Katona József Színház Hiába vagyunk túl avantgárdon és posztmodernen, hiába fújjuk kívülrõl az összes lehetséges izmust, azért valljuk be: titkon vagy nyíltan mégiscsak olyan színház után áhítozunk sokan, ahol az elõadásnak van eleje, közepe és vége, netán a kiinduló állapottól konfliktusokon keresztül eljutunk valamiféle végkifejlethez, közben néha nevetünk vagy sírunk, egyszóval valami közünk lesz ahhoz, ami a színpadon történik. Ezeket a nosztalgikus-romantikus befogadói elvárásokat természetesen ismeri Bodó Viktor és Vinnai András, a Motel címû darab két ifjú szerzõje. Nagyon is jól ismerik õket, másképp aligha tudtak volna ilyen mesterien túllépni rajtuk.

Az egyébként igen szórakoztató olvasmánynak bizonyuló műsorfüzet kissé kusza első mondatában máris kinyilatkoztatják e szándékukat: "A történet a befejezéssel kezdődik, melyet a darab közepén egy nyitányszerű epilógus fog közre, mintegy záró akkordként visszautalva az utána következő előzményekre, amit egy visszaemlékezés indukál, s így a kezdet a vég nélküliség látszatát kelti..." A mondatot olvasva, majd a színpadról újra hallva, a nézők arcára kiülő zavar nemhogy eltűnne, inkább fokozódik, ahogy közeledünk a vég felé, ami valójában a kezdet... Vagy hogy is van ez? Egy jó tanács minden volt és leendő nézőnek: a Motelt ne intézzük el egy dühödt legyintéssel, de mindenképpen óvakodjunk attól is, hogy túlontúl komolyan vegyük.

Kun Vilmos és Elek Ferenc | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A motel ismerős helyszín lehet az amerikai kultúrában akár felületesen járatosak számára is: Hitchcock Psychójának hírhedt Bates-moteljétől kezdve Sam Shepard filmjein-drámáin át Jean-Claude van Itallie színházáig és még tovább sorolhatnánk fontosabb felbukkanásait. Emblematikus helyszín, az átutazóban lévők, a sehová sem tartozók "otthona": egy vasútállomásnál kényelmesebb, egy hotelnél viszont jóval olcsóbb és igénytelenebb. Utazó ügynöktől szökött szerelmespáron át bérgyilkosig bárki megfordulhat itt. Ha pedig egy alkotó ezzel a tematikával dolgozik, akkor nyilvánvalóan nem sok választása van: művében jórészt azokat a szituációkat töltheti meg tartalommal, amelyek a gyökértelen emberek egymás közti találkozásai alkalmával lezajlanak. Ezek a szembesülések a szó klasszikus értelmében nem túl gyümölcsözőek, mivel az eltérő életmódok, filozófiák még csak nem is ütköznek, inkább csupán súrlódnak egymással, hogy aztán minden folyjon tovább változatlanul. Így aztán számos alkalom nyílik - az imént sorolt alkotók egy részénél szintén - egyebek között az amerikai álom kiüresedéséről vagy a kor emberének elmagányosodásáról szóló exkurzusok beiktatására. A Bodó-Vinnai páros elhagyja a motelhoz fűződő ilyen jellegű konnotációkat, s az épületet inkább különc őrültek vidám magánpanziójává alakítják át. A hangsúly darabjukban szintén az említett találkozásokon van, csak az egész meg van bolondítva a már említett műfaji és befogadói határsértésekkel.

A helyszínválasztáson túl más elemek is Amerikát és kultúráját jelölik ki legfontosabb előképként: az írói technika nagyban emlékeztet az amerikai metafikciós próza 70-es évekbeli fénykorára. Köztudott, hogy a posztmodernnek minősített kor egyik jellegzetes technikájáról van szó. Ám John Barth, Paul Auster, vagy az előfutárok közül akár Italo Calvino írásai után ma már nem feltétlenül mondható korszerűnek egy olyan szöveg megírása, amelyben arról van szó, hogy valaki éppen írja az általunk olvasott szöveget, vagy netán a könyv borítóján szereplő szerző, esetleg a kezünkben tartott műve fel-felbukkan időnként a lapokon. Annál is inkább érdemes ezen a tájon keresgélnünk a Motel alapötletének forrásvidékét, mivel a játékosság, a mindent átható irónia, a befogadó elbizonytalanítása ugyanolyan súllyal esnek latba, mint amerikai elődeik munkáiban. Nemcsak a dramaturgiára, de a látványvilágra is erősebben hathatott az amerikai film: a Tarantino vagy Lynch filmjeivel való rokonságot mások részletesebben elemezték, ezért ettől itt eltekintek.

A darab hatásmechanizmusa igen egyszerű: kezdés után néhány perccel már mindenki tisztába jön azzal, hogy itt bizony nem olyan színházat fog kapni, amit várt. E felismerés után a dolog tétje a következő: sikerül-e a továbbiakban fenntartani a néző érdeklődését? Mindehhez megint csak jól bevált eszközt alkalmaznak a szerzők, kihasználva az ember ösztönös vonzódását a titkok és a nyomfejtés iránt, egyre rejtélyesebbnek bélyegzett esetek történnek a színpadon, de megoldás sehol. A néző még egy ideig raktározza az eleinte önmagukban is érdekesnek tűnő eseteket, próbál összefüggéseket találni, egyszóval részt venni a nyomolvasásban. Aztán ahogy egyre szaporodnak a vakvágányok, a szándékosan elvarratlan cselekményszálak, a néző kénytelen rájönni, hogy ez mind a játék része, ezért kényelmesen hátradől és gondtalan megfigyelőként inkább szemléli, semmint különösebb izgalommal várja, mi következik még. És itt a legfőbb problémám a darabbal: három órán át aligha lehet jó szájízzel ezt a játékot folytatni. A második felvonásban már sok poén túlbeszéltnek és túlságosan erőltetettnek hat; elismerem, hogy a tudatosan széteső szerkezetet bizony nehéz valahogyan mégiscsak összefogni, de a lezárás aligha mondható bravúrosnak. (Az eddigiek fényében ellentmondásosnak tűnhet az igény a szálak hirtelen összefonására, de gondoljuk csak meg, mégsem ülhetünk napokig a színházban, még ha eredetileg fel is merült egy hasonló ötlet az alkotóktól, amikor két egymást követő estén át akarták adni darabjukat).

A fentiekből látható, hogy az alapkoncepció igencsak átgondoltnak tűnik, mondhatni biztosra mentek az alkotók (Magyarországon az amerikai próza napjainkban új reneszánszát éli, a filmekről nem is beszélve). Ahogy utaltam rá, a gyakorlati megvalósítás okozott inkább nehézségeket. Már olyan sokan írtak a Motelről, hogy a sztorira aligha kell sok szót fecsérelni: a helyszín egy kisforgalmú útszéli motel akárhol a világon, ahonnét az eddigiekben csupán egyetlen dolog hiányzott. Nem, nem a szeretet, hiába próbálja sírós hangon elhitetni velünk és igazgatójával a mindig sértődött arcú takarítólány, hanem az ilyen jellegű intézmények fő célja és motorja: a vendég! Egy kis nemes csalás, és máris tódulnak a mit sem sejtő áldozatok, hogy aztán "elviselhetetlenségig furcsa" helyzetek sorozatát lássuk magunk előtt - természetesen az egyre nagyobb számú vendégsereg alkotó közreműködésével. Meg közben van egy fiatal tehetséges írónk, aki tulajdonképpen éppen írja ezt az egész, általunk látott történetet, amit az enyhén debil recepciós meg éppen olvas. Aztán ő is elkezd írni, mindannyiunk őszinte bánatára. Kombinatorikai alapon mindenki összefut mindenkivel, többen erőszakos halállal múlnak ki, mások megfertőződnek egy laboratóriumból elszabadult kórral, többen ruhát és személyiséget cserélnek és így tovább. A dolgok természetesen egyre kaotikusabbá válnak, ilyen háttér előtt ez szinte kötelező; odáig kell eljutnunk, hogy a végén már senki se értse, hogy ki kicsoda és mit akar a másiktól vagy éppen önmagától. Nem is érti senki - ők sem, mi sem. Kell még a végére egy zenekar. Ja, meg a bizottsági ülést se felejtsük el.

Helyzetkomikum ezerrel, rengeteg tényleg jó poén, kiváló színészi alakítások, ötletes és jól működő díszlet (Mózsik Imre m. v.), a szövegnél sokszor lendületesebb, remekül összeválogatott zenék (Vajdai Vilmos, Kunert Péter m. v., Keresztes Tamás e. h.) - csak valami mégis hiányzik... Mindenesetre akinek a fent vázlatosan leírt "tudós" játszadozások szöveggel és befogadóval, színházi elvárásokkal és hagyományokkal bejönnek, az feltétlenül mihamarabb váltson jegyet az előadásra, amíg le nem kerül a műsorról - a legutóbbi általam látott előadáson fél ház sem (!) volt a Katonában, ami elég nagy luxusnak tűnik, már csak azt tekintve, hogy közel húsz szereplő van a színpadon.

És ez a közel húsz szereplő menti meg az estét a bukástól, ami szinte biztosan megtörténne, ha más színház tűzné műsorára a darabot. Szacsvay László mint diktatórikus hajlamokkal rendelkező - a többiekhez képest még aránylag normális - igazgató, aki retteg attól, ha valaki túlságosan szorosan áll mellette. Máthé Erzsi, a motel egyik "régi bútordarabja", aki sztentori hangon és rémisztő arckifejezéssel panaszolja, hogy az igazgató kígyót rejtett az ágyába, nyilván így akarván megijeszteni és elüldözni őt. Ónodi Eszter egy több énnel rendelkező, bágyatag szépség szerepében, aki után a motel egész személyzete bolondul. Apropó, személyzet: Kocsis Gergely már semmin sem meglepődő recepciósként majdnem végig a színen van. Pultja alól a lehető legfurcsább dolgok kerülnek elő gitártól ember nagyságú kardig és tovább, ő azonban rezzenetlen arccal végzi dolgát, és köszönti a vendégeket: "Üdvözlöm önöket ebben a motelben. Akarnak egy szobát ebben a motelben?" Szantner Anna, a már említett takarítólány, maga a megtestesült és állandósult zaklatottság, az "illetlen mutatások" első gyanúsítottja-fertőzöttje. Keresztes Tamás e. h. a félig olasz, félig spanyol szobapincér szerepében maga a kifinomultság, az elegancia, a diszkréció - persze odabent nála sem stimmel minden. Csuja Imre m. v. tökéletes választás a mocskos szájú kamionos szerepére. Hajduk Károly e. h. kimért, aggódó kutatóként, vagy fiatal, barátnőjét halálra idegesítő fiúként egyaránt emlékezetes, csakúgy, mint Mészáros Béla a kulcsfigura Dexter Waughin, az író szerepében. A legtöbb átváltozáson alighanem Elek Ferenc esik át, aki teniszezőnőtől bérgyilkoson át vécétisztítóig, vagy a titokzatos bizottsági ülés sokáig távollétével tüntető Szörtnjéig minden alakot újra biztos kézzel formál meg.

Minden erénye és hibája mellett egy biztos: a Katona József Színház igen merész lépésre szánta magát, amikor bemutatta a Vinnai-Bodó szerzőpáros darabját. Valószínűleg még határozottabb kézre lett volna szükség, amikor az állítólag eredetileg négyszáz oldalas kéziratot lerövidítették a jelen előadás kedvéért. Amolyan instant előadás született, ami csakis a megfelelő közegben oldódik. Ott viszonylag nagyot szól, ezt elismerem, de nem biztos, hogy a Katona törzsközönsége ez a közeg - ezt a szünetben a színházat elhagyók száma is bizonyíthatja. Aki meg igazán kitartó, és nemhogy a szünet, de még a tapsrend után sem lohol a ruhatárba, láthatja például a végén Ónodi Esztert elektronikus gitárral a kezében. Az sem utolsó.

Jászay Tamás