Bárka Színház

Frenetikus operettparódia a Bárka elõadásának elsõ felvonása. A dallamok mintha nagy operettslágereket idéznének, hogy aztán elkanyarodjanak az ismerõs melódiáktól, de a muzsika mindvégig kellemes, fülbemászó marad. A sziporkázóan szellemes, a tradicionális operettszövegek ostobaságát éppen csak finoman megemelõ, kifordító dalszövegeket hatalmas lendülettel éneklik a csillogó-villogó, de többnyire ízléstelen ruhákba öltöztetett szereplõk. Ellenállhatatlan humorú, sajátos bájú jelenetek sorjáznak, az operett monumentális, de édes idiotizmusa belengi a termet.

Gombrowicz köztudottan csak a formát kötötte meg, kanonikus zene sosem társult a műhöz, sőt, a dalszövegeknek is csak egy részét írta meg a szerző. Ez a keret látszólag nagy szabadságot biztosít az alkotóknak. A szabadság ugyanakkor dilemmát is jelent: ismerős operettslágereket használjon-e a produkció, vagy készüljön teljesen új zene? Ha új zene születik, "operettes" legyen-e, vagy térjen el attól? S egyáltalán: maga a produkció imitálja-e a formát, vagy tegye rögvest idézőjelbe? Operettet lássunk, vagy annak paródiáját? Bármelyik lehetőséget választják is az alkotók, könnyen kerülhetnek csapdába. Ha a rendező meg sem kísérli imitálni vagy kifordítani a formát, ha csak külsőségeit jeleníti meg az operett hagyományaitól eltérő zenével és eszközökkel, kezdettől a mondandóra helyezve a hangsúlyt, minden bizonnyal elviselhetetlenül monoton, didaktikus, érdektelen lesz a játék. Ha komolyan veszi a formát, s kezdettől végig imitálja az operettet, észrevétlenül, fokozatosan előhívva az elkomoruló látomást (ami talán az írói intenciónak leginkább megfelelő vállalkozás), forma és tartalom feszültségéből eredő számos problémát kell megoldania, miközben játékötletek sokaságát kell kitalálnia, hogy érthetővé és érdekessé is tudja tenni az előadást. Ha pedig úgy dönt, mint Czajlik József, a Bárka mostani előadásának rendezője, vagyis az első felvonásban a paródia felől közelít a formához, akkor a hogyan tovább kérdésével kell szembenéznie. A második és a harmadik felvonás már semmiképpen sem lehet operettparódia (ez akkor már nemcsak a formát, hanem a tartalmat is súlytalanítaná), ugyanakkor a formát elvben nem lehet szétverni. Kérdés viszont, lebontható-e a paródia a forma szétverése nélkül. A Bárka előadása e kérdésre nemmel válaszol.

Ollé Erik | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ez a "nem" természetesen lehet nagyon tudatos rendezői döntés következménye (s nem zárom ki, hogy az is). Jogosultságáról viszont az előadás nem győz meg. Tudniillik a Bárka bemutatójának egyértelműen az első felvonás a legsikerültebb része. Számtalan kisebb-nagyobb játékötlet, az operett és a paródia elemeinek illúziókeltő színészi-rendezői egységbe keverése jellemzi ezt a részt. Parti Nagy Lajos dalszövegeinek átütő humora és Faragó Béla zenéjének felszabadult játékossága kihat az előadás egészére, mely egyszerre kelt és rombol illúziót; e kettős törekvés talán csak a szcenikában nem érvényesül. Ami nem Gadus Erika hibája: nincs az a tervezői bravúr, amely a Bárka Vívóterméből az operett tradicionális kulisszáit tudná elővarázsolni - így be kell érnünk a jellemző térelemekkel, amelyeket (például a lépcsőket) Gadus szellemesen megsokszoroz. A tervező a már említett ruhákkal és "megbolondított" kiegészítőkkel (mint például Fior mester elképesztő hajbetétje) kárpótolja önmagát és a nézőket - ezek a későbbi felvonásokban majd fokozatosan kopnak ki az előadásból. A kitűnő egészen belül is születnek kimagasló jelenetek (mint Albertinka első színre lépése vagy Charme és Firulet visszatérő párbajai), s alig-alig akad ötlettelenebb betét. Tempógondok ugyan jelentkeznek helyenként, de itt még nem különösebben zavaróak.

A második felvonásban viszont Czajlik nekilát a forma lebontásának. Ami eleve kétségesnek ható vállalkozás (nehezen kerülhet az operett forma helyére bármi más), ám a rendező valószínűleg szándékosan kerüli a fokozatosságot, elhagyja a bontás kézenfekvő logikáját, hol elvesz a formából, hol hozzáad. Az ördögnek öltöztetett plébános például még a felvonás első felében kezd rappelni (természetesen elektronikus zenei kísérettel), ám a későbbiekben még felcsendülnek tradicionális operettdallamok. Feleslegesnek tűnő betétek kerülnek a játékba, a tempó mind sűrűbben akadozik, meg-megtörik. Ez a meglehetősen kaotikus színpadi cselekvéssor elvben megfeleltethető ugyan a történetben megjelenő, s azt mindinkább uraló káosznak, ám hatása merőben más. A történelmi káosz valószínűleg éppen szigorú színpadi struktúrával megjelenítve lehetne valóban hatásos; a színpadi káosz egyszerűen kevéssé érdekessé és mind unalmasabbá teszi a játékot.

A harmadik felvonásra játszó- és nézőtér viszonya megváltozik. A nézőtér a korábbi szín egy kisebb részére kerül, míg a játéktér az üresen hagyott széksorok helyén alakul ki. A rendszer szétrobbanásának, összeomlásának e meglehetősen spekulatív szcenikai megjelenítése igen alacsony hatásfokkal bír (némi malíciával azt mondhatnánk, a robbanás nem a játék során, hanem a szünetben történt meg). Ez az alacsony hatásfok, sajnos, a hosszan elnyúló harmadik rész egészére jellemző. Az egyes betétek itt már egyre kevésbé tűnnek indokoltnak (az elveszettnek hitt Albertinka például még a forradalmi káosz közepén, immár ruhátlanul ismét színre lép, ám az első jelenetére rímelő dala sem többletjelentést, sem "poéntöbbletet" nem hordoz). A zárlatban azután Czajlik élesen eltér az eredeti szövegtől. A forradalmárok módszeresen kiirtják az arisztokratákat, utoljára a testén időzített bombákat viselő márkiz marad, aki működésbe hozza az egyik szerkezetet. (Mellesleg ez is a darab csapdái közé tartozik. Az aktualizálás kísértése szinte kiprovokálja, hogy a második felvonás zsákba bújtatott arisztokratái a huszadik századi történelem botrányai helyett "modernebb" fenyegetések megtestesítői legyenek. Ám bármennyire súlyos problémája is korunknak a terrorizmus, Auschwitz nehezen írható felül vele.) A koporsó megérkezésekor mindenki felkel a földről, nagyjából elhangzanak az eredeti mondatok, amelyekben mindenki jelképesen eltemeti azt, amit legfontosabbnak tartott, majd Fiornak a divatot elátkozó, eltemető beszéde után mindenki kollektíven vetkőzni kezd, miközben teljes sötétség vetül a színpadra. Ekkor érkezik kívülről (tehát nem a koporsóból) ismét színre Albertinka, majd az operettfinálé helyett mindenki meztelenül és kuncogva a földre heveredik.

A fenti jelenetsor ugyan több értelmezési variációt is megenged, ám olyan interpretációját, amely jelentősen (és jelentésesen) eltér az eredetitől, hosszas gondolkodás után sem tudtam találni. Vagyis nem látom okát, miért érezte szükségét a rendező annak, hogy a Gombrowicz-féle abszurd operettfinálét feláldozza e jóval haloványabb, hatástalanabb zárlat oltárán. E megoldás így leginkább a már szétvert forma rekonstruálhatatlanságának kifejeződését jelentheti. (Bár ha a fény fokozatos csökkenésének ontológiai jelentést tulajdonítunk, a zárlatot akár a teljes pusztulás metaforájaként is értelmezhetjük - ez az interpretáció azonban nemcsak a szövegnek mond ellent, az előadás sem támasztja alá. Apropó, fény: a harmadik felvonást kivált nehezen befogadhatóvá teszi az a sűrű homály, amelyben mindvégig játszódik. Egy Czajlikhoz hasonló formátumú rendezőtől, úgy érzem, elvárható lenne, hogy a szétesés nyomasztó atmoszférájának megteremtését ne a játéktér következetes alulvilágításával próbálja megoldani.)

A színészi alakítások megfelelnek az előadás egészének: az első felvonás felszabadult, szellemes játékát a későbbiekben inkább fegyelmezett, szakmailag pontos feladatteljesítés követi. Legjobban talán a kitűnő humorú clownpáros, Ollé Erik (Charme) és Lucskay Róbert (Firulet) jár, akik a figurák ironikusan kifordított sajátosságait, ha nem is azonos hatásfokkal, de az egész előadáson végigvihetik. Varga Anikó tenyeres-talpas Albertinkája a komolyan vett naivasablonok felmutatásával ér el erőteljes hatást, s teszi a szokottnál érdekesebbé és humorosabbá a szerepet. Szikszai Rémusz ízlésesen, jól aknázza ki a folyton okádni készülő professzor hálás szerepének poénlehetőségeit. A többiek - a Fior mester meglehetősen hálátlan szerepét tartással, eleganciával és finom iróniával játszó Kardos Róberttől a lakájokat érezhető kedvvel megformáló stúdiósokig - igyekeznek stílusosan és pontosan megfelelni a kívánt formának, majd precízen asszisztálnak annak lebontásához. Igyekezetüket mérsékelt siker koronázza ugyan, de a relatíve sikerületlen (bár hozamát, esetleges tanulságait tekintve nem jelentéktelen) előadásba fektetett jelentős munkamennyiség éppúgy érezhető, mint az alkotói formátum. Czajliknak és a társulatnak ezúttal mégsem sikerült átverekedniük magukat a gombrowiczi csapdákon.

Urbán Balázs