Ahogy a szavak kifejezõereje gyengült úgy értékelõdött fel a mozdulaté, a látványé, a képé. Dinamikusabb lett a színház is. Még a "leszúrt lábú" operaénekesek helyett is egyre többször látunk hangi kifejezõerejüket játékkal is megerõsítõ elõadókat. A színházi eszköztár gazdagodása nagy tehetségû és kiemelkedõ tudású mûvészeknek köszönhetõ, olyan alkotóknak, akiknek minden kisszerûség, gáncs és korlátoltság ellenére volt erejük, hitük kreativitásukat napvilágra hozni, iskolát teremteni. Gondolunk-e rájuk, amikor kortársaink produkcióit figyeljük?

Csak egyiküket szeretném most a figyelem középpontjába vonni, a hatvanhét éves, ma is aktív színész, rendező, látványtervező, többszörös színházalapító, s mindenekelőtt pantomimművész Milan Sládeket. Egy szlovákiai kisvárosból Strezenicéből indult a világkarrierje. Tizenhét évesen szólópantomimes, s csak ezután kezdi el tanulmányait a Comenius Egyetemen, s folytatja a Studio D 34-ben, ahol nemcsak a cseh de a nemzetközi avantgárd színház kiemelkedő alakjával, E. F. Burian munkásságával ismerkedik.

Sládek elé itt egy különleges világ tárul, s rá is erőteljesen hat ennek e kreativitás különös varázsa. Megszületik 1960-ban Kefka figurája, fehér Pierrot bohóc arccal, s a fehér kezeslábassal. A közönség és a szakma egyaránt szeretettel fogadja, 1962-ben tagja lesz a Szlovák Nemzeti Színháznak, s minisztériumi támogatást élvez kísérletező színháza. A prágai tavasz eseményeinek hatására 1968-ban önálló működési jogosultságot kap színházában dráma-, kabaré- és pantomimprodukciók létrehozásához. Nyár végére azonban már téli szelek süvítettek. A kísérletező színházat megszüntették, Sládek pedig nemkívánatos személy lett hazájában.

Először Svédország adott két évig menedéket. Utána Köln következett. 1974-ben már megalapította a Theater Kefkát, amely azóta is az egyetlen folyamatosan működő pantomimszínház Nyugat-Európában. Sládek nemcsak maga köré gyűjtött és nevelt tehetségeket, hanem az eltelt évek alatt negyven önálló színpadi produkciót is létrehozott. Univerzális művészként univerzális művészetnek értelmezi a színházat, amely egyszerre látvány, mozgás, zene.

Figaro

A kezdeti egy- és kétszereplős történeteket követték a többfelvonásos, többszereplős és - ami Sládeket műfajában különlegessé teszi - irodalmi alapú drámai előadások és mímes operák. Ilyen a Gluck zenéjére 1978-ban készített Don Juan, 1983-ban a Carmen, 1984-ben az Übü király, 1986-ban a Münchhausen, 1989-ben az Arrabal műve alapján készített Apokalipszis. 1991-ben Mozart zenéjére született a Figaró házassága, 1993-ban Monteverdi muzsikájára a Poppeia megkoronázása, 2001-ben Kurt Weill és Brecht Háromgarasos operáját vitte színre a maga eszközeivel. Ő és színháza szervezte 1976 és 1987 között minden évben a "GAUKLER" fesztivált. Legújabb alkotása az Andy Warhol-komédia.

Carmen

A rendszerváltozás után, 1991-ben tért vissza Sládek hazájába. Alapítványt hozott létre, támogatást szerzett, hogy megalapíthassa Pozsonyban az Aréna színházat, amelyben életre kaphat - ahogy Max Reinhardt a század elején eltervezte - a színpadi játék minden lehetősége. Így jött létre az "International Institute of Motion".

Ahogy Reinhardt, úgy Sládek is az egész világnak akar játszani. Ez motiválja azt a művészi sokszínűséget, amely minden munkájában megmutatkozik. Játszik, tanít, szervez, fiatalokat menedzsel, látványt és jelmezt tervez. Bár Pozsony nincs messze, nagyon jó lenne színpadon látni őt bármelyik produkciójával - régiekkel, újakkal - magyar színpadon is.

-ja