Új Színház

Négy ajtó fönt, négy ajtó lent, két járás oldalt, egy a nézõtérre. Egy kétszintes angol lakásbelsõt formázó színházi díszletfal az elõadás díszlete, amelyet - Zeke Edit tervezõi elõvezetésében - elõször elölrõl, majd hátulról vehetünk szemügyre, a fõpróba, illetve a huszonvalahányadik vidéki elõadás alkalmával. Ez az építmény, kilenc színész meg egy rendezõ épp elegendõ ahhoz a huzatos csiki-csukihoz, amit Michael Frayn képzelt el Noises off címû bohózatában.

A címadó "noises off" kifejezés színházi csacsent, zamatos pletykát, afféle kígyóbeszédet jelent. Huszonöt évvel ezelőtt, először hallva ilyesféle sustorgást, rémülten kérdeztem az akkori színházi élet jó humorú dramaturg nagyasszonyát: "Lehetséges élni ilyesmik közepette?" "Megszokod - mondta. - Zaj van." Szelíden felvonta a vállát, s nagy szeretettel elmosolyodott. Frayn mint hajdani színész, kívülről-belülről ismeri ezt a világot.

A most 71 éves, színházi ügynökségek világhálózataiban is sztárnak számító szerzőt mostanában a közelmúlt politikai eseményei foglalkoztatják leginkább. Koppenhága című darabját filozófus-vegyészek baráti lakásszínházakban olvassák föl egymásnak - saját fordításban! - Budapesten. Ennek az angol tévéjátékként is ismerhető műnek Heisenberg, Niels Bohr meg az atombomba a főszereplője. Demokrácia című műve a nagy vihart kavart kémbotrány miatt megbukott, s az általa igen tisztelt egykori német miniszterelnökről, Willy Brandtról szól. E darabok mindegyike szinte egy helyben álló, sétálva beszélgető vagy asztal mellett ülő embereket mutat, de a dialógusok minden esetben heves szellemi izgalommal telítettek.

Nagy Zoltán, Botos Éva és Gáspár Sándor | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ezt a darabját valamikor a nyolcvanas évek végén láttam Prágában, de már nem a Činoheřní klubban, hanem egy kevésbé központi helyen lévő, inkább nagyobb művelődési központnak, mint színháznak tűnő épület színpadán, Jirí Menzel rendezésében. Kukkot nem értettem az egészből, csak a szédületesen pergő cseh szópingpongra emlékszem, a nevetéstől könnyét törölgető közönségre, egy piros ruhás színésznőre, s arra, hogy valakik kétpercenként fölordítanak: "Szárdíííínki, szárdííínki!" Az ordítást - kis kitartás után - testek zuhanása, ajtócsapódás vagy egy-egy végelgyengüléses, néma grimasz követte. Remek volt.

Az Új Színház Jiří Menzel által vendégrendezett előadása szaloncukor-édes angolkeringővel kezdődik, így megy föl a függöny, s így zár az este. Távolít és közelít ez a fogás. Idézőjelbe teszi és rögtön a gyanakvók szíve közepébe udvarolja, lebegteti az egész játékot. S közben érezni az alkotói legyintést: mit görcsöltök, mit fontoskodtok? Menjetek, szeressetek! Hess!

Kiderül, hogy a szardíniás kiáltozásnak semmivel sincs több értelme magyarul, mint csehül. Vidéki angol színházi társulatocska szedett-vedett, mindazonáltal személyes emberi szabadsággal és rangot adó személyes balszerencsével rendelkező tagjai főpróbát tartanak egy Feydeau stílusában íródott, s vidéki turnéra szánt kellemetes semmiségből. Az óramű-dramaturgia paródiáját csak óraműpontossággal lehet elkészíteni, Frayn kiváló anyagot ajánl ehhez. Százszázalékos marhaság az a franciás technikával angol figurákra fölskiccelt bohózat, amit a színészek az első részben próbálnak. Remegnek a másnapi bemutatótól, szenvednek magánéletük megoldatlanságaitól, abban a pánikban sikoltozva, amit az író a legtöbb bohózat közös jellemvonásának tart. A játszott komédia kellékei és az egymás elől bújócskázó szereplők között - többek között - szerepel egy eltűnő, fölbukkanó, időnként megtöbbszöröződő halas tányérka, melynek természetesen takkra kell beérkeznie, letevődnie, eltűnnie. Ez sosem sikerül, ezért valaki állandóan szólongatja ezt a kelléket. Kár, hogy a magyar "szardínia" szó olyan lejtősen ünnepélyes, hogy lehajló vége miatt képtelenség vele ide illő, kellően kétségbeesett vagy hisztérikus ritmusjátékokat csinálni. De Hamvai Kornél új fordítása kellemes, hajlékony szöveg. Hársing Hilda dramaturgi közreműködésének és Menzel kiválóan működő belső vészjelző berendezésének köszönhető, hogy nincs harmadik felvonás, épp ennyi elég a játékból.

Érdekes az a többszörös fénytörés, amit az angol darab cseh rendezővel, magyar színészekkel, magyarországi közönség előtt tud produkálni. A színmű szövege megőrizte a szigetországi színjátszás negyedvonalának tragikomikus vonásait, ott van a háttérben Anglia a maga szabályaival, tartásával és görcseivel. A rendezőt játszó kiváló Gáspár Sándor Menzel segítségével mélységesen emberbarát, cseh vérmérsékletű, depressziótól és reménytől sújtott férfiút formál. Nem tudok nem emlékezni azokra a cseh területen tartott fesztiválokra és értékelő megbeszélésekre, ahol - a magyarországi tapasztalatok után - szinte elviselhetetlen szelídség és visszafogottság jellemezte a szakmai beszélgetéseket. Hazai rendezvényeken edződve hiába vártam, hogy mikor folyik már egy kis "vér", semmi, semmi, semmi nem lett. Nagy szeretetben elmentek sörözni egyet. A darabbeli rendező, aki a második részben londoni Hamlet-előadásának próbáiról jön vissza ellenőrizni a produkciót (és elkapni a kőbaba aggyal rendelkező naivát), egy igényes Ionesco-előadást lát bele a Feydeau-féleségbe. Sokszor mintha A kopasz énekesnőt játszanák odafönt. El van ez gondolva. De lehet, hogy az első rész viszonylagos lassúsággal fölhordott információtömege nem tűnne kötelező dramaturgiai penzumnak, ha a magyar életet jellemző természetes - bár kétségkívül roncsoló - vitriolból beszivároghatott volna egy kicsi a játékba. De ránk fér a szelídülés.

Ezek a játékbeli színészek hallatlan toleranciával és elfogadott egymásrautaltsággal próbálják kivitelezni önmaguk megvalósítását, noha gonoszak, ártatlanok, tehetségesek és szerencsétlenek, mint mindenhol a világon. Az Új Színház csapata ragyogó. Balla Ildikó jelmezei beszédes segítséget jelentenek. A hajdani Shakespeare-színészből az egész csapatot rettegésben tartó, aktív alkoholistává züllő Selsdon (Nagy Zoltán) tiprott öltönye szinte szaglik. Botos Éva a rendezőjébe reménytelenül, ugrásra készen szerelmes, indulatoktól feszülő, mindent tudó és mindent megtartó rendezőasszisztense fizikai és lelki erőt együtt mozgósító, magas szintű alakítás. Vass György ügyelői feladatokat is ellátó, kimerült díszletmunkása lemondásokhoz szokott, szeretetre méltó színházi katona. Györgyi Anna talán készülődő új szerepköréből ad ízelítőt a sokat látott és még többet sejtő Belinda, a polgári finomságot színházi ravaszsággal vegyítő vezető színésznő megformálásával. Graciőz és erőteljes Takács Katalin mint fiatal fiújával játszadozó, korosodó díva. Ideiglenes párja, a se magával, se a világgal tisztában nem lévő, szerepzavaros, kezdő vidéki bonviván Trill Zsolt meggyőző és gazdag árnyalatokkal teljes alakítása. Emlékezetesek Kecskés Karina heroikusan buta naivájának a katatón zártságból rémítő spéttel előtörő "tessééék?"-jei.

S aki szinte feloldódik az egész őrületben, mert belül is ugyanolyan szálló por a lelke, az Freddy, a feleségétől megint elhagyott, három szót még talán, de egyetlen járást már megjegyezni nem tudó férfi "színésznő", a kopott bonviván. Hirtling István elbűvölő bentléttel, hibátlan pontossággal építi fel ezt az egyszerre esendő és kibírhatatlan figurát.

Talán Freddy az egyetlen, akit nem érint meg az a mindenkit elérő erotikus bolydulás, ami fuvallatokban szállja meg Menzel színpadát. A többiek azonban mint valami élményfürdőben, várják a hullámot, ami az övék, hogy fölemelkedjenek vele. S nem is csalódnak.

A végén a pánik szertefoszlik, a remények jó része is, és persze semmi nem intéződik el. Megszólal a keringő, Menzel kitessékeli a nézőket. Menjetek. Szeressetek. Hess.

Gabnai Katalin