Pécsi Nemzeti Színház: Pécsi Balett

Csendben zajlott le a Pécsi Balett új bemutatója: Bartók két mûvének legfrissebb magyarországi adaptációja. Nem hallottunk örökösökkel folytatott vitáról, nézõk méltatlankodásáról - amúgy a bemutatóról se nagyon, csak azok, akik az ilyesminek hivatalból utánajárnak. Nálunk jellemzõen: a helyi médián kívül kevesen foglalkoznak azzal, mit mutatnak be Budapesten kívül, s ez teljesen független a minõségtõl. Lényegtelen fõvárosi bemutatókról tudunk olykor elõbb és többet, mint egy-egy érdekes vidéki produkcióról.

A Pécsi Balett új bemutatója már csak azért sem jelentéktelen, mert olyan időkben teszi magának magasra a mércét a társulat, amikor ismét meglengetik fölötte a Damoklesz-kardot, hisz az önkormányzatok sanyarú helyzetét mindenütt a kultúra rovására próbálják menteni - Pécsett is.

A bemutatót a társulat két vezetője jegyzi: A fából faragott királyfit Keveházi Gábor igazgató, A csodálatos mandarint Egerházi Attila művészeti vezető álmodta újra, meglepően sok közös vonással, homogén benyomást keltve.

A hagyományos sorrendnek megfelelően a királylány történetével indít az est.

Puritán színpad: egyetlen meredek, hosszú lépcsősor szeli átlósan a színt, leválasztva a királylány akár nyugágynak is használható trónját az előtérben zajló eseményekről.

Az eredeti mese valójában semmiféle csorbát nem szenved: a királylánynak éppúgy végig kell járnia a megpróbáltatások útját, ahogyan az eredetiben, ahhoz, hogy fel tudjon nőni a méltó kapcsolathoz. A különbség annyi, amennyi talán érthető is a XXI. századi újrafogalmazótól: megkísérli átélhetőbbé tenni, konkretizálni kortársai számára e megpróbáltatásokat. A természet erői (eredetileg tehát az erdők, vizek stb.) fekete öltönyös, kabátos, sötét szemüveges maffiózók, akik meglehetősen konkrét emberi eszközökkel tanítják móresre a királyfit és a királylányt (ők természetesen szintén nem viselnek koronát: egyszerű mai fiatalok). Maga a fából faragott pedig csupán kiválik ebből az arctalan tömegből: tipikus bunkó, akinek jó ugyan a szerkója és menő a (tánc)dumája, de a lány csak addig érdekli, ameddig meg lehet szerezni egy körre.

Lehántva így a meséről a mesét, lefordítva a realitásokra, ez a sztori végeredményben ugyanazt mondja, mint Bartók és Balázs Béla, ezért végül is érthető, hogy örökösi vétót sem kapott. (Itt-ott vágások észlelhetők a zenén, a muzikalitást azért sosem sértve - úgy látszik, ez sem lépte túl az illetékesek tűrésküszöbét.)

A dramaturgia tehát logikus, a képek tiszták (az egyszerű, de nem unalmas jelmezek és a szcenika Tresz Zsuzsa munkái), a mozgás viszont meglehetősen eklektikus. Van itt minden, amit az óriási előadói múlttal rendelkező balettművész felgyűjtött hosszú karrierje során. Klasszikus c-elemek (főként a férfivariációkban), jazz és neoklasszika, valamint kortárs technikai elemek, nyilván a különböző karakterek jellemzése szolgálatában. Valkai Csaba (herceg) a klasszikával küzd, kortársban erős, Vincze Balázs (a fából faragott) inkább a könnyedben lenne otthon, Nagy Irisz (királykisasszony) viszont jól járt: olyan szólókat kapott, amelyek kortárs nyelvezete épp legjobb oldaláról mutatja őt.

A mandarinfeldolgozás is korszerűsít, bár egy-két kelléket leszámítva kevésbé konkrétan. Impozáns a nyitó látvány: két óriási téglafal tábla, szinte egymásnak döntve uralja a színt, meghatározva ezzel az alapbenyomást: a külvárosi, elhagyott és fenyegető környezetet, s benne az ember kicsinységét. (A színpad előterében az eső is szemerkél.) A három csavargó így kevésbé hat veszélyesnek, körükben a lány szinte jól is érzi magát (részben drog hatására), s teljesen természetesnek tartja, ami vele történik, legyen az akár a korosabb férfival, akár a kamasz fiúval való, hamar lejátszódó epizód. (Ezek szinte kötelező jelleggel, az eredeti librettóban meghatározott módon soroltatnak fel: az alkotót érezhetően nem ezek a momentumok izgatták.)

A mandarin érkezésekor csak a lányban indul meg valami készülődésféle a híres nagy mandarincrescendóra, mert az érkező fiatalember egyszerű, mai fiú, hosszú kötött sállal, kezében colás papírpohár szívószállal. Szemmel láthatóan a lány kívánja ezt a kapcsolatot, a férfi átélője a történetnek. Hőseink végigjárják a librettó által előírt minden stádiumot: a fellobbanó és a beteljesülésig kiolthatatlan vágy azonban mintha mind a lányból lángolna. Kettőseik erőteljesek, a fiú önmagában inkább érdektelen.

A másik Bartók-baletthez hasonlóan a történetet itt is hétköznapjaink realitásához közelítik. A mandarin nem csodálatos, bár megkínzatásaiból élve kerül ki, de ezek végén sosem regisztrálható biztos halál. A mozgásnyelv ez esetben teljesen egységes: a 80-as évektől jellemző kortárs tánctechnikára épít, s az előadók magas szinten birtokolják az ehhez szükséges tudást. Spala Korinna (lány) fölényesen uralja a darabot: teste mindent tud, a levegő felmelegszik körötte. Pataki Szabolcs (mandarin) kevésbé érzi magát otthon ebben a feladatban - pontosabban nyilván az a cél, hogy ez így is tűnjék. A három csavargó lendületes, erőteljes. Ugyanolyan szerények és funkcionálisak a jelmezek (Andrea T. Haamer), mint az előző darabnál.

Puritán, realista Bartók-est született Pécsett: egy magas színvonalon teljesítő csapat újabb névjegye.

Lőrinc Katalin