Katona József Színház

Hogy hol vagyunk, azt nehéz kitalálni. Egy biztos: nem "jó helyen". Valahol a világ alsó részében, mely lehet hajó raktere, hullaszállításra is alkalmas, ezüst óriásbõröndökkel; bérház pincéje omló téglafallal, vagy északi mód zöldesszürke vidéki családi ház szárazbejárója - újgazdagéknál. Díszletterv: Zeke Edit. Nagyon jól öltözött szereplõk jönnek. A jelmeztervezõ is Zeke Edit. Mint a nagy estélyeken szokás, fekete-fehér "dress code" dukál az összejövetelre, melynek célja Bertolt Brecht 1940-41-ben, Hella Wuolijoki finn írónõ regénye alapján - s részben vele együtt - írt darabjának elegáns bemutatása. (Érdekesség, hogy errõl a kettõs lelkû hõsrõl, a részegen szociális gerjedelmekkel teli, józanon vadkapitalista Puntiláról szóló darabbal nyitott a Helene Weigel vezetésével megalakult Berliner Ensemble, 1949-ben.) Kurdi Imre fordításában halljuk a játékot, s Paul Dessau nem túlságosan karakterisztikus zenéjét élvezhetjük, Sáry László zenei vezetésével, sok vendégmotívummal.

Az alpakka zakók és kiskosztümök gazdái mellett mintha az északi tengerpartok teheneslányai is Diornál varratnának: tüneményes vasárnapló ruhák jelennek meg, fekete alapon fehér rátétekkel. Puntila úr négy, sebtében megkért, függönykarikákkal eljegyzett alkalmi menyasszonya - Csempész Emma (Kiss Eszter), a patikus kisasszony (Rezes Judit), a teheneslány (Szantner Anna) és a telefonos kisasszony (Tóth Anita) Botticelli-képről csent virágkoszorúkkal a fejükön állítanak be az általuk se nagyon hitt mulatságra, ahonnét aztán sürgősen ki is dobja őket az akkorra már kijózanodott földesúr. Puntila (Haumann Péter) ilyenkor, alkoholos mámorától megszabadultan, fekete ingben, fehér nadrágban van, míg népét keblére ölelő, tökrészeg időszakainak cirkuszi jeleneteit fehér ingben, fekete nadrágban celebrálja.

Haumann Péter és Bán János | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Zöldes penészszürkében issza magát betegre a bíró (Bán János). Snájdig fémtücsökként cirreg a sáskaforma attasé (Takátsy Péter), aki adósságainak orvoslásaként szánta rá magát arra, hogy az általa egyáltalán nem igényelt fiatal és mutatós nőt, Puntila úr Éva lányát (Pelsőczy Réka) elvegye. A falu értelmiségét jelentő tiszteleteséket egy Bergman-film ruhatárából öltöztették. Bodnár Erika pár ecsetvonással jelzi a gombasavanyítás problémái köré csavarodó élet minőségét, Lengyel Ferenc pedig egyetlen, többször ismételt nyelvhegyi "t" többszöri hangoztatásával teremti meg, vagy inkább tudja le a figurát. Fina, a mindenkin átlátó, természetes ésszel és önzéssel rendelkező szobalány (Szirtes Ági) megkóstolt már mindent és mindenkit, amit vagy akit hasznosnak vélt a maga számára. Puntila új sofőrje, Matti is volt már vele "rákot fogni". Csakhogy ez a Matti (Kocsis Gergely) másnak is feltűnt már. Éva Puntila, a tökéletes alakú, belül azonban sok jóval nem kecsegtető, üres gazdalány majdhogynem apai beleegyezéssel kezd ki vele. Színes folt, vörösen apró kockás, nyitott ing jelzi a történetbe érkező "friss hús"-t, a kiszámíthatatlan földesúr szolgálatába beállt, épeszű férfiembert.

A mellékszereplők, a munkaerőpiac, az embervásár szereplői, a nyamvadt (Keresztes Tamás), a lódoktor (Mészáros Béla), a bolsinak mondott, sokgyerekes Surkkala (Tóth Zoltán) adják az előadás kreatív zenekarát is. Különösen emlékezetes Tóth Zoltán keserű songja, talán ezzel kárpótolták őt a majdnem nullára visszahúzott Surkkala-szerepért. Később mindenki hangszert ragad, s pár pillanatra zenés színházzá válunk, a songok mellé tanári pontossággal belerendezett V-effekt járul, az igazi ügyelő többszöri, "elidegenítő" beszólása a játékba.

A Brecht által népszínműnek titulált darabot Magyarországon ritkán játsszák. 1959-ben, a Madách Színház színpadán Greguss Zoltán-Zenthe Ferenc párosa, 1976-ban Miskolcon Major Tamás és Blaskó Péter kettőse tette híressé. 2003 májusában egy színművészetis rendezői vizsgán Keresztes Sándor és Vida Péter "mászta meg" a székekből-asztalokból összerakandó "Hatelma-hegyet", s most, a Szentendrei Teátrum nyári előbemutatója után, 2004 őszén a budapesti Katona József Színházban Haumann Péter és Kocsis Gergely vezeti elő a nevezetes úr-szolga párost. Puntila úr, aki részegen mindent megígér, bár pénztárcáját - ismerve magát - néhány pohár után a kísérőjének adja át, részegen mindenkit szeret és eljegyez. Részegen igazat mond és igazat ad, kijózanodva mindent visszavesz és eltöröl. Matti - figyel. Tudja, hogy itt akkor lesz pénz - ha lesz -, ha hallgat és szolgál, s tudja, hogy akár a jogos járandóság nélkül is menekülni kell, ha itt az ideje. Nem hinni! - ez a legfőbb parancs.

Haumann Péter - remek. Kocsis Gergely nem kevésbé. Ha egyszer egy társulaton belül adott két ilyen kihívó tehetség, meg kell kínálni őket feladattal. Haumann brillírozik, számára az est egyetlen koloratúr ária. Kocsis Gergely látható vérnyomásváltozásokkal követi az eseményeket. Megvetés és reménytelenség búvik a szolgafegyelem mögött.

Valahányszor látom ezt a darabot, mindig úgy érzem magam, mint az a macska érezheti, amelyet visszafelé simogatnak. Mikor először a finneknél láttam, azt hittem, nem az előadás rossz, csak nekem rossz, mert nem értem a nyelvet. Mikor végre pár évvel ezelőtt el is olvastam, azon töprengtem, mi van ezen nevetnivaló. És most nézem, amint Haumann repdes, énekel, fejeken és életeken lépked a rettentő fehér zoknijában, s nekem gyűlik a nyálam, míg Matti hallgat, vagy az idétlen gazdag lányt szelídíti. Ha tudnám, hogy Matti mit akar, könnyebb volna. Akarta ezt a lányt, vagy csak betévedt ebbe a történetbe? Brecht említést is tesz egy mozzanatról: lehet, hogy a lány kedvéért állt be sofőrnek az úrhoz? De tudja-e, érzi-e, hogy ki ez a Puntila? Vérfagyasztó, hogy a kurgelai asszonyok kara pontosan tudja: franc lesz itt, nem eljegyzés. Megyünk, hátha leesik valami az urak asztaláról. Matti elmegy Puntila közeléből. Elmehet. S "jó urat többé nem keres".

Haumann Péter, Szirtes Ági, Bodnár Erika, Lengyel Ferenc és Bán János | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Csakhogy ezt az előadást mi nézzük. Mi, akik maradunk. Legalábbis, többen itt maradunk. Hát hova menjünk? S aki nem tud a "maga ura lenni", mert a feladat, amihez magát hozzákötötte, itt tartja, s bájos és bájtalan Puntilák alá rendeli, annak arcára fagy a mosoly. Ezüstös dombormű készült itt a mese illusztrálására, s nincs többdimenziós drámai erőtér. Azt nem érzem eléggé, hogy kinek a problémája volt fontos Máté Gábornak, amikor kesztyűt húzott, hogy ezt a darabot a "Finlandia" vodkásdobozok ezüstjében tartva megrendezze. Vagy ez lenne a lecke? El kell menni?

Jó darab ez? Alig hiszem. De hogy pokoli, az biztos. Az ember gyerekké lesz a reménykedéstől, hogy egyszer ezt a Puntilát azért csak elteszik láb alól, vagy legalább - mint Döbrögit - jól elverik. De a Katona elegáns színpadán nem ütnek. Ezért aztán a néző a közeli aluljáró lépcsője előtt állva nemigen tudja, mit kezdjen saját, görcsbe szorult kezével és gyomrával. Hiányzik egy arc a játékból. A szörnyeteg-Puntila arca nincs meg, amire pedig emlékezni kellene majd. Hogy a rémmel való szembesülés után majd eldönthessük, zsebbe dugott öklünk ujjaival mikor kezdjük összemorzsolni a metrójegyet.

Gabnai Katalin