Új Színház

A hatvanegy éves Sam Shepard nem a lehetetlen, hanem a sikeres amerikaiak sorába tartozik. Az amerikai drámaírótól megszokott, hányatott életû ifjú egykettõre felküzdötte magát az avantgárd élvonalába, majd egy szép nap kézirataival a hóna alatt beállított a nála 15 évvel idõsebb pályatárshoz, Edward Albee-hoz, hogy pártfogását kérje, amit el is nyert. Ma õk ketten jelentik a kortárs amerikai drámairodalmat. Shepardnak eddig több mint 45 darabját mutatták be, kapott is értük nyolc Obie-t (a drámaírók Oscar-díját), valamint egy Pulitzer-díjat. A sokoldalúan tehetséges és igen jóképû író filmszínészként lopta be magát a sztárokért rajongó fiatalok szívébe. Sikeres forgatókönyvíró, õ jegyzi a nálunk is számottevõ érdeklõdést kiváltott Párizs, Texas címû Wim Wenders-film forgatókönyvét.

Mi itt Pesten, az Új Színházban a Shepard-dráma eredetileg 1985-ben írott, a londoni bemutató számára átdolgozott 2002-es változatát láthatjuk Upor László precíz, eleven fordításában.

A lehetetlen amerikaiak a Shepard-dráma empátiára képtelen szereplői, akik még legközelebbi családtagjaikkal sem képesek megértetni magukat. Maga a darab viszont éppenséggel együttérzést, empátiát vár el nézőitől szereplői iránt.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a Hazug képzelet az emberi együttélés nem nemzet specifikus konfliktusairól szól. Nincs is jelentősége annak, hogy a cselekmény színhelye történetesen Amerika, szereplői pedig tősgyökeres amerikaiak. Igen is meg nem is

Noha Shepard megadja, hogy alakjai az Egyesült Államok mely városaiban, államaiban élnek, az északi Montanában, Billings városában, délen, Oklahomában, illetve valahol Kaliforniában is, vagyis jó messze egymástól (ha az ember előszedi a térképet: ezek a helyek Európában az észak-olaszországi Alpoktól Krétáig terjedő távolságra lennének egymástól), az azonban az amerikai földrajzban járatlanok számára is kiderül, hogy míg az egyik helyen tél van, hófúvás gátolja a közlekedést, a délebbre fekvő másik otthonban egy pizsamanadrágban is ki lehet menni az utcára. Ennek a fizikai távolságnak azonban a drámában nincs semmi jelentősége, mindkét helyen egyformán lehetetlen, kapcsolatteremtésre képtelen amerikaiak élnek, akik életformában, mentalitásban nem különböznek egymástól. Az egyik családról megtudjuk, hogy az apa farmerként keresi meg a napi betevőt, a másik család tagjairól csak annyi derül ki, hogy nem lehetnek anyagi gondjaik. Anyagiakról nyilvánvalóan azért nem esik szó a drámában, mert Shepard véleménye szerint ez nem érinti a dráma fő konfliktusát, tehát ez esetben mellőzhető, elhanyagolható akcidencia.

A szerzői instrukciók üres emelvényrendszert írnak elő, a színpadkép hangsúlyozottan jelzi, hogy életkörülményeiben semmiféle különbség nincs a darabban szereplő két család között. A játéktérben elhelyezett néhány jellegtelen bútordarab: ágy, asztal, szék bármelyik otthonba beleillik. Cserélhetők.

Az amerikai nézőnek minden bizonnyal ennyi is elég, hogy el tudja képzelni a szereplők életkörülményeit, otthonát, környezetét. Shepard kizárólag az emberi kapcsolatokra koncentrál, az érzelmekre, indulatokra, az egymás iránt érzett haragra, gyűlöletre, szerelemre, szeretetre vagy éppen a teljes közömbösségre. Így, noha a történet maga elég banális, a valóságban még újsághír értéke se lenne, Shepard az egymásnak feszülő, maximálisan felfokozott indulatok exponálásával rendkívüli feszültséget indukál a színpadon.

Az amerikaiságnak azért van bizonyos jelentősége. A társadalmi, világnézeti, anyagi háttérnek ez a teljes mellőzése egy Európában játszódó darab esetében óhatatlanul hiányérzetet keltene. Noha világszerte bőven akadnak bornírt emberek, a Shepard-darab szereplőinek bornírtsága jellegzetesen amerikai. Ez persze csak színeket, árnyalatokat jelent, európaiként, magyarként is megérthetjük a szereplők cselekvéseinek rugóit, indokait.

A leglehetetlenebb figura a dráma főszereplője, Jake (Huszár Zsolt), a fiú, aki nem képes fékezni indulatait, s ebből az elhangzottak szerint már korábban, többször is baja származott. Ezúttal féltékenységében a szó szoros értelmében félhülyére veri a feleségét, Beth-t (Györgyi Anna). Valójában derék gyerek lenne, aki tettétől megrémülve lelkileg teljesen összeomlik. Elveszettségében visszamenekül a sok éve elhagyott szülői házba. Amikor öccsétől, Frankie-től (Géczi Zoltán), a darab egyetlen normális érzésű, viszonylag józan szereplőjétől megtudja, hogy feleségét mégsem verte agyon, mint azt képzelte, egy pizsamanadrágban és egy magára tekert nemzeti zászlóba bugyolálva, félőrülten elindul feleségéhez, Amerika másik végébe. Annyit megért a történtekből, hogy ezek után nem tehet mást, mint hogy öccse gondjaira bízza feleségét, megáldja szerelmüket, és visszaindul a maga lehetetlenségébe. Jake megbűnhődött, további sorsa már nem érdekli a szerzőt.

A félholtra vert feleség, Beth, aki - bár ez nem biztos - remélhetőleg felgyógyul súlyos agysérüléséből, a szelíd, jóságos, jóérzésű Frankie-re veti magát. Az öcs korábban, titokban szerelmes volt ugyan bátyja feleségébe, de a dráma végén már nem tudhatjuk, mit kezd a rászakadó félbolond nővel.

Lehetetlen emberek Beth és Jake családtagjai is. A lány apja, Baylor apus (Király Levente), elhízott öregedő férfi, nagy pocakja miatt már nehezen mozog, a cipőjét is alig tudja befűzni, nem is igen tud meglenni majdhogynem rabszolgaként engedelmeskedő felesége, Meg (Nagy Mari) nélkül. Az apa tökéletesen bezárkózott a maga és a farmja ügyeibe, nem is igen érti, érdekli, hogy mi történt a lányával. Legfőbb gondja, hogy meglője az évi szarvasát. De ezúttal tévedésből a szarvas helyett a házba bejutni törekvő Frankie-be ereszt egy golyót. Szörnyeteg Beth bátyja is, Mike (Almási Sándor), aki húga érzelmeivel mit sem törődve, a bosszúvágytól elvakítva porig alázza és megkínozza a házukba érkező Jake-et, akit csak azért nem öl meg, mert a következményektől félve az apa ezt megakadályozza.

Nem kevésbé elviselhetetlen teremtés Jake anyja, Lorraine (Bánsági Ildikó), aki az egész drámából csak annyit fog fel, hogy végre újra birtokba veheti mértéktelenül imádott fiát. Annak idején féltékenységében még fia esküvőjére sem ment el, most menye halálát sem bánná. Szerencsétlen ember Sally (Pálfi Kata), Jake húga is, aki nem tud magával mit kezdeni. Nem talál se magához illő fiút, se valamirevaló életcélt. Otthon lebzsel dologtalanul. Igaz, ő nemcsak szereti, de meg is érti bátyját. Némi vonakodás után próbál is rajta segíteni. Végül azonban anyja elvakult szeretetén felháborodva ő árulja el az anyának a fia lelkén száradó bűnt, hogy volt bizonyos felelőssége apjuk halálában. Ő mondja el, hogy a súlyos alkoholistává züllött apa egy nap beült a lakókocsijába, és elhagyta a családi otthont, s mire a két gyerek megtalálta, már elfogyott a pénze, se benzinre, se italra nem tellett tovább. A fiú, vélhetően apja elpusztításának a vágyától fűtve ivó- és futóversenyre hívta ki az öreget, aki aztán részegen elesett az országúton, és egy teherautó halálra gázolta. Jake pedig apjával mit sem törődve a következő kocsmáig futott, ahol folytatta az ivást.

Mint az őspéldában, az Oidipuszban, a dráma végén itt is fény derül a régi, eltemetett, eltitkolt bűnre, Jake felelősségére apja méltatlan halálában. Igaz, az apa, aki a második világháború kitüntetett repülőstisztje volt, otthonába hazatérve már mit sem tudott magával kezdeni. Tulajdonképpen az alkoholista apa maga okolható méltatlan haláláért. Mint Szophoklésznél, itt is vitatható, mennyire felelős a fiú apja halálában.

Shepardot azonban a fiú sorsa izgatja. Az elkövetett bűnnek viszont ebben a drámában nincs a jelenre kiható közvetlen következménye azon kívül, hogy jelzi, nem az első eset, hogy Jake, nem tudva uralkodni indulatain, szörnyű tettet követ el. Jake tragédiája, hogy jóérzésű emberként legalább utólag átéli és megérti tettei következményeit, sőt, mint görög előképe, valóságos bűnbánatot is érez.

Shepard drámáját Sopsits Árpád állította színpadra pontosan, gondosan. A rendezés legfőbb erénye a művészi hitelesség. A lebilincselő, sodróan feszült előadás során egyetlen pillanatra sem támad fel bennünk a kétely, hogy vajon megtörténhetett-e mindaz, amit látunk, hogy a történet szereplőinek szájából valóban elhangozhattak-e az általuk mondottak. A nézők közelsége miatt azonnal le is lepleződne minden hamis gesztus, hamis szó. Sopsits jól látta, hogy a szikár darabot neki is puritánul kell színre vinnie. Nincs itt helye semmiféle különleges rendezői koncepciónak. Persze így is akadt bőven elég elgondolni-, elképzelnivaló. Mindenekelőtt adaptálni kellett a darabot az Új Színház stúdiójának méreteihez, speciális körülményeihez.

A díszlettervezőnek, Horgas Péternek hely hiányában eleve le kellett mondania az író javasolta emelvényekről. Ehelyett kettéosztotta a széksorokat, így teremtett köztük üres játékteret. Ő is beérte néhány kellékkel, kevés bútorral, és ahogy ezt a szerzői utasítások megkövetelik, gondosan épített a világítási effektusokra.

Újdonság azonban, hogy a padsorok mögött, illetve velük szemben, az oldalfalakból nyíló három-három ablak segítségével a látványtervezők megpróbálják a zárt teret valamelyest kitágítani, ez a kiegészítés azonban fölöslegesnek tűnt számomra. Úgy tetszett, az ablakokon át látható utcakép, a kintről betekintő fejek mit sem adnak hozzá az előadáshoz. Már csak azért sem, mert a bezártság a dráma lényegi követelménye.

A színészek - ne fukarkodjunk az elismeréssel - mind kitűnően teszik a dolgukat. A legnehezebb feladat a megvert feleséget, Beth-t alakító Györgyi Annára hárul. Fogalmam sincs, hogyan tagolja a szavakat, miként formázza a mondatokat valaki, akinek verés következtében súlyosan megsérült nemcsak a beszédközpontja, de az appercepciós készsége sem működik normálisan. Mindenesetre a fiatal színésznő minden mozdulatát, gesztusát, szavát elhisszük, jóllehet még csak nem is egy statikus mentális állapotot kell megjelenítenie, hanem a felépülés folyamatát is érzékeltetni. Györgyi Anna még azt is eljátssza, hogy gyógyulófélben időnként már tetteti is a betegségét, hogy önmagát sajnáltatva keresztülvigye az akaratát. Mindeközben meg kell őriznie vonzó fiatalságát is, hogy viszolyogtatóan agyalágyultnak tűnve, mégis lehessen szeretni őt, hogy még mi, nézők is nagyon akarjuk a teljes felgyógyulását. Más kérdés, hogy Shepard nem "gönnolja" nekünk a teljes felgyógyulásnak ezt a happy endingjét. A dráma előbb abbamarad, mintsem ez a színpadon megtörténne. Persze tudjuk, egy valamirevaló modern dráma nem torkollhat boldog végbe. Még örülhetünk, hogy az író a darab végén nem vág bennünket kupán a teljes tragédia reménytelenségének a látványával, az előd dráma Iokasztéjának öngyilkosságával, Jake-Oidipusz sem szúrja ki a szemét, tettéért önmagát büntetve. Shepard darabjában remélhetjük, hogy idővel ő is kikecmereg lelki válságából, és folytatni tudja az életét.

Shepard kétségtelenül - és ez számottevő írói erénye - sokarcú, összetett alakokat mutat be. A kitűnő Huszár Zsoltnak elhisszük Jake lelki összeomlását, és végül meg tudjuk bocsátani a fiú bornírt féltékenységét, sőt felesége bántalmazását is. Ahogy Beth sem akarja megengedni öccsének, hogy végezzen Jake-kel, akinek ő maga is megbocsát...

A gazdagon árnyalt jellemábrázolás követelményének a többi színész is maradéktalanul eleget tesz. Király Levente remekbe szabott Baylor apusa az amerikai provincializmus, a korlátolt vidéki butaság prototípusa. Alakjában nagyon is ráismerhetünk a mi hazai tuskóinkra. A darab utolsó jelenete Baylor apukáé meg együgyű, szolgálatkész feleségéé, amelyben mit sem értve a körülöttük zajló tragédiából, nagy áhítattal a nemzeti lobogó összehajtására összpontosítják minden figyelmüket. Shepard azonban úgy írta meg ezt a groteszk szituációt, és a szerzői szándéknak megfelelően a rendezés és a színészek is úgy mutatják be a két öreget, hogy végül nemcsak viszolygással, de némi együttérzéssel, megbocsátással nézzük korlátolt ténykedésüket; amikor szétesik körülöttük a világ, már csak a nemzeti zászló marad számukra, amibe mint szilárdnak, öröknek vélt szentségbe még belekapaszkodhatnak. Ők is, akárcsak a többi színész, meggyőzően érzékeltetik a szereplőknek ezt a kettős arcát, amely egyszerre mutatja őket lehetetlen, egyszersmind esendő figuráknak.

A posztmodern dráma, színház persze nem szolgál semmiféle elmélyült tanulsággal, azon a közhelyen kívül, hogy "szeressük egymást gyerekek", próbáljuk egymást megérteni. A Hazug képzelet alakjai persze nem olyanfajta emberek, akik színházba járnak. Aki pedig közülük mégis színjátszásra vetemedik, azt - mint a szegény Beth-t - agyba-főbe verik.

Mihályi Gábor