Szegedi Nemzeti Színház
Talán a Pirandello-problematikával kellene kezdeni, bár az Almási-Tóth András rendezte szegedi elõadás erõsen elgondolkodtat ennek értelmérõl. Komolyabban körüljárni a Hat szereplõ... színrevitelének alapvetõ dilemmáját abban az esetben lehetne, ha a produkcióból legalább érzõdne, hogy a rendezõ próbálkozott ilyesmivel.
Kritikát írni azonban nem lehet minden idealizmus nélkül, így megkísérlem nagy vonalakban felvázolni a problémát: a kitűnően megírt, többrétegű darab lényegében egy sokat vitatott filozófiai tételnek (Pirandello "személyiség-egyéniség" elméletének) irodalmi kifejtése. E tétel színházi szempontból teljesen érdektelen, van viszont a szövegben sok más, ami annál érdekesebb lehet: az illusztráció terepéül választott színház és az azt körülvevő valóság konfliktusa, a szerep és az élet kettőssége vagy akár a szereplők saját drámája. A tétel azonban túlságosan rátelepszik a szövegre, kezdeni kell vele valamit. Ami mindenképpen csapda: ha a rendező komolyan veszi a szituációt, s a szereplők érzelmeit valósnak, a színészek által kifejezetteket valótlannak láttatja (vagyis a szereplők realisztikusan, a színészek stilizáltan játszanak), az előadás nagyon könnyen elkezdhet arról szólni, hogy a színház olyan üzem, amely az életben megélt szenvedélyeket eltorzítva, hamisan fogalmazza meg. (Ez esetben persze nem a szerzői intenciótól való eltérés a baj, csupán kérdés, hogy ha egy alkotó ezt valóban így gondolja, akkor miért csinál színházat.) Ha viszont a rendező a színház eleve stilizáló természetéből indul ki, s így a szerepeket alakítók játéka is stilizált lesz, a pontosan közvetített elméleti dilemma ellenére maga a játék nehezen követhetővé és tét nélkülivé válhat (nagyjából ez történt a közelmúltban a Bárkán, Cătălina Buzoianu rendezésében). Mivel a probléma zökkenőmentes megoldását még nem láttam, nagy tisztelettel tekintek minden erőfeszítésre, amely ennek nekiveselkedik - még ha esetleg sikerületlennek tartom is az eredményt.
A szegedi előadás viszont nem sikerületlen. Még csak nem is rossz. Egyszerűen színpadképtelen. Teljes zűrzavar, következetlen húzások, indokolatlan beleírások, megmagyarázhatatlan stiláris eklektika, értelmezhetetlen rendezői ötletek jellemzik a produkciót. Az ember nézi, nézi és nem érti. Almási-Tóth András rendezései korábban mindig invencióról, alkotói kreativitásról tanúskodtak. Előfordult ugyan, hogy a dramaturgiai ötletek nem működtek teljesen a gyakorlatban, hogy a koncepció inkább érzékelhető, mint megvalósult volt, de Almási-Tóth munkái szinte sosem voltak érdektelenek (talán a tavaly Sopronban színre vitt A kaméliás hölgy kivételével), s még sikerületlen előadásai is bírtak részértékekkel. A szegedi Hat szereplő...-ből viszont semmilyen alkotói szándék nem olvasható ki. A színház bohózati síkon jelenik meg: a színészek által játszott jelenetek egyszerűen parodisztikusak. A narcisztikus rendező üvöltözik, őrjöng, majd gyógypedagógusként beszél a színészekkel, gúnyolódik munkatársaival és válogatottan ostoba instrukciókat ad mindenkinek. A színészek hamisan játszanak, csak sminkjükkel, parókájukkal foglalkoznak, van, aki egyszerűen hazamegy. Almási-Tóth új szereplőket is kreál: takarítónőt, részeges táncosnőt hoz egy-két szerencsétlen poénért a színre. Szerepel még egy színpadi munkás is, aki mindenhez ért - azon kívül, ami a feladata lenne. Az előadás "színházi részéből" nagyjából annyi olvasható ki, hogy a színház tehetségtelen, beképzelt kóklerek, szerencsétlen idióták gyülekezete.
A szerepekből pedig még kevesebb látszik. A mostohalány például sűrű időközönként kéjes kiáltások közepette a lába közé kap, s egyébként is ócska ribancként viselkedik. Ezzel sem az a baj, hogy ellentmond a szerzői intencióknak vagy a játékkonvencióknak. De miért viselkedik így? Ilyennek látja önmagát? Ha igen, az súlyosan ellentmond a szövegnek. Ha nem, ki látja ilyennek? S miért viselkedik más intenciói szerint? Nincs válasz - miként nincs válasz semmilyen más, öncélú, értelmetlennek tűnő rendezői ötlet okán felmerülő kérdésre sem. A szegedi Hat szereplő... nagyjából egy olyan műkedvelő diákszínházra hasonlít, amelynek művelői minden összefüggés nélkül rángatnak különböző gegeket, hatáselemeket a színre, anélkül, hogy összefércelésükkel, egyáltalán a szöveg és a játék legalapvetőbb összefüggéseinek megtalálásával picit is foglalkoznának.
Noha értékelhető színészi alakítás alig látható az előadásban, a színészek többnyire vétlennek tűnnek: ezeket a szerepeket ilyen körülmények közt nem lehet eljátszani. A színház talán legerőteljesebb színésznője, az Anyát játszó Fekete Gizi például kénytelen tétlenül végigülni az egész előadást. A többiek pedig nem tehetnek mást, mint hogy végrehajtják a rendezői instrukciókat. Van, aki láthatóan több, van, aki érezhetően kevesebb kedvvel. Karikíroznak, üvöltöznek, rohangálnak, vegyes színvonalon eléneklik a vegyes stílusú (Weilltől Pinkig terjed a skála) és vegyes színvonalú betétdalokat.
Hullámvölgy, alkotói válság mindenkinél előfordulhat, de ez az előadás annak is túl komoly. Hogy az alkotói koncepció hiánya vagy annak zátonyra futása eredményezte a látottakat, nem tudom, de kevéssé érdekes. Ha a produkciót Szegeden látom, valószínűleg indulataim is enyhébbek. A bemutatókényszer nagy úr, ha a színház direktora csak a főpróbán látja az eredményt, nem tehet mást: műsorra kell tűznie a meg nem született előadást. Ám az a tény, hogy a Hat szereplő...-t a Vidéki Színházak Találkozója alkalmából, a nemzeti színházi vendégjátékon tekinthettem meg, kontroll és önkontroll olyan fokú hiányára utal, amely nem pusztán Almási-Tóth András pályájának, de a Szegedi Nemzeti Színház jövőjének alakulása felől is komoly aggodalommal tölt el.
Urbán Balázs
