A gyakorlott gyerekelõadás-nézõk - és az ASSITEJ-be, a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi szövetségébe tömörült szakemberek ilyenek - igazán hálás közönség. Jóval megengedõbbek, mint egy színikritikus. A gyerekekre gyakorolt hatást nézik elsõsorban, s ha ez rendben van, õk már boldogok. Mégis, még ezeket a szakembereket is érhetik meglepetések. Ha igazán megrendülnek egy gyerekelõadáson, ijedten néznek körül, mit szól ehhez a gyerekközönség? Persze ebben a körben régóta tudják, a gyerekek is az igazat akarják látni a színházban. A felhõtlen, tartalmatlan, lebegõen ostoba elõadások a begyepesedett felnõtt elvárásokat szolgálják ki elsõsorban. A felnõttek szeretnék konfliktusmentesnek, a felkavaró érzésektõl távoli boldog világnak látni a gyerekkort, s ha így gondolják, akkor a színházakban is az ilyen gyerekelõadásokat keresik. Mindezt tudva, felnõttként mégis szégyelljük õszinte megrendülésünket azok elõtt a gyerekek elõtt, akikkel együtt ülünk a nézõtéren. Pedig éppen ezekért a zavarba ejtõ pillanatokért érdemes gyerekszínházi fesztiválokra járni!

Az észak-ausztriai Hornba szeptember végén egy kéthetes rendezvénysorozat első hétvégéjére érkeztem. Két hétből két nap, nyolc előadás - nagy rizikó, lehet, hogy az igazi, a "nagy" előadással nem is találkozom. De az, hogy nyolcból öt is maradandó élményt jelentett, minden várakozásomat felülmúlta. Ez is, mint a minden apró részletében jól tervezett és lebonyolított fesztivál egésze, a szervező, Stephan Rabl jó ízlését, fantasztikus szervezőmunkáját dicséri. A legnagyobb vasút

Az embermúzeum

(Höchste Eisenbahn) A Potsdami Hans Otto Színház és a Stuttgarti Bábszínház közös munkája már több német fesztiválon sikert aratott, mielőtt Ausztriába érkezett. A színpadkép egy 1:22,5-ös modellvasút-terepasztal. Két férfit látunk, akik a hobbijuknak élnek, s hogy a vasutas játéknak igazi tétje legyen, eljátszanak egy mesét, Hans Fallada történetét egy kisfiúról, Thomasról, aki elhagyja kerekes kutyáját egy berlini utazás során. Papája újból vonatra száll, hogy visszaszerezze a kabalababát. Mindez persze csak ürügy, hogy a két szenvedélyes modellező játszhasson. A mese végén némi malíciával egyikük bevallja: "Te vagy az én 95%-ig legjobb barátom". Felnőtt férfiak barátságáról, a komolyan vett játékról szól az előadás szívet melengetően, egyaránt megérintve felnőttet és gyereket. A babák, az árnyjáték, a modellvasút, az élő színészi játék Pierre Schäfer és Peter Müller előadásában akár bábszínházként is bizonyítja, a gyerekszínház műfaji lehetőségei szinte korlátlanok.

Het Lab van de Berenkuil:

Az embermúzeum Felkavaró élmény, tízéves kortól ajánlják. A jegyet "A Mennyei Birodalom" (sokat mondó név!) nevű vendéglőben vehetjük át, aztán csoportosan elindulunk. Az úton átkelve egy igazi, "mindennapos", szabályosan elkerített baleset nyomai mellett haladunk: autó, összetört kerékpár, körberajzolt emberalak az úttesten, vérfoltok, mellettük egy szál virág, befőttesüvegbe állítva. Aztán egy rétre érünk, ahol egy pajta mellett kék köpenyes alak szorgoskodik: kis felfújt nejlonzacskókat csíptet szárítókötélre. A pajtában emelkedő sorokból nézőtér, ami az épület ablakos falára néz. A rétre nyíló ablak előtt és körben a falak mentén polcokon színes üvegek, befőttek, furcsa szerkezetek.

 

Egy későn jövő néző les be az ablakon, megmosolyogjuk, ő az előadás főszereplője. Buster Keaton-os, előjel nélküli, szeretetre méltó figura. Hátizsákjából kipakol. Emlékeit hozza befőttesüvegekben az embermúzeumba. A két szaki gyorsan ismerteti a játékszabályokat: minden leadott emléket érzékletesen felidéznek, kivéve azokat, amelyekre már gazdájuk sem emlékszik pontosan. Kezdődik a tortúra, ami egyszerre ijesztő és mulatságos. Lemosdatják, infúziós csőből limonádéval itatják az érkezőt, fokhagymát pirítanak neki, majd megpisiltetik - szintén infúziós cső segítségével. Aztán egymás után kinyílnak, mint Pandora szelencéi, a befőttesüvegek. Egy szép hangot, egy verekedést, az első csókot, egy erdei gombaszedést idéz a játék ezernyi ötlettel, egyre erősebb effektusokkal. Hősünk levelet ír, üzenni akar, a levelet elkobozzák, elégetik. Egyre nyilvánvalóbb: innen nem menekülhet. Aztán a baleset felidézésére is sor kerül. Állványra állított kerékpárt teker. A két segéd egyike szelet kavar egy falappal, a másik egy partvisról bogozott spárgát lógat a kerékpáros arca elé és zümmög. Kerékpárosunk hessegeti a legyet. A partvis túlsó oldalán még több bog lóg, ezt is az arca elé lógatják. Már két kézzel hesseget kerékpárosunk, amikor a falappal homlokon csapja a segéd és egy befőttesüvegből vért önt rá. Most már igazán menekülne, de a bejáratok be vannak zárva. Harmonikán keringőbe kezd a másik segéd, majd buborékfújót ad hősünk kezébe, aki megbékül, leül és egy régi gyerekkori boldog délután szereplőjévé változik. A pajta kupolájából luftballonok hullanak a nézőtérre, labdázni kezdünk. Hősünk lepihen, mosolyogva lehunyja szemeit. A harmonika már csak egyre gyöngülő lélegzetét utánozza. A két segéd tölcséren át egy kis nejlonzacskóba gyűjti biciklistánk utolsó leheletét. Mi elmehetünk, az ajtók kinyílnak. Ha ezen a ponton valaki arra következtetne, hogy ijesztő jelenetek alkotják ezt az előadást, úgy ez az én beszámolóm hibája. Szeretném gyorsan leszögezni: mulatságos, sőt kacagtató történések füzére a játék. A jelenetek mélyebb értelme szinte csak az előadás utáni pillanatokban tudatosul.

Egy utrechti kísérleti gyerekszínház alkotta meg ezt az előadást. Az ismertető kissé neheztelve írja, ez az egyetlen (!) olyan színház Hollandiában, ahol kísérleti műhelymunka eredményeképp születhetnek gyerekelőadások. A kritikusok mozgásszínházként ünneplik. Tény, hogy az előadásban kevés a szöveg, a XXI. századi brutális színházat is idézi egy-egy részmegoldás, de az egész olyan mély humanizmussal és magától értetődően szól a szinte elmondhatatlanról, hogy felnőtt és gyerek számára egyaránt érthetővé, átélhetővé válik a játék. Érzésekről, illatokról és vágyakról, a félelemről és a halál utáni csendről gyerekelőadás?! Jó lenne, ha mindenki megnézhetné!

A ma még rendíthetetlennek tűnő felszínes nézetek és ostoba elvárások terén változásokat hozhatna egy-két ilyen, vagy ehhez hasonló katartikus élményt jelentő gyerekelőadás. Persze csak akkor, ha színházcsinálóink közül egyre többen találkoznak majd ezekkel az előadásokkal. Ezt a célt szolgálja ez az írás is. Hosszú utam hazafelé

 

(My long journey home) Milyen lehet magyarnak lenni? - kérdezhették az előadás cseh, norvég, lengyel és angol alkotói. A kérdést egy újsághír provokálta, amely bejárta a világsajtót. 53 év után hazahozták egy orosz elmegyógyintézetből András Tamást, aki valószínűleg hadifogolyként került Szibériába.

 

Az előadásban már "Andreas"-nak nevezett főszereplő nem beszél se németül, se oroszul, se angolul, tehát eleve nem sokat érthet abból, ami körülötte a világban történik. Különösen, ha a történések annyira irracionálisak, mint ahogy ezt a II. világháborúban a németek oldalán harcoló, oroszokra, csecsenekre, grúzokra és litvánokra lövöldöző, majd a hadifogságban az őt körülvevő világból mit sem értő hősünk érzékeli.

A szereplők közül hárman a történelmet, a magyar Stílusgyakorlat című előadáshoz hasonló virtuozitással, ötletkavalkáddal ábrázolják. Színészi eszközeik közül a szereplők remek hangszertudását és a soknyelvűség jellemábrázoló lehetőségeinek kihasználását külön is szeretném kiemelni. A dialógusok hol németül, hol oroszul folynak, a belső monológok és a narráció nyelve általában angol. Holland, cseh és lengyel szövegek között csak az egy, kettő, három számnevek felismerhetően magyar szavak. A negyedik, a főszereplő a "magyar". Ő az, aki a nemzetiséget, nyelvet váltó szereplők között végig megőrzi identitását. A történet szerint hol résztvevője, hol áldozata a felidézett eseményeknek.

Dummer Augustként csetlik-botlik a darab első felében. Ezalatt - bevallom - feszengve ültem a nézőtéren, egyetlen magyarként. Bár sose volt bántó a gúny, mégis a legtöbb humorforrást hősünk nyelvi elszigeteltsége jelentette: értetlensége miatt ostobának nézik, pedig csak magyar. Ezzel együtt vagy éppen ezért egyre jobban megszeretjük. Lepereg róla a gúny, az erőszak, lírai énje zavartalan derűt sugároz.

Először egy hatalmas fehér lepedővel letakart ülőkádból mosolyog ránk egy éppen akkora résen át, amin csak a feje fér ki. Fürdik, készül az esküvőjére. Szerelme, Marcella (szintén elképzelt "ősi" magyar név!) egy képkeretből "lép elénk", rongybaba bájával igéz. Hősünk útban esküvőjére egy német kiképzőtiszt kezébe kerül, és hipp-hopp a szovjet fronton találja magát. Lő, lő és lő... Majd fogságba esik. Az orosz katonák kérdéseit nem érti. Több nyelven is próbálkoznak, de hiába, ezért elmegyógyintézetbe zárják. Itt a túladagolt nyugtatótól kómába esik. Egy európai uniós vizsgálóbiztos akad rá. Ötven év múlva. A magyar szóra Andreas értelmesen felel.

Talán leginkább Candide-ra hasonlít. Őt töretlen optimizmusa, a mi hősünket Marcellája iránt érzett lángoló szerelme emeli ki a szörnyű események sodrásából, teszi minden baj és viszontagság ellenére is boldoggá.

A történelem torz tréfáit békével viselő, belső mosolyát soha el nem veszítő magyar szerelme legyőzi a háborút, az értetlenséget, hazatérve kitüntetvén bizakodva ül régi kádjába, így búcsúzik tőlünk, nézőitől. A minden baj között is megőrizhető emberségről szól a játék.

Magyarországon egy-két kabaréjelenetet kivéve nem lett irodalmi alkotás vagy dráma ihletője András Tamás története. Négy európai fiatal elgondolkozott azon, milyen lehet magyarnak lenni. Együttes játékuk során olyan metaforát alkottak, ami számunkra is elgondolkodtató. Jancsi és Juliska (Hänsel und Gretel)

 

- marionettjáték Az egyik legismertebb német meséről mára kiderült, eredetileg olasz történet volt. A kalácsból, kenyérből vagy éppen mézeskalácsból készült ház ősibb vágyakra utal, talán ezért is olyan népszerű az egész világon ez a történet. Halléban, az együttes otthonában két éve jelen lehettem az újjáépített bábszínház avatásán. Most egy kifinomult, már-már manierista marionettjátékot láttam sok-sok eredeti ötlettel, gyönyörű, részletgazdag kivitelezésben a kitűnő hallei együttestől.

 

A japán bunrakuban, majd a 60-as, 70-as évek állami bábszínházaiban Kelet-Európa-szerte külön vált a mozgató(k) és a szerepnek hangot kölcsönző művészek személye. Ez a bunrakuban (mivel mindannyian jelen vannak az előadáson) különleges koncentrációt jelentő együttes alkotást jelent. A nagy bábszínházakban a magnetofonok elterjedésével nem tudtak ellenállni a csábításnak: híres színészekkel előre, rádiójátékszerűen felvették a hanganyagot, s ezekhez a tökéletesen felvett hangjátékokhoz mozgatták hozzá a bábművészek az élő előadások bábjait. Különlegesen nehéz mozgatású báboknál ez indokolható volt, de általában másodlagossá degradálta a mozgató művészt, lelketlenné tette munkáját. A mikroportok elterjedésével a bábosok a paraván mögött is visszaszerezték saját hangjukat, de ez az előadás újra figyelmeztet arra, hogy még számos lehetőséget tartogat a mozgató és a beszélő művész különválasztása, együttműködése ebben a műfajban.

A színpadnyílásban három akváriumszerűen berendezett kicsi színpadot látunk egymás mellett. Fekete függönykeret fogja őket egybe. Ez a mese három helyszíne: a favágó szobája, az erdő és a boszorkány háza. A színpadra fektetett pallón egy elegáns nő, a mesélő, aki fekve, olyan magasságból beszél, hogy közte és a színpadképek között elférjenek a marionettbábokat mozgató bábosok is. A Grimm-szöveget nem kellett dramatizálni, a rövid dialógusokban a mesélő kölcsönzi hangját az összes szereplőnek, kivéve a boszorkányt.

Megjelenésével a bábtechnika is változik. A boszorkány egy hatalmas maszk mögé bújt színész. Ő a saját férfihangján beszél, megölésével visszaáll az eredeti játékszabály, és újra a mesélő fejezi be a történetet. Találó saját műfaji meghatározásuk: mesélő marionettszínház.

A díszletek és kellékek miniatürizáló naturalizmusa, a bábok egyszerre naturális és stilizált világa igazi mestermunka.

Az előadás előtt sorban álltunk. Mögöttem egy anya három pici fiával és egy hatalmas sporttáskával, telis-tele fából készült kardokkal, bárdokkal, dárdákkal. Míg várakoztunk, a fiúk hol egymással vívtak, hol a bokrokat aprították. A mama ezt már nem tűrhette, a fegyverek visszakerültek a sportszatyorba.

A közjáték eszembe juttatta a fesztivál címét: ifjúsági színház az erőszak ellen.

Jancsi és Juliska

Az igazán témába vágó előadásokat, a két afgán lány életét elmesélő, egy pakisztáni menekülttábor sátrában játszódó Zabibi és Muzalifát, vagy a nepáli Maiti csoport előadását, ami a rabszolgaként gyárakban dolgoztatott vagy prostitúcióra kényszerített, onnan kiszabadított és rehabilitációba bevont gyereklányok produkciója volt, sajnos már nem láthattam, de a járulékos rendezvények gazdagsága is mutatta, a szervezők komolyan veszik a témát.

Két kiállítás - gyerekrajzok a háborúról és egy fotókiállítás a gyárakban dolgoztatott gyerekekről - is drámai erővel szólt a szomorú témák aktualitásáról.

Végül egy különleges fesztiválhappeningről, a Bábel tornyáról.

Két holland konceptuális művész, Lidy Six és Robert Steijn találmánya igazán csak fesztiválokon tud megvalósulni, hiszen alapkövetelmény, hogy a lehető legtöbb országból érkezzék az együtt játszó közönség.

A helyszín egy kiállítóterem, telis-tele ágyakkal (kb. 30-40 ágyról tudok beszámolni). Az ágyak mellett éjjeliszekrényen hangulatlámpa, a másik oldalon egy-egy szék az ágy felé fordítva. A falakon kivetítőn lassított felvételen életképek futnak Kubából, Rio de Janeiróból, s közben hangszórókon kellemes latin muzsikát hallgatunk.

A nézőket egyenként kísérik az ágyakhoz, teával kínálják, betakarják. Kb. 20-30 perc után a közönség másik fele érkezik, ők a mesélők. Leülnek az ágyak melletti székekre, bemutatkoznak: "Bábel tornyából jöttem", s az ágyon fekvőknek egy tetszőleges történetet mesélnek a saját nyelvükön. A vetítés és a zene leáll, úgy kezdik a mesét. A sok nyelven egyszerre mondott történetek morajlása betölti a termet. Miközben ki-ki saját mesélőjére, saját hallgatójára figyel, a beszéd dallama, a gesztusok szinte egy történetté fonják a sokféle nyelven elmondott meséket. A csúcspontok is összehangolódnak és szinte hasonló dallammal fejeződik be 10-12 perc múlva kinek-kinek a saját története. Igen. A megértésről, a szavakon túli metakommunikációról szól a játék, érzéki erővel.

Hogy ezek a személyes találkozások mások előtt és az intellektuális megfejtés lehetősége nélkül zajlanak, igazi színházi előadássá avatják a happeninget. Szembesítenek saját magunkkal egy idegen városban, szembesítenek a külföldivel, aki nem beszéli a nyelvünket. Érteni véljük őt és ő is megért minket, ha nem is a szavakból, de azok dallamából, tekintetünkből, gesztusainkból.

A történetek fogytán a mesélők felállnak és távoznak. Az ágyon fekvők még 10 percig videózhatnak halk zeneszó mellett, majd ők is elhagyják a termet. Több napig folyamatosan zajlott Hornban ez az ismerkedős, beavatós happening. Az ágyon fekvők később mesélőként tértek vissza, hogy már beavatottként kipróbálhassák a másik oldalt is.

Éjjel autóba ültem, irány Budapest! Fejemben még sokáig kavargott a műsorfüzet egy mondata: A politikusok azt szeretnék, ha a bevándorlók elfelejtenék anyanyelvüket, kultúrájukat. De tényleg lehetetlen úgy együtt élni, és együtt dolgozni, hogy közben különféle nyelveket beszélünk?

Ezzel a kérdéssel nemcsak a bevándorlók miatt, de az Európában együtt élő kis és nagy nemzetek jövőjére gondolva is szembesülnünk kell, előbb vagy utóbb.

Novák János