Farsangi évad Magyarországon? Mi történt a vidéki direktorokkal? Mindenütt premier, szinte minden operát játszó nagyvárosban. A torokfájós idõjárás ellenére elõadás - tudtommal - sehol nem maradt el. Az általánossá vált kettõs szereposztásoknak köszönhetõen az országszerte foglalkoztatott, úgynevezett "vidéki énekes gárda" tagjai egymás segítségére siettek, s valaki mindig helytállt közülük.
Racionális világunkban még a péntekre eső tizenharmadika sem akadály: Debrecenben akkor játszották ebben az új rendezésben Verdi Nabucco című operáját, illetve annak is az "első szereposztását". Az előadást megnézve, azt kell gondolnom, hogy Tóth János rendezői ambíciói mások: a kortárs operák világa jobban összhangba kerül nála színpadi-formanyelvi újításokkal. A vígjáték, a farce, a komédiázás színészként, énekesként és rendezőként is az ő legjobb területe. Magyarul: nem nagyon tud mit kezdeni a fiatal Verdi bel cantóból örökölt nagy együtteseinek tablóival. Énekesek, kóristák pózokba merevedve, vagy egy-két gesztussal illusztrálva a lelkiállapotok változását, "nyomatják a nótát" - ez van megírva, nincs mit tenni. Valljuk be, általában tetszik az ilyesmi a közönségnek, ez az úgynevezett hagyományos stíl Magyarországon. Debrecen hozzá van szokva ehhez is, meg az ellenkezőjéhez is, a másik véglethez és az átmenetekhez is.
A közreműködők csaknem mindnyájan túl vannak azon az életkoron, vagy legalábbis pályájuknak azon a szakaszán, amikor bátran szembenézhetnének a pályakezdő Verdi énekeseket, adottságokat, realitásokat figyelembe nem vevő, eszeveszett szólamaival.
A veterán Tréfás György számomra revelációként hatott Prokofjev Eljegyzés a kolostorban című vígoperájában illúziókeltően éneklő, perfekt komédiásként - az előadásról nemrégiben beszámoltam a Criticai Lapokban. Most viszont feltűnt, hogy Zakariás főpap csodálatos legatofrázisai próbára teszik a hangját. Szinte nekünk fáj a nagy művész életkockáztató erőlködése. Fekete Veronikának virágkorában talán legjobb szerepe volt Abigél. Ma már csak profizmusát csodálhatjuk, ahogy a jelenleg rendelkezésre álló erőforrásokat felhasználva a lírai szoprán szakaszokat engedi - egyébiránt csodálatos tisztasággal - szárnyalni, míg a szerep erőszakos, gonosz, csapongó oldalait - regisztereken átívelő, hatalmas bátorságot igénylő ugrásait - perfekt színészi játékkal hidalja át. Ismael szerepére vendégül hívni Berkes Jánost ebben a környezetben egyáltalán nem meglepő. Énekesként ezen az estén Bódi Marianna viszi el a pálmát. Fenena szerepét hálátlannak mondják, ám most éppen az ő nagy kantilénája - az opera végén, az utolsó képben - emeli meg az előadást a "megnyíló mennyországig". Wagner Lajos szürke és jelentéktelen Nabucco, ám a másnapi szereposztásban vendégként éneklő Gurbán Jánosé sem több korrekt, bejáratott alakításnál. Ürmössy Imre (Zakariás) inkább bariton, mint "basso cantante". Újvárosi Andrea teljesítményét nagyra becsülhetjük, a fiatal tehetségnek kijáró tisztelettel. A második szereposztás karmestere, Ménesi Gergely színtelenebb, mint a premieren hallott, eredeti, ám szokatlanul lassú tempókkal dolgozó Somos Csaba.
Sudár Gyöngyvér volt a tavalyi Lohengrin emlékezetes Elzája (s az egyik legjobb Tatjána az Anyeginben). Abigélként egyszerűen szereposztási félreértés. Gyarmathy Ágnes szikár, kontúros és jól funkcionáló teret alakít ki, expresszív módon világít. Jelmezeivel, eredeti látásmódról és anyaghasználatról árulkodó parókáival, fejdíszeivel burjánzó, szinte szecessziós világot teremt, inkább mesebelit, mint archaizálót.
Miskolcon ezzel szemben nincs "túlöltöztetés". Mozart remekművének címe igazándiból "Egy bolond nap története, avagy... Figaró házassága". Földi Andrea hagyja érvényesülni a színész civil egyéniségét, még akkor is, ha az élénk kontrasztban áll a szokványossal. Ez nem is volna baj, csak a rendező ötleteinek elfogadása egy az egyben, direkt módon, teszi prózaivá és fantáziaszegénnyé a látványt. Nincs szuverén alkotói kreativitás. A megvalósításban, kivitelezésben is spórolós ruhák nem is akarják elgondolkodtatni a nézőt. Kár, mert Zeke Edit valamiféle városszéli luxust sugalló verandás villájában igen jó ritmusú, eredeti térkezelésű Mozart-előadás zajlik. Almási-Tóth András függőlegesen is megmozgatja a teret. A realitás - ugyancsak eredeti módon, s egyértelműen - a spanyol polgárháború idejére van transzponálva. A történet eléggé elrugaszkodik a földtől, minden értelemben. A helyi erők közül Kincses Károly hangszépségét kell elsőként kiemelni. Csak az érthetetlen, hogy abban a darabban, ahol három hangfajának megfelelő szerep is van, miért a legrövidebbet bízták rá. Remek temperamentummal győzi Marzellina szerepét Molnár Anna. Nem vállalkozom a teljes névsorolvasásra: Busa Tamás a rendezés koncepciója értelmében karcos és karikatúraszerű Almaviva gróf, nem félelmetes, bár erőszakos és nagyképű. A két Grófné mindegyike másképp telitalálat. Különböznek egymástól merészen: Bódi Marianna sötétebb színeivel szemben Szabóki Tünde drámai éneklést és egész egyéniséget felvállaló, civil magatartást is az alakításba vegyítő színjátékot produkál. Zeneileg az ő áriáik a legszebben sikerültek. Cherubino nadrágszerepében a pályakezdő Vermes Tímea és a Miskolcon magát immár évek óta otthon érző Kertész Marcella is remekül érzi magát. Az első szorgalmasan tanulja a "szakmát", a második felsőfokon birtokolja.
Pécs - az énekesek szempontjából - hasonlóan működik: tagok, megszokott, szinte hazajáró vendégek, és új meghívottak hozzák létre az előadásokat. Díszlettervezőt most Németországból hozattak Jasenko Čonka személyében, aki tipikusan az ott divatos, elvont és kortalan üres teret nevezi ki szimultán helyszínnek. Rátkay Erzsébet alkalmazkodik ehhez az adottsághoz. Ő határozza meg a látványt, ugyanakkor alázatosan elfogadja a rendező akaratát. Jelen esetben a civiltől néha alig eltérő színpadi ruháknak kell megteremteni, látványos eszközök nélkül a figurákat. Ezekből az apró részletekből aztán kirajzolódna, miről is szól az előadás, ha szólna egyáltalán valamiről. Nagy Viktor ugyanis - szokásához híven - hetet-havat összehord a partitúra ellenében, s jelenetenként módosítja a nézői-befogadói szempontokat. Posztmodern, tehát "gagyi" és összevissza minden, ami a színpadon van. A közönség ennek ellenére - vagy éppen ezért - "veszi", és tapsol. A Bulgakovtól ihletett sátáni stáb nem a transzcendenciát képviseli. Voland (alias Mefisztó) szerepében a nagy erejű Rácz István, mellette "igazi" natúr törpe, hústorony óriás, és egy csábos "macskapótló" nőszemély kínálja az "anyagot". A korán kiégett kamasz-Faust - én Győrfy Istvánt láttam-hallottam a premieren - némi kábítószerért "adja el" az életét. Mintegy mellékesen teherbe ejti Margitot, aki már eleve egy ketrecben, börtönkalickában, köztéri szégyenkalodában "lakik", s minimum kedélybeteg. Ilyen felállás mellett Gounod kispolgári története éppúgy nem tud lejátszódni, mint Goethe világdrámája. Váradi Marianna évek óta "a" pécsi operaprimadonna. Valóban nagyformátumú énekesegyéniség, s talán Rátkai Erzsébetnek nem kellene saját alkatánál háromszor terjedelmesebb "kombinált szekrényként" bemutatni. Váradi intelligens és öntudatos Gildájáról, Konstanzéjának szellemi és lelki fölényben megnyilvánuló asszonyiságáról már szóltam a maga idején. Margit esendő és erős. Ellentétek egysége jelenik meg az alakításban. Sajnos körülötte értelmetlen a világ, üres a tér. Nincs társadalom, nincs túlvilág. Csak a dealerek kezére jutott Faust van, meg a bátyja, Valentin, a korrekt Egri László, akit kicsit a "rendezőre öltöztetett" - ki tudja miért? - a tervező. Ez a környezet, s a kellemetlenül hamiskás (hangú és) színpadi hitelű Siebel - Tőkési Emese, és egy guberáló asszony karikatúrájának ható Márta - Bukszár Márta. Margitnak ott van a ketrec, a szégyenfa, a börtön. A végén teljesen egyedül marad. Teljesen mindegy, úgysem érti a néző, hogy a kórus azt énekli: "megmentve". Ebben az előadásban nincs világrend, nincs kárhozat, nincs üdvözülés. Vagy csak nincs megrendezve a darab? Eléggé elszabadult a pokol. Ez is egyfajta bolond nap, bukás nélkül, értelem nélkül. Debrecen példája is azt bizonyítja, hogy akkor sincs katasztrófa, ha rutinból születik tessék-lássék előadás. Legyen az a tanulság, nem kell félni még akkor sem, ha péntek van és tizenharmadika.
Zala Szilárd Zoltán
