Szántó Judit - az eddigi legteljesebb, magyar nyelvû Ionesco-drámakötet utószavában - megállapítja: "Ionesco színháza az emberi szorongások antológiája." Ugyanõ említi e szorongások forrásterületét is: "Ionesco sohasem tagadta, hogy a rinoceritisz baljósan terjedõ tömegpszichózisát elsõsorban romániai élményeibõl ismerte." A tömegpszichózis - akár közvélemény, akár közvakság formájában jelenik meg - konkrétan nem köthetõ egyetlen ideológiához, hanem valamennyihez együttvéve. Miként az általuk gerjesztett magatartás is csak formájában különbözõ, lényegét tekintve ugyanolyan: szorongást, félelmet, bizonytalanságot kelt tömegméretekben, közönyt és felelõtlenséget, morális halált. És mivelhogy a Jacques vagy a behódolás címû színmûrõl van szó, Ionesco kezdõ drámaírói korszakából származó és "kisebb mûvei" közé sorolt darabjáról (bár legalább ekkorákat írna minden kortárs drámaírónk!), a szerzõben még rendkívül elevenen élhettek ama "romániai élmények". Jó, hogy a kolozsvári színház elõvette ezt a darabot.

A színen megjelenő két család, a Jacques-ok és Robert-ok bukaresti bonjouristák a javából. A darabban egyetlen utalás sincs arra, hogy Párizsban vagy francia földön tengetnék életüket. Hogy kimondottan csak ott lennének fellelhetők vagy elképzelhetők. Valamennyien - akárcsak Caragiale legjobban megrajzolt hősei - egyszavas emberek. Gondolatuk nincs, közölnivalójuk még annyi sem, csak fixációik vannak - és állati igényeik, amelyek kifejezésére nem kell sok beszéd. Tipikus példa Jacques nagypapa, aki egyetlen nótát fúj egész előadás alatt, a korhelyről szólót. S ahogy megjelenik a színen egy idegen nő, az öregúr máris kigombolja a nadrágját... Senkálszky Endre - kilencvenéves fejjel! - briliáns alakítást nyújt ebben a szerepben. Alapos munkát végez: egyéniséget ad a lágyult agyú korhelynek, hiteles figurát teremt. Groteszket, de nem légből kapottat. Jacques nagypapa az emberi leépülési folyamat eredményeként vált hátborzongatóvá... De egyszavas (vég)lény Jacques nagymama is, őt Mende Gabi játssza vendégként Kolozsvárott. E fosszília közbeszól, valahányszor csak teheti. Állandó szövege: "Adhatok egy jó tanácsot?" Szerencse, hogy nem tartanak rá igényt. Mert ha elszabadul a hölgy beszélőkéje, összehord hetet-havat, anélkül, hogy valami értelme lenne.

Jelenet a előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

És egyszavas lény a Boér Ferenc játszotta bősz, Dalí-bajuszos Jacques papa is, bár elég sokat beszél. Ő a ház sértett violája, a meg nem értett és meg nem becsült családfő, aki időnként levág egy-egy szónoklatot amúgy Le Pen- vagy Vadim Tudor-módra, valamelyik éjjeliszekrényt használva szószékül (rengeteg van belőlük a zöld falak mentén, gondoskodott róla Bartha József, az előadás díszlettervezője). Ilyenkor, erkölcs- és világmentő beszédében Jacques papa rendszerint őseire hivatkozik, és a jelenlévők közül mindenkinek felró valamit. Ostorozza a méltatlan utódokat. Vádjainak fő célpontja Jacques mama, miatta nem megy előre a világ. De a kiérdemesült külvárosi hidalgó tulajdonképpeni közlendője mindössze annyi: "Nincs maradásom!" És el is tűnik... a következő szónoklatig.

Jacques mama, szegény, valóban hibás. Egész lényéből árad a közhely, magatartása az átlag átlagának átlaga. Szellemiekben a legelnyűttebb mosónő is messze lekörözné ezt az úriasszonyt. Nincs egyetlen saját szava, ha eltekintünk néhány szófacsarástól, amelyek értelmét találgatni fölösleges. És ő a jövő generáció, az ifjú, "betörhetetlen" Jacques nevelője! Nem csoda, hogy Jacques, ha az anyja szavát hallja, másik oldalára fordul a ravatalon... E reakciót valóban kiválthatja Borbáth Júlia alakítása, amely szerep- és előadáshű - miként a penész, a rongy, a tunyaság és az unalom, az állandó szemforgatás és képmutatás, a kolozsvári előadás kiemelt tárgyi, illetve hangulati jellemzői. Jacques húga, Jacqueline (Kézdi Imola alakítja) pedig szintén közhelyesen erőlködik, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, hogy meghatározó szerepet kapjon. Ő a napi divat és a divatos magatartás olcsó fogásaival operál, azokat hozza be a Jacques-ok zöldpenésztől ellepett otthonába, családi kriptájába. Állandóan fényképez, mintha csupa megörökítésre érdemes történne Jacques-éknál. Húsz évvel ezelőtt lehet, hogy más állandó játékot kellett volna választania Jacqueline megelevenítőjének. Skiccelgethetett volna például, modellként gyötörve a jelenlévőket... Végül is Jacqueline fontoskodása lendíti tovább a történetet. Anyját majmolva ő is bedob egy badarságot: "te kronometrábilis vagy" - mondja fivérének, amitől az kétségbeesik, felül a ravatalon, és hajlandó lesz a családi kórus elvárásai szerint szajkózni: "Imádom a szalonnás krumplit!"

De ez most már édeskevés. A behódolás csak akkor lesz teljes, ha Jacques megnősül, ha elveszi a család által számára felhajtott lányt. És megjelenik a színen egy másik bonjourista család is, a Robert-ok. Robert papa (Csíky András) vásári kikiáltó a finomabb, dörzsöltebb fajtából. A portéka saját lánya, akit két változatban is felkínál. S itt már egyre ismerősebbé válik a táj, keletien színessé, amilyenné a román külvárost teszik az ott tanyázó nomádok, s a tőlük örökölt praktikák. A lány piacra dobása valóságos sátra-show: füstölgő (gőzölgő?) kádból kerül elő a jövendőbeli ara, nagy hókuszpókuszok közepette. Jacques ravatalát magasra emelik, hogy a habozó vőlegény jobban lássa jövendőbelijét. És Robert mama (Panek Kati) ekképp kínálja szülöttjét: "Triplaorrú. Kijött neki. És bejött neki." Meglehet, szellemességnek szánta - valójában cinizmus a javából.

Ebben a darabban - és a Tompa Gábor által rendezett előadásban - nem kell szürrealizmust keresni, sem pedig metafizikát. "Naturalista színmű" - írja a szerző. Persze, ennek sem kell bedőlni... Caragiale egyenes ági folytatásáról van szó, a Párizst is meghódító egyetemes Balkánról. Groteszk, abszurd kép a tartalmatlanná vált létről, a kiürült emberi viszonyokról, az emberségét vesztett emberről, a piedesztálra emelt félműveltségről, képmutatásról...

A darab szereplői és helyzetei vegetáló, állóvíz-társadalom szüleményei. Túl vannak már a morális halálon, fizikai pusztulásuk viszont még idő kérdése. Tompa Gábor rendezői víziója pontosan rögzíti ezt az állapotot. Jacques, a - még - lázadó fiú (Goe úrfi, megnőtt és most) ravatalon pihen, oda menekült, s onnan szemléli az egyszavúak nyüzsgését. Lenézi őket, undorodik tőlük. Végtelenül unja az egészet. Hatházi András gesztusai, mimikája nem hagy kétséget efelől. Sőt afelől sem, hogy e botcsinálta lázadónak azért titokban, valamelyest mégiscsak imponál, hogy mindenki vele foglalkozik, ő a bálvány a lerobbant gyülekezetben. Tulajdonképpen azért ellenkezik, hogy még jobban, még többet bálványozzák. Ezt csinálja a Robert-lánnyal is. Előbb visszautasítja, mert kevés orra van: mindössze kettő. Aztán amikor ugyanaz a lány, ugyanabból a fürdőkádból három orral emelkedik ki, akkor már elfogadhatónak találja - nyilván egy kis huzavona után. A lánynak még be kell vetnie egy praktikát - gügye rémtörténeteket mesél, a többiekéhez képest elképesztő szóbőséggel. Egyáltalán beszélgetni lehet vele! - és ez tetszik Jacques-nak. Hogy meddig? Mikor aszik össze a lány szövege is? Tompa véleménye szerint: hamarosan. Jacques karján Roberte (Albert Csilla) is besorol az egyszavú lelki-emberi fogyatékosok, a Ionesco által elővezetett bonjouristák közé. Akik a frigy láttán előkerülnek újra, s örömükben levetik álarcukat - bocsánat: fölteszik igazi arcukat! Horrorfilmek boldog szörnyeiként ünneplik a nagy eseményt, azt, hogy bekebeleztek körükbe még két fiatalt. És a háromorrú Roberte az, aki hamarabb asszimilálódik. Felemelt kezén kilenc ujj jelenik meg. Hiába, a nők élen járnak...

Ionesco első színművei a lebontás drámái. A szerző még játszadozik, mint a bűvészinas. Eleinte rendkívül szórakoztató az emberi tenyészet nyüzsgése. Szemérmetlen, cinikus önfeltárulkozása. Aztán a csömör, a szorongás, a fenyegetettség érzése lesz uralkodóvá, miként a kolozsvári előadáson, az jön át a rivaldán, komorrá válik a játék. Kilátástalanná. Mert ha Balkán az egész világ, akkor miben reménykedhetünk?

Zsehránszky István