Komáromi Jókai Színház

Jó elõadás. Érdekes, izgalmas, tiszta munka. Visszaidézve sem veszít erényeibõl - sõt. Pedig vendégjátékok esetében nem csak a vendégek csapata szorong, izgul kissé a közönség is, hogy sikerül-e, meglesz-e az a sok töredelemmel összehozott este, nem megy-e kárba a rengeteg erõfeszítés, s hallják-e, látják-e eléggé és elegen. S ilyenkor, amikor a fõszerep igazi fõszerep, attrakcióval is felér a mutatvány: megemeli-e a színész, s tartja-e, kitartja-e a végsõ pillanatig. Nem kevés a tét. A komáromiaknak sikerült. Nem is akárhogy.

Verebes István egyike azon rendezőknek, akik nem csupán érzékelik, hogy kikkel dolgoznak, de hőzöngés nélkül tudomásul is veszik, s mindvégig észben tartják az érvényes adottságokat. Így aztán képesek - mint ahogy az az első percekben elhangzik - "a körülményekhez igazítani az eszményeket". Az ilyen vezető az akció idejére a legjobbat képes kihozni emberből, tárgyból, mert szakmai cselekkel képes rejteni a titkolnivalót, miközben fénybe állítja, s örömmel mutatja az értékeket. Van fantáziája ahhoz, hogy egy-egy részerényt fölhasználva kiépítsen egy teljes figurát, s van bátorsága ahhoz, hogy elmesse a tápanyaggal el nem látható, s így hervadásra ítélt ágakat és más kinövéseket.

A bécsi Burgban a "történelem szele" csapkodja a spalettákat. Huzat és harangszó váltakozva tör be a császári dolgozószobába, amelyből - középtől jobbra - bolthajtásos teremfolyosó vezet hátra, a központi termekhez, s egy írói kívánság szerint való "rettenetes íróasztal" mögött, kissé balra, tapétaajtó nyílik a császári lakosztályba. Hideg hodály ez itt elöl, vagy inkább óriásira növesztett cella, melynek dinamikai középpontjában, mint remegő nyíl az asztallapba fúródva, fehéren ragyog a játék végsőkig egyszerűsített metaforája, az aláírásra és visszavonásra kész, tintába mártott lúdtoll. A díszlettervező: Kis Kovács Gergely. Az előadás biztonságához, a történet lélegeztetéséhez nagyban hozzájárul az érzékeny világítás - fénytechnika: Kollár József.

Mokos Attila és Bandor Éva | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A pápalátogatás idején vagyunk. II. József (Mokos Attila), az Ányos Pál által "kalapos királynak" nevezett hős házikabátban, fején kis, fezszerű sapkával vacog az asztalánál, s iszonyú aktahalmok között próbálja behozni azt a 15 évet, amikor anyja válla mögül asszisztálhatott csak a történésekhez. Tíz éve van arra, hogy belegebedjen reformkísérleteibe. Most, két házasság után újra egyedül van, s míg Chanclos asszony (Molnár Xénia) látja el személyi szolgálatát, a csivitelő udvarhölgyek közül Lichtenstein Eleonóra hercegnő (Bandor Éva) használja ki arra, hogy urának, a hercegnek egyre zsírosabb pozíciókat szerezzen. Molnár Xénia korát meghazudtoló asszonyi bölcsességgel, lágy nagyvonalúsággal és fűszeres humorral adja a francia madámot, Bandor Éva pedig olyan üvegházi virág, aki mégiscsak a legtöbb életet mutatja ebben a huzatos palotában, s aki tényleg szerelmes ebbe a kőkemény, szenvedélyes és okos emberbe. Csak hát, ha már a császár szeretője - minden katolikus lelkiismeret-furdalás ellenére, vagy épp azt enyhítendő -, kivesz az ügyből mindent, amit pozíciója révén kivehet. Bele-belemarnak egymásba, húzzák-vonják a másikat, s valami miatt sose jutnak el a teljes együttlétig, és mégis, az utóbbi évek legerotikusabb színpadi perceit éljük meg velük. Ilyen vággyal teli férfi-nő jeleneteket nem is igen lehetett látni mostanában. S felejthetetlen az a többhéjú pillanat, amikor a megszakított idill mégis-mégis folytatásaként és lezárásaként József, a császár az Eleonóra reszkető kezében tartott üvegkehelybe csordítja saját poharából a maga maradék tokaji borát.

Amolyan Coppélia-betétnek is megfelelő babakörmenet az udvarhölgyek többszöri átvonulása a játékon. Holocsy Katalin, Varga Lívia, Mák Ildikó és Agh Erzsébet remek pillanatokat szereznek a közönségnek.

Minden bizonnyal sokat fogjuk emlegetni az előadás férfi és női öltözeteit - Gadus Erika jelmeztervező munkáit. A körvonalaiban tökéletesen korhű ruhák gyönyörűen összeválogatott, mintás bársonyból és bútorszövetből készültek, tenyérnyi és kéttenyérnyi foltocskákból összevarrva. Így az egész színpadkép úgy néz ki, különösen ha sokan vannak jelen, mint amikor közvetítési hiba van a televízióban. Minden stimmel, csak éppen kockákra törik szét a kép. A fölhasznált anyagok önálló élete - Eleonóra duzzatag selyemstólája, a pápa (az amúgy is jelentőségteljes Tóth Tibor) szűrszerűen megnövelt, dagadó, fehér palástja, a háborúból hazatérő császár kötött "láncprémes" bőrkabátja - mind-mind színészi energiák által teljesedik ki. A komáromiak tudják használni ezeket a kelméket, éppúgy, mint a Pavlovič Petra által készített csúfondáros haj- és sminkkölteményeket.

Abban nem vagyok biztos, hogy az egyébként mindenképpen zenét kívánó helyen, a hölgyek áhítatos ájuldozásánál épp a "Lacrimosa" idézet volt a legmegfelelőbb választás. Mozart figuráját azonban biztosan helyes döntéssel iktatta ki a játékból az átdolgozó Verebes István, mint ahogy helyénvalónak tűnik a hadijelentések és csatabeszámolók minimumra húzása is. A figurák markánsabbra vétele a játék stilizáltságát erősíti, a jelenetek sorrendjének olykori átrendezése pedig sikeres dramaturgiai műtétnek bizonyul.

A Fabó Tibor által játszott, betegségfóbiás Kaunitzról talán kicsit sokszor tudjuk meg, hogy retteg a nyavalyáktól. Így, mire a végső nagyjelenet eljő, a kelleténél amúgy is fiatalosabb kancellárnak minden erejét össze kell szednie, hogy arra a híres tollvonásra, vagyis - a türelmi és a jobbágyrendelet kivételével - minden intézkedésének visszavonására rábeszélhesse császárát. De itt látszik, mit számít egy gesztus a színpadon. A legjobbat akaró József a kaotikus végkifejlet közepén felkiált: "Mit tettem én?!" - "Felséged (...) tévedett" - válaszol Kaunitz. S a két szó közt Fabó Tibor leveszi a kalapját. Üvegsűrű csönd lesz. És a helyzet végérvényesen meg van mentve.

A Kolowrat titkárt játszó Bernáth Tamás mindvégig teljes jelenléttel szolgálja a játékot. Mondják, hogy II. József idején a nemesi ellenállás jelképeként ették a gulyást a magyar urak, annyira elegük volt a bécsi konyha "gyarmatosító törekvéseiből" is. Nos, itt körülbelül ezek a magyar urak jelennek meg. Ropog József, Tóth Attila, Németh István, Gál Tamás - különböző korosztályokat és vérbenyihadásokat képviselnek, erősen karikaturisztikusan, ám olykor mégis fenyegetően. Hatzfeld gróf szerepében Pőthe István, mint Kaunitz üzeneteinek átadója, a kancellár "kihangosítása", remek kis epizódszereppel gazdagítja az estét. Épp annyi, amennyi hatni tud, s elég.

Térjünk vissza Mokos Attila alakítására. Bár a nemzeti színházi akusztika ezen az estén is megteszi a magáét, már az első rész végére bizonyosak lehetünk abban, hogy megvan az ereje ehhez a szerephez. Nyilallóan okos, tiszta, férfias jelenséget formáz. Ritkaságszámba menő államférfiúi szenvedély jelenik meg a színpadon. Még az se nagyon zavar, hogy akaratlan, de letagadhatatlan hasonlóság mutatkozik a színészi arc és jelenkorunk egyik igen elszánt politikusának arcvonásai között. Végül is - miért ne? Csak bóknak számíthat.

Feszes, pontos minden jelenet. Nincs értelmezetlen szó, nincs pontatlan mondat. Egyre kíváncsibb lesz az ember az átdolgozatlan Szomory-szövegre, hiszen fölkészült azokra a jellegzetesen bokázó, piruettező mondatokra, de csak egy-egy szomorys "itten" tipeg be a dialógusokba. Felütve a drámakötetet, inkább csak azt látni, hogy a szájba adott - szóval ki nem húzott - szöveg nemigen változott. A könyvben lapulnak viszont a lihegő, ajzott írói utasítások, mint például: "És vége. És a pápa megy. És ellebegő sziluettje mögött Józsefnek hirtelen eszébe jut valami." Ezek olvasásakor - minden bizonnyal - a rendező az izgatott író szellemhátára tette tenyerét, s azt dörmögte: Jól van, Dezső. Majd csinálunk valamit.

Született hát egy egyrészt kissé leegyszerűsített, másrészt megerősített darabváltozat. A színpadon igen jó szakmai szinten s jó állapotban lévő színészeket láthatunk, néhányan szinte kivirágzottak ebben az előadásban. Verebes, mint egy óriáshal, aláúszott a feladatnak, hátára vette, megemelte - és most viszi.

Gabnai Katalin