Thalia Theater, Hamburg

Fehér falon vetített sematikus ábra: nyilvános vécék közkeletû férfijele. Majd kijön egy lompos, kövérkés, hanyag tartású ember, megáll a színpad jobb oldalán elöl, és nem csinál semmit. Talán nagyon lassan fordítgatja a fejét, de lehet, hogy csak a szemem káprázik. Õsi nézõbosszantó trükk. Polgárpukkasztás a polgári színház konvenciója szerint. A konvenció, miszerint az elõadás elsõ pillanatában meg kell ragadni a publikum érdeklõdését, és aztán fogva kell tartani az utolsó percig, olyan erõs, hogy megtagadni is csak konvencionálisan lehet. Ehhez a konvencióhoz persze az is hozzátartozik, hogy addig kell a nézõt ingerelni, amíg mocorogni, köhécselni, netán gunyorosan tapsolni kezd. Bekiabálás és dühös kirohanás sem kizárt. Csakhogy a Vígszínházban csupa edzett, a konvenciórombolás konvencióin nevelõdött nézõ ül. Békén tûrjük a provokációt. Figyelmes nézõ azt is tudja a színlapról, hogy az elõadás mindössze másfél óra szünet nélkül. Akár az egészet végigülhetjük így.

Nem ez történik természetesen. A Molnár Ferenc Liliomját játszó Peter Kurth unja el előbb: hanyagul meglengeti karjait, kezdődik a játék. Mégpedig két síkon. Egyrészt folytatódik a következetes nézőbosszantás, a hagyományos polgárpukkasztás. Liliom Julikával beszélgetve buzgón onanizálni kezd, a műveletet a lány segítségével fejezi be. Majd a lány is félénk kísérletet tesz némi önkielégítésre, de aztán, mintegy reményt vesztve, lemond róla. Ha a kapcsolatuk lényegére utaló jelzésnek fognánk föl e jelenetet, aligha érthetjük meg a továbbiakban történendőket. Nemcsak azt, amit Molnártól tudunk, de azt sem, amit a hamburgi rendező, Michael Thalheimer meghagy belőle. Valahogy ugyanis ebben a verzióban is megfogan a Lujza gyerek, akivel a túlvilágról visszatérő Liliomnak nincs több szerencséje, mint az anyjával. Másfelől ebben a jelenetben is több van, mint kihívás a szemérmes-szentimentális színházat elváró nézővel, illetve a szemérmes-szentimentális elvárást kielégítő író százéves történetével szemben. Félszegség és szorongás, illetve az azt elnyomni hivatott agresszivitás, kivagyiság van Liliom nyíltszíni önkielégítésében. A színház csak követi őt a normálisnak tekintett emberi-társadalmi szokások felrúgásában.

Peter Kurth, Enidette Heuer, Anna Steffens és Fritzi Haberlandt | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Thalheimer nem egyszerűen ellen-Molnárt, ellen-Liliomot játszat. Színházának megvan a maga belső logikája, élményvilága, stiláris rendszere. Ez pedig röviden ennyi: redukált színház redukált embereket ábrázol. A vetített vécéemblémák természetesen régi filozófiai divatművet juttatnak eszünkbe, Marcuse egydimenziós emberét. Hogy az emblémák legalább kétdimenziósak, az ebből a szempontból legfeljebb szőrszálhasogatás. A lényeg a redukció, a lehető minimumra egyszerűsítés. A fiatal német rendező nemcsak a szirupot, a szentimentalizmust, az édeskés költészetet hántja le a darabról, de a realisztikus-naturalisztikus közeget, a korrajzot, az érzékletes társadalomábrázolást is. Babarczy László egykor ötletes jelenetcserével reális értelmet adott a túlvilági jelenetnek, a valóság nevében kiigazította a költői Molnárt. Thalheimer redukál és fokoz. Olaf Altmann színpada egy hatalmas fehér kocka, amelynek kezdetben az oldalfalára vetítenek, majd befordul, és kiderül, hogy első és hátsó fala hiányzik. Az így kitáruló óriási térben szinte elvesznek a szereplők. Aprók, jelentéktelenek lesznek. Liliom viszont vagy hatszor szíven döfi magát, fröcsköl a vér, s még így is saját lábán ér haza, hogy vérével Julikát is összekenje. Nincs külvárosi romantika, nincsenek egyszerű, ám kimondhatatlan érzelmek, nincsenek sejtelmes morális gubancok. Csak puszta biológiai létezés van. A geometriailag kétdimenziós lények számára ez az egyetlen valóságos dimenzió. S ennek az egyetlen dimenzióra redukált embernek az ábrázolásához adekvát eszköz a redukált, a minimalizált, a végletekig leegyszerűsített színház. Üres térben üres emberek. Minimális létezés, minimális élet, minimális színház. Száz éve még Molnár a jól megcsinált darab kiüresedett kliséibe töltött új életet azzal, hogy a Vurstlit, a külvárost, hintáslegények és cselédlányok világát hozta be a Vígszínházba. Évszázad múltán ez a világ is végképp kiürültnek, érzés- és költészetnélkülinek látszik. A rendező egy északnémet kikötőváros ridegségét mutatja föl lényegében ugyanabban a történetben, ugyanabban a szövegben. A hamburgi liliom préselt, kiszáradt virág, éppoly kétdimenziós, mint a vetített vécéemblémák.

De persze ez is egyfajta esztétikai minőség, sőt az artisztikum lehetőségét sem zárja ki. Feszes pontosság, karikaturisztikusan éles emberábrázolás, mindenre kiterjedő irónia élteti a minimumra redukált színházat. Igaz, roppant egyszerű érzelmeket ábrázol, de ez nem zárja ki, hogy bonyolult gondolati hatása mellett erős érzelmeket is kiváltson. Hogy szikár precizitása elevenbe vágjon. Így lemeztelenítve, lényegére csökkentve sorsszerűvé emelkedik a hintáslegény tragédiája. Kifejletlen, érzelmileg, viselkedésben visszamaradott emberek tragédiájává. A férfiak hanyagok, a nők tramplik. Fritzi Haberlandt Julikája (és Lujzája) pipaszár kezű-lábú éretlen bakfis, Alexandra Henkel Marikája tüntetőleg terpesztett járással jellemzi a beérkezettség önhittségét. Harald Weiler mindössze kérdőjelszerű testtartással fejezi ki a mindenkori rendőr pitiáner kajánságát, a képlékeny jellem sunyiságát. Anna Steffens sallangtalanul adja Muskátné üzletasszonyi tárgyilagosságát, Michael Benthin egy szál pisztollyal meggyőz Linzmann hatalmi helyzetéről. Markus Graf ostoba és önhitt Ficsúrt játszik. Enidette Heuer mint Hollunderné egykedvűen radírozza a falat, amikor éppen nem a fényképezőgépét villogtatja. Benjamin Utzerath és Felix Knopp a lehetséges emberi semmilyenség határait feszegeti Hugó, illetve az esztergályos szerepében. Bert Wrede zenéje inkább indokolja, mintsem aláfesti a színen történteket. Az embert, a személyiséget szétlapító, az érzéseket-érzékeket eltompító közeget ábrázolja. Nem követi a tragédiát, inkább előidézi.

Zappe László