A Budapesti Tavaszi Fesztiválon Okkal aratott operettsikert Budapesten is a Bulandra Színház Ványa bácsija. Igazi operett-elõadást láthattunk ugyanis a Katona József Színházban. Épp csak nem énekelnek benne annyit, mint egy valódi operettben. Egyebekben hamisítatlan móka-bóka. Bravúros-kunsztos szórakoztatás. A rendezõ, a Lev Dogyin társulatában nevelõdött Jurij Kordonszkij, és a díszlettervezõ, Jelena Dmitrakova eleve akrobatikus képességekhez illõ helyzetbe hozza a színészeket. A Vojnyickij család nappaliját ugyanis mintha egy mocsár vagy láp közepén álló szaletlibe, kerti lakba, filagóriába helyezték volna, ahová két keskeny palló vezet. A szaletli több falát olykor leszedik, ilyenkor a belsõ térben is lehet játszani, de még így is szinte csodaszámba megy, hogy sikerül egy-egy jelenet valamennyi szereplõjének helyet találni a díszletben. Hogy komolyan gondolnák a látvány támasztotta asszociációkat, arra azonban semmi jel sem utal. Gyorsan hozzá kell tennem: szerencsére. Ha ugyanis a díszlethez még hozzáraknák mindazt játékban, hanghordozásban, mozgásban, ami az ingoványos talajra, a lét bizonytalanságára, a végsõ elsüllyedés fenyegetésére utal, az nyilvánvalóan szájbarágónak, túlzottan direktnek, didaktikusnak hatna. Ha viszont egyéb játékelemek nem erõsítik meg, a túlságosan egyértelmû üzenetet hordozó díszlet értelmetlennek tetszik. Szóval, ahogyan az az erõszakolt agyalmányokkal történni szokott, a díszlet csapdaként mûködik, mindenképpen fogva tartja kitalálóit.

Kordonszkijt azonban mégsem. A jelek szerint ugyanis nem is valamilyen mondandó célját szolgálja a látvány, hanem csakis az artisztikumot. A játéktér itt nem az élet tere, nem a gondolat, az érzések, a hangulatok tere, nem a nézőhöz szólás, a közlés tere, hanem kizárólag a játéké. Ahol a játszók virtuozitásukat mutatják meg, illetve azt, hogy ilyen szűkös térbe szorítva is meg tudnak mutatkozni. Nagy szcénákat tudnak rendezni, tudnak ülni, állni, sírni, nevetni, bohóckodni, szomorkodni, teázni, részegeskedni, összebújni, szétrebbenni, még a szamovárt is be tudják hozni, fűteni is tudják, diszkrét tömjénillatot árasztva.

Cornel Scripcaru és Horaţiu Mălăele

Tehát biztosan el tudnák játszani akár a Ványa bácsit is Csehovtól, feltéve, hogy valakinek eszébe jutna a darabról is valami. A rendezőnek azonban csak játékok jutnak az eszébe. Attraktív bohóckodások. Jellemek, helyzetek kevésbé. Érvényes létproblémák, életigazságok meg egyáltalán nem. Rátétnek, díszítménynek, bizsunak, néha valódi ékszernek tetszik minden, ami a színen történik, csak éppen nem a darab lényegéhez tartozónak. Játszanak az esernyőkkel, játszanak a poharakkal, játszanak a kerti lak üvegfalaival, forgatják, teszik-veszik őket, átkukucskálnak rajtuk, elbújnak mögöttük. Egy alkalommal a székeket kirakják a vélhető mocsárba, hogy oda száműzzék némi egyensúlyozási gyakorlatra az arra érdemes szereplőket, az előadás végén pedig Ványa bácsi fölszedi az egyik pallót, nyilván azt jelezve, hogy nincs visszaút. A sok játék mélyén, az elpukkanó petárdák között persze lezajlik a darab is. Tulajdonképpen egy szokványos-szentimentális, mélyen konzervatív Ványa bácsi.

Igazi giccs a produkció. De félreértés ne essék: nem gagyi. Csupa nemes anyagból készült. A díszlet látványos, a ruhák karakteresek, a színészi játék pedig remek. A Szerebrjakov professzort alakító Victor Rebengiuc igazi súlyos egyéniségnek mutatkozik, a fiatal feleségét játszó Ana Ioana Macaria kényes szépség, a csúnya Szofját valódi érzékenységből, megtörtségből, beletörődésből komponálja meg Andreea Bibiri. Irina Petrescu korát meghazudtolóan fiatalos a kékharisnya anya szerepében, Cornel Scripcaru színesen adja Asztrov doktort, melák termetével, tar koponyájával még ironizálja is azt, hogy a darabban ő a nők bálványa. Ionel Mihăilescu kis mulatságos Tyeljegint formál, Mariana Mihuţ határozott, termetes házisárkánynak mutatja a dajkát, a címszerepet pedig technikásan, ötletesen bohóckodja végig Horaţiu Mălăele.

Egészen más a másik este. A hármas cím - Bonctan. Titus. Róma bukása - Shakespeare Titus Andronicusát rejti Heiner Müller átiratában. Az új változat legszembeszökőbb eleme a narrátor, aki azon túl, hogy néhány XX-XXI. századi jellegzetességet emleget, főképp azt mondja el, aminek jó előadás esetén a nézőnek kellene az eszébe jutnia a véres rémtörténetet látva. Meglehet, ebben a benyomásban Dan Aştilean játéka is ludas, amennyiben egy kövérkés, siránkozó, érzelmes szerzetesfélét játszik, akinek szörnyen fáj mindaz, amit kódexében olvas. Váltótársa a szerepben, Radu Amzulescu a színház honlapján látható képeken keményebb, szarkasztikusabb karakternek látszik.

Maria Miu fapadlóval borított arénaszerű teret alakított ki a darabhoz, mely kicsit római cirkuszra is, kicsit mai bicikliverseny-pályára is emlékeztet. Ugyanő a jelmezekkel határozottan különíti el a rómaiakat a gótoktól, a civilizáltakat a barbároktól, és jelzi a karaktereket is. Alexandru Darie rendezésének alapgondolata alighanem az elborzadás. A rémtettek felmutatása és értelmetlenségük demonstrálása. Titus jámborsága éppoly esztelen, mint Tamora bosszúvágya, és mindkettő éppoly eredendő, mint Tamora fiainak barbár kéjvágya és brutalitása. Aaron cselszövő gonoszsága kap egyedül indoklást a rendezőtől. Játéka a menórával nem világos utalás a mindenkori kitaszítottak, megvetettek sorsának és vélhető reakcióinak nem múló időszerűségére. Érzelmi-szenvedélybeli végletek közt hánykódik a világ, mindenki kegyetlen következetességgel halad dühei mentén. Titus abban különbözik mindenki mástól, hogy benne lejátszódik egy fordulat. Végletes és ostobán szélsőséges önzetlensége a sérelmek hatására mindenkiét meghaladó bosszúvágyba fordul. Fiait büszkén áldozta a hazáért, más fiainak értelmetlen halálát még elviselné, lányának meggyalázását, nyelvének és kezeinek levágását, de leginkább cinikus megcsalatását a maga választotta császártól már nem viselheti el. Cornel Scipcaru pompás alakítása világossá teszi azonban azt is, hogy ami ellenségeinél normális viselkedés, az nála az őrület következménye, kifejeződése. Hatalmas bohóckodás a lakoma, ahol Tamorának tulajdon pástétomba darált fiait szolgálja föl. Kitűnő alakítások különben a címszerepen kívül is jócskán vannak ebben az előadásban is. Romeo Pop játssza a talmi tekintélyét megjátszó császárt, Saturninust, Camelia Maxim remekli a hervadó csáberejét és megtörhetetlen életkedvét a bosszú szolgálatába állító gót királynőt, Claudiu Stănescu nagy erővel jeleníti meg a mór végletes gyűlöletét lényegében az egész világgal szemben, és hasonlóan határtalan ragaszkodását Tamorától született gyermeke iránt. Adrian Ciobanu és Marius Capotă ügyesen egyesíti a gót ifjak barbárságát mai aranyifjakéval, Anca Androne Lavinia néma szenvedését szívre ható érzékletességgel jeleníti meg. Ion Cocieru életet és halált egyként megvető bohócot alakít.

Amúgy az értelmező végiggondolás elől ebben a produkcióban is mintha elvette volna a rendező erejét az igyekezet, hogy elviselhető változatossággal tudja a változatlan térben, minimális kellékkel megoldani a bonyolult, ám mégis monoton történetet, a rémségek sorjázását. A forma itt is gazdagabb, mint a tartalom.

Zappe László