Katona József Színház

Milyen egyszerû volt megfogalmazni, hogy századunkban Kreónok után Kreón titkárai intézik a történelmet. Csataterek, tróntermek után felrántani a tárgyalótermek ajtaját. A bírósági tárgyalások szigorú rendjében, vádlók és védõk vitájában esküdtek szavazhattak a színpadon arról, hogy merre hajlik az igazság.

Spiró György sokadik, jelenünk gondjait vizsgáló, itt és most játszódó drámája - és tizenhetedik premierje - során látszólag a véletlenre bízza a történet szervezését. A Koccanás a város vérkeringésének mindennapi üzemzavara: még a rendőrségi krónikákból is kiszoruló, felejthető baleset. Aminek rendszerint kínos következménye a forgalmat és az autósok napirendjét megzavaró, kényszerű várakozás. Akár felelős a volánnál ülő, akár vétlen áldozat, percekre, órákra, hosszú félnapokra összezárva kell rostokoljon, várakozzék a forgalmi dugóban mindaddig, amíg a helyzet, a torlódás nem oldódik.

Hőseit is - ha ugyan hősnek mondhatók a koccanást elszenvedő fővárosi közlekedők - a kényszerű véletlen sodorta, majd láncolta egymás mellé. A kocsik csattanása, a térbeli és időbeli találkozás voltaképpen csak alkalom arra, hogy kiderüljön: milyen indulatokat, érzelmeket, reakciókat vált ki a csúcsforgalom résztvevőiből az elszenvedett sérelem, az elvesztegetett idő. A kísérlet alanya - kommentárja szerint - évekkel ezelőtt maga az író lehetett: egy minden súlyosabb következmény nélküli baleset kínálta számára a témát, a helyszínt és az élettapasztalatot.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az ötlet egyszerre frappáns és kézenfekvő. Még a KRESZ-t sem kell ismerni ahhoz, hogy valaki a volánnál felfedezze az azonos helyzetben kiütköző eltérő jellemvonásokat, különböző magatartás sémákat. Megfigyelje, kik azok, akik pánikreakcióval válaszolnak a történtekre, vagy éppen ellenkezőleg, az alkalmi bosszúságot is megpróbálják eltűrni, a maguk javára fordítani, csengő forintokra váltani. Az autó birtoklása, a nagyvárosi közlekedésben való részvétel kényszere mára megszűnt szelekciós szempont lenni. Szegények és gazdagok, vállalkozók és munkanélküliek közös élménye mindaz, amit Spiró három órán keresztül megles és megmutat. Látszólag puszta véletlen, hogy a kislányát egyedül nevelő, állást kereső diplomást ugyanabba a dugóba zárja a közlekedési káosz, mint amelyikben a humán erőforrások osztályának döntési pozícióban lévő vezetője rostokol. Szükségszerű, elkerülhetetlen csak a paradox helyzet következménye: várni ma semmivel sem kevésbé idegesítő, mint várakoztatni. És egyre kevesebben vannak a munkaerőpiacon, akik megúszhatják az effajta megpróbáltatásokat. Csak a furcsa helyzetben kínálkozó lehetőségeket kiaknázó vállalkozó számít talpraesettségével, mohóságával kivételnek. Nem okosabb és nem különb a többieknél, csak éppen ő az a szervező vezéregyéniség, aki gátlástalan mohóságában képes a lehető legtöbb bőrt lehúzni éhes és szomjas sorstársairól. Alkalom szülte gyorsbüféjében neki szolgál a nyomorgó hajléktalan és a megbűvölt értelmiségi is.

Minél tovább tart a kocsik kényszerű vesztegzára, minél több zsákutcába rekedt autós, helyszínelő rendőr, kósza turista és tüntető tűnik fel az utcasarkon, annál színesebbé és szélesebbé válik a Spiró megjelenítette tabló. Sorsok kerekednek ki és pillanatfelvételek torlódnak. De míg a Csirkefej proli házának udvarában az ott lakók nemcsak saját végzetük hordozói, hanem egy kollektív társadalmi látlelet alanyai is, itt az autóban veszteglő figurák közül a legjobbak is csak önmaguk titkát hordozzák. Pedig mennyi felvillantott, félig kibontott lehetőség! Ha az író visszafelé forgatná a történelem kerekét, kiderülne: a baleset helyszíne felett elmozdíthatatlan páholyban, az ütött-kopott bérház egyetlen erkélyén a jelennek a múltból itt felejtett tanúi figyelik a koccanás következményeit. Az öregember és a felesége - közös börtön lakói, és mégis két világot, kétféle mentalitást képviselnek. A jelen és a jövő hőse viszont rövidnadrágos, hideg fejű ifjú, akiről nem könnyű elhinni, hogy mobilján tőzsdézve milliókat kaszál.

Ennek a különös, Spiró-féle panoptikumnak nemcsak a modelljei különböznek, nemcsak a figurák társadalmi beágyazottsága, jelleme és mentalitása eltérő, de megjelenítés módjuk sem rímel. Ahány szereplő, annyi szélsőség. Földhözragadtan életszerű és markánsan karikírozott alakok keringenek térben és időben. Van köztük, aki a földön jár, és van, aki több centivel a flaszter fölött lebeg. Torzképek és sziluettek kergetőznek, egyre többen, egyre gyorsabban és mind többféleképpen. A szerző szándéka szerint egyre jobban elkápráztatva, elvarázsolva a részletek által lenyűgözött nézőt.

Csakhogy ahogy telik az idő, úgy válnak a dugóban veszteglő autósok - velünk együtt - egyre feszültebbé. Őket a türelmetlenség fűti, bennünket - jó darabig - a kíváncsiság. Nézőtéri szem- és koronatanúként azt várjuk, mikor tudunk meg valami mást a szereplőkről és a helyzetről, mást, mint amit addig is tudtunk.

Spiró György - történetesen a Szappanopera kommentárjában, de más nyilatkozataiban is - azzal hivalkodik, hogy a drámaírót nem az érdekli, milyen az a társadalom, amelyben benne él. Ez a szociológusok vagy a politikusok műfaja. A drámaírót az érdekli, miféle mélyebb emberi tudás hozható ki számára az adott világból. És való igaz, ez a gondolati többlet feszítette, fűtötte annak idején a Csirkefej társadalmi látleletét, ezáltal kerültünk be már a legelső percekben a Honderű áramkörébe, és ezzel maradt most adósunk a Koccanás.

Pedig Spiró most sem adja fel egykönnyen a kitűzött célt. Az epizódokra töredezett, szerteágazó cselekmény szálait határozott dramaturgiai mozdulattal kétszer is összerántja azért, hogy nagy hirtelen a tények fölé emelkedve összegezze és értelmezze is a látottakat. A szereplők mobiltelefonjainak váratlan és általános üzemzavara olyan kommunikációs üzemzavarba kergeti a dráma hőseit, hogy még abban sem bízhatunk, a megmaradt kapcsolatok rendszere újfent legyőzi a térerő hiányát. De hasonlóképpen témát, stílust, szintet vált az író, amikor a koccanás helyszínére tévedő tüntetők megjelenése néhány percre a történelem áramkörébe kapcsolja a jelenlévőket. Csakhogy az író, mintha itt is megrettenne az általa megidézett kísértetektől, elsieti a váltást, és őszinte bánatunkra, megint csak kabaréfigurákká zsugorítja őket.

A műsorfüzet és a kritika is Zeitstücknek minősíti - bélyegzi? - Spiró komédiáját. A megengedő, bár nem éppen hízelgő besorolás kézenfekvőnek és indokoltnak is tűnik, hiszen a darab minden egyes történésének kiindulópontja evidensen ismerős valamennyiünk számára. Utoljára a Vircsaft szereplőiről éreztük, hogy akár be sem kell mutatkozniuk: a nevükön kívül "mindent" tudunk múltjukról, jelenükről, és sejtjük jövőjüket is. A Koccanás hősei is közeli ismerőseink, részint a mindennapokból, részint a hétköznapokat folyamatosan megjelenítő riportokból. Spirótól tehát ennél többet vártunk volna: a jelenség mögött a lényeg, az általános mögött a rendkívüli felidézését. Hogy kiderüljön, milyen rendkívüli képességek révén emelkedett a többiek fölé a csodabróker, mi hajtja egymás felé a pozíciójába beleunt humánerőforrás-menedzsert és az önsorsrontó munkanélküli diplomást. Amikor azt olvasom, hogy ezek a szereplők fokozatosan megvalósítják önmagukat a cselekményben, berzenkedni kezdek. Először is, mert a parádét levezénylő vállalkozón kívül ezt másoknál nem igazán érzem, másfelől, mert ennél többet, fontosabbat vártam volna tőlük. Hogy a cserepeire hullott mikrotársadalom felmutatásával az egészről (is) szóljanak.

Van abban valami nehezen megbocsátható igazság, amire tanult kollégám, Zappe László hivatkozik, hogy kritikusként jókat nevettünk, kellemesen szórakoztunk a Koccanáson, de másnapra mindebből főként a kifogások maradtak meg. De azért még ez sem igazán hiteles. Mert a részletek burjánzása, a karikatúrák találó túlzása igenis megérte a másnapot. Viszont már menet közben is egyre többször ágaskodtak bennem azok a nézőtéri kérdőjelek, amelyek egy szeizmográf biztonságával mutatják, ha az elbeszélés vagy a jellemrajz művészi hitele gellert kapott. Ha a cselekmény menetét nem az események, jellemek logikája, hanem a narráció önkénye, valamiféle megkonstruált szimmetria irányítja. A szereplők modorát, stílusát nem a helyzet és a jellem, hanem a stilisztikai tetszeni vágyás szabja meg. Itt van például a gyermekeit sétáltató ifjú anyáknak az adott szövegkörnyezetből kibukó, helyzetidegen szövege, vagy az abszurd tragikomédiába hajszolt védőnő hátborzongató magánpróbatétele. És mindez már menet közben is érződik. Mint ahogy - különösen a dráma második részében - az is felötlik a nézőben, hogy vajon kevesebb nem lett volna-e több. Hogy a büfét szervező vállalkozó középpontba állított nyüzsgése nem telepszik-e túlságosan rá a múló negyedórákra és a cselekményre. Nem ezen múlik-e a cselekménylavinát elindító Koccanó és Belemenő konfliktusának elsikkadása?

Csakhogy tudható, Spirónál a felsorolt és idézett cselekményelemek halmozása, a motívumok burjánzása nem szerkesztési hiba, hanem intellektuálisan átgondolt, politikailag arányosított, tudatosan vállalt építkezési módszer, ami a gondosan megkomponált tabló lényegéhez tartozik. Feltételezem, hogy nincs az a dramaturg, akinek a kedvéért - érvei hatására - lemondana az elemek és eszközök mind tömegesebb bevetésének crescendójáról. Ami azért mellesleg nem is annyira öncélú, mint ahogy azt az elnagyoltabban színpadra állított jelenetek közben éreztük: hiszen végső soron a burjánzó motívumok bizarr sorozata együtt érzékelteti az elsivárosodott nagyvárosi lét csődjén belül azt, ami talán mentségünk és reményünk is lehet a jövőben.

Zsámbéki Gábor egy legutóbbi interjúban szólt Spiróval való korábbi találkozásairól is, és megemlítette, hogy Marton László, akinek a színháza a megrendelője lehetett a drámának, nagyvonalúan átengedte a Koccanást a Katonának. Ezt a nagyvonalúságot az előzmények ismeretében, bevallom, Spiró szerencséjének véltem: nem is a társulat kivételes színészi ereje miatt, hanem mert Zsámbéki és a Katona majd két évtizede mindenkinél jobban tudnak Spiróul. Ha valakitől, ettől a társulattól elvárható, hogy vízióvá absztrahálják a komédiát.

Ennek az alkotó folyamatnak az első fázisát Khell Csörsz maradéktalanul megoldotta. Tört autók és szétguruló roncsok helyett célba találó jelzésekkel érzékelteti a helyszín tárgyi világát. A színpad egyszerre kínosan zsúfolt és végtelen tág tér. A dugóba szorult kocsik egymáshoz szorulnak anélkül, hogy a zsúfoltság oldaná a köztük lévő áthidalhatatlan távolságot. Amit látunk, az össze nem illő és elválaszthatatlan tárgyak kiábrándító rozsdatemetője. A korróziónak kitett fémvilágban kiábrándító a műanyag berendezési tárgyak - ülések, polcok - triviális derűje. A lángosdagasztásra még éppen hogy alkalmas, vedlett piros vájdling még betöltheti éppen funkcióját, de már eléggé kopott ahhoz, hogy saját üzenetét ne közvetítse. A hajléktalan "fenntartott" padja viszont vacakságával elriasztja a menedéken osztozni kívánókat is.

Zsámbéki Gábor rendezése - részleteiben - csupa ötlet. A szürke tobzódását sikerül színekbe oldania, a teret kihasználó esztétikus koreográfia úgy szép, hogy az ábrázolt világ rútságát sem hamisítja meg. De egyvalami - méghozzá nagyon lényeges, szemléleti elem - mégis hiányzik. Meglehet, hogy ha a rendező még merészebben stilizál, ha Örkény Egyperceseinek a világát idézve megpróbál a vízen járni, akkor korunk abszurditását hordozó üzenete is szuggesztívebbé válik.

A társulat erejét bizonyító, pazarlóan jó szereposztás nemcsak azért örvendetes, mert a dráma minden pontjára jut egy-egy saját arccal, titokkal rendelkező színész, hanem azért is, mert Zsámbéki a kabinetalakítások optimális feltételeinek biztosításával tudatosan kerülte a kézenfekvő megoldásokat. Gáspár Sándor nem bájosan bumfordi naturburschot játszik, hanem a karrier követelte tulajdonságokkal birkózó, vállalt szerepében egyszerre élvezkedő és feszengő yuppie. Ónodi Eszter sem az ismerős, tündöklő modern szexbomba, hanem a kötelességteljesítésbe belefáradt, beleszürkült teremtés, aki csak a bőre alatt, a zsigereiben raktározta el az életben neki juttatott boldogsághormonokat. Bezerédi Zoltán a Vállalkozó ziccerszerepében egy árnyalattal harsányabb eszközökhöz nyúl, mint ami a figura hitelesítéséhez elengedhetetlen. A megjelenése szótlan perceitől kezdve meggyőző, mikrorealista gesztusokkal mintázott Öregember (Kun Vilmos) egy személyben, pontosabban élete párjával (Máté Erzsi) együtt egy egész kórussal felér. Hozzájuk képest az éteri útvesztőkben bóklászó, sohasem volt Naccsága (Bodnár Erika) ismeretlen idegenként bolyong az autók és autóroncsok között. Első látásra az égvilágon semmilyen közös vonásuk - színpadi stílusjegyük - nincs. És Zsámbéki mégis megtalálja, és a túlzások jelrendszerére támaszkodva tolmácsolja is kiszolgáltatottságukban a frappáns közös nevezőt.

Szakács Györgyi jelmezei mintha az össznemzeti turkáló raktárkészletéből kerültek volna elő. Minél kevésbé illenek egymáshoz a göncök és az öltönyök, annál szembetűnőbb, hogy nem a tervezői önkény, hanem az ég madarait öltöztető fukar gondviselés adományai kerültek az autóstársadalom perifériájáról szerveződő csoport tagjainak testére.

Ritka madár a magyar színházak háza táján az olyan szerző, aki a játékszíni mesterség mostoha körülményei között, költőként, regényíróként, műfordítóként és tudós professzorként is kitart szíve szerinti műfaja, a dráma mellett. De tiszteletet érdemlő hűségénél is becsülendőbb igényes hűtlensége. Hogy abban is követi (egyik) mesterét, Örkény Istvánt, és majd minden drámájával új útra tér. Tisztességgel őrzi elveit, a felismert és következetesen képviselt igazságokat, de ugyanakkor szinte minden darabjával új útra tér, és soha nem adja fel a dramaturgiai újrakezdés reményét, bátorságát. Ehhez nemcsak megfelelő drámatörténeti felkészültség, de végtelen önbizalom és rokonszenves művészi alázat is kell. A Koccanás kivételesen - látszólag mindezzel szemben - járt úton következik be. Emberéletben szerencsére nem esett kár (nem számítva a hűtőkocsiban megfulladt albánokat), tragédia ezen kívül - sajnos - nem történt. Az eladott jegyek számával igazolható várható anyagi haszon viszont tekintélyesnek mondható. Örüljünk tehát egyelőre ennek és a nézőtéren töltött kellemes óráknak. De azért ne adjuk fel a reményt, hogy Spirótól ennél többre is telik.

Földes Anna