egyszerű gondolkodású figurákat jelenít meg, akik szívesebben rendezik problémás ügyeiket testi erejükkel, mintsem eszükkel. A nép egyszerű sarja itt is: természetesen Anthraxot, a szamárhajcsárt játssza, aki népmesei hősből a (nagy)politika áldozatává lesz a darab végére. Anthraxnak nem kenyere a beszéd; nem így Struthionnak, a fogorvosnak. Pataki Ferenc lendületes, ravasz fickónak mutatja eleinte, aki pénzével és elbűvölő modorával bárkit képes levenni a lábáról, egészen addig, amíg két haszonleső ügyvéd fel nem tűnik a színen. A dörzsölt fogorvos (meg a közönség is) innentől elvész a paragrafusok és bekezdések könyvízű világában. A két ügyvéd "tandemrolleren" száguldozik a színpadon: Gömöri Krisztián és Borovics Tamás nagyszerű vígjátéki páros. A nézők tudják, amit az al- és felperes nem is sejt: a korrupt ügyvédek egymás között felezik jutalékukat.

A történet a továbbiakban klasszikus mesei fordulatokat vegyít aktuálpolitikai felhangokkal. A városka jellegzetes figuráinak hosszú sora kerül elő a divatárusnőtől a sisakkészítőn és a táncosnőn át egészen a kalózkapitányig. Felléptetésük oka: fondor közbenjárásukkal egyre magasabb és magasabb szintre kerül az ügy, hogy aztán a város élén álló két, egymással kitartóan viszálykodó vallási vezető döntsön. Strobylus, a békák vallásának főpapja Anthraxot támogatja. Szűcs Lajos végre kiléphetett a faragatlan barbár szerepköréből (egy másik jelenetben effeminált férfit alakít, idegesítő modorossággal). Agathyrsus érsek a bikák vallásának vezetője - Galkó Bence megformálásában súlytalan és arctalan marad. Csalódást okoz a színház új tagja, az ifjú Boncz Ádám is: kalózkapitányát klisékből építgeti; alkatától idegennek tűnik a nagyszájú nőfaló és kocsmatöltelék szerepe.

Az előadás egyik nem titkolt célja a közönség kirángatása a megszokott nézői pozíció tespedtségéből. A már említett nyitójelenet is ezt próbálja elérni: szavaznunk kell, mint odakint, a színház falain túl, mi több, itt egészen nyíltan vállalni véleményünket - mások és magunk előtt is, jóllehet játékról van csak szó, s miután Rácz Tibor név szerint bemutatja a két művészt, már tétje sincs a dolognak, hiszen a közönség véleménye semmilyen befolyással nincs a további történésekre. Később is így van ez, amikor a narrátor néhány nézőhöz sétál oda mikrofonjával, őket kérdezve, hogy vajon kinek fog kedvezni az igazságszolgáltatás. A nyilvánvaló választ egyik megkérdezett sem meri még ekkor megadni: egy ilyen ügyben egyik fél sem nyerhet, csak a nagyobb erejű, talán nem is létező harmadik, aki a háttérből mozgatja a gyorsan összefonódó vagy szétbomló (mese)szálakat.

A közönséggel való kapcsolatteremtésnek áttételesebb módjával is próbálkozik az előadás: az utóbbi hónapok-évek hazai belpolitikai csatározásainak nem karikírozott, "egy az egyben" történő átvétele legalábbis meglepően hat színpadon. No nem azért, mintha ezeknek nem volna itt helyük. A fő probléma inkább az, hogy ezek a részek parazitaként élősködnek a Dürrenmatt-szövegen, így a kettő élesen és zavaróan elválik egymástól. A két peres fél sorsáról döntő bírósági tárgyalás akár egy parlamenti ülésszak tévéközvetítése. Néhány a "poénokból": az elegáns kalapokat próbálgató hölgy azzal kezdi mondandóját: "Nem értek a focihoz." Más az azóta már a süllyesztőben eltűnt kisgazda jellegzetes hangján szólal meg. Az egyik bíró trágárságot vél hallani a túloldalon helyet foglaló kolléganője szájából, pedig a hölgy állítása szerint csak egy "kisfröccsről" beszélt. Az egész előadást jól jellemzi, amikor az ülést vezető titkár (a komika Markovits Bori ezúttal szordínós alakításában) hordószónokot mond, majd hosszú szünetet tart, s csak utána javítja ki vezérszónokra nyelvbotlását. A hatásszüneteket Rácz Tibor is sűrűn és fölöslegesen alkalmazza, s hasonlóképpen fölöslegesen mondja el tűnődő hangon és jól tagoltan többször, hogy "ugye ez ma is így van?", a párhuzamok annyira nyilvánvalóak, hogy kár külön hangsúlyozni, kimondani ezt.

Ennyire direkt kiszólásokkal operáló színielőadást Szegeden nemigen látni, hosszú távon ezért is lehet kétséges a fogadtatás. Meg azért is, mert az előadás többnyire hiába próbál a manapság divatos politikus színház közelébe keveredni (l. Krétakör Színház, Stúdió "K"), Bal József rendezése az említett hiányosságok miatt egyelőre csak a felszínt karcolja. Ugyanis a vélhetőleg helyesen kitűzött célt - felülemelkedni a napi jelenségek szintjén, s a vásári komédia eszközeitől sem visszariadva általánosabb érvényű dolgokról "üzenni" a nézőnek - ezen az úton nemigen sikerül megvalósítani. Nem intellektualizáló áthallásokról van szó, mint a rendszerváltás előtti színházban, hanem konkrét - és az átpolitizált hazai légkör miatt nyugodtan állíthatom: közismert - szituációk színpadi újraélesztési kísérleteiről, amelyek nem simulnak a szövegbe, inkább mesterkélt helyzetgyakorlatoknak tűnnek. Elismerésre méltó, hogy a rendezés megkísérel bátran szembemenni a nézői elvárásokkal. Afeletti sajnálatomat azonban nem hallgathatom el, hogy félúton megállni kényszerült.

A hangvétel harciassá fokozódik az utolsó jelenetre: "Emberek, itt az ideje felébredni, a politikusok kezében mindannyian csak bábok vagyunk." A megoldás elég sablonos: a két peres fél hívei - az eddig a háttérben húzódó vallási törésvonal mentén - két pártot alapítanak, s a szereplők a nézőtéren "pártzászlókat" osztogatva, egyre hangosabban és erőszakosabban agitálva próbálnak egyik vagy másik oldal mellé állítani minket. Eközben a színpad hátterében hosszú fülekkel és lekonyuló farokkal ékesítve magányosan és tanácstalanul áll egy régi kerékpár. Ő a címszereplő, aki szamarat csinált mindannyiunkból.

Jászay Tamás