Katona József Színház, Kamra

Hogy milyen Szaratov? És egyáltalán hol fekszik? Egyrészt nagyon konkrétan a végtelen orosz hazaanyácska kellõs közepén, másrészt átvittebb értelemben mindenhol. Itt errefelé is, csak körül kell nézni a Keletiben, a Nyugatiban, vagy lemenni bármelyik aluljáróba... Szaratov Szaratov hátán.

Persze nem így hívják, se Szigarjev darabjában, se errefelé, csak Sura nevezi Szaratovnak az általa meglehetősen gusztustalannak tartott helyet, az állomást, ahol vonat is csak néhanapján áll meg, és ha nem is pont vonat, hát legalább elektricska. Olyan, mint egy falusi űrállomás - ha lenne ilyen -, kékre mázolt, és minden fémből van benne, szinte az egész előadás alatt állandó szórt neonfény világítja meg, és teszi valószerűtlenül hideggé ezt a rettenetesen lepukkant megállóhelyet.

De még mielőtt valami szürreálisat képzelnénk el, szögezzük le, hogy minden tiszta reália, úgy ahogy van. Ezt sugallják az előtérben látható fotók is, melyeket a rendező Gothár Péter készített orosz állomásokról, emberekről, piacokról, járművekről, terekről, a Fekete tejre való felkészülése során. A ketrecrácsok mögé kiállított fényképek - a rácsokon még tollpihéket is talál az ember - vezetik be a nézőt az előadás terébe, és már a folyosón megidézik azt a világvégi hangulatot, amivel beljebb is találkozhatunk. Készült fotó a szereplőkről is. Tükörkép. Pózolnak, egy szociofotó alakjainak helyébe állnak, ők az orosz nép leképezései. Ez a kép magának az előadásnak a jelképe vagy ars poeticája lehetne. (Ha az oroszországi fotókat összehasonlítjuk az előadás képi világával, kiderül, hogy a falról jöttek le a figurák, és maximum ilyen értelemben szürreálisak.)

Már az előteret belengi az előadás légköre, és ehhez nem csak a fotók járulnak hozzá, a Kamra jól ismert épülete apró meglepetéseket tartogat az ide látogatók számára: a mellékhelyiségen orosz felirat, a büfében fekete kenyér vastagon kenve vajjal, a közepén kis kupac kaviár. Fokozatosan vezetik be a nézőt egy ismeretlen, vagy nagyon is ismerős (?) világba. A darab is fordítással indul, a narrátor oroszul kezdi el mesélni a történetet, és egy tolmács a gyengébbek és az oroszul már nem tudó fiatalabb nemzedék kedvéért kis késéssel magyarul is elismétli a szavait.

Szandtner Anna és Kocsis Gergely | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A két főhős viszont, Sura és Ljovcsik (Szandtner Anna és Kocsis Gergely) hirtelen csöppennek a megállóhelyre, ebbe a nyomorúságos váróteremfélébe, ami egy utcai padból, egy fából és fémből összetákolt pénztárfülkéből, és egy hevenyészett kerítésből áll, ami az állomást és a sínek elképzelt helyét - ez utóbbi a nézőtérre esik - választja el egymástól.

A három részre tagolt nézőtér két széle körülöleli a színpad előrenyúló részét, a peront, a középső, szélesebb részen a nézők alacsonyabban ülnek, mint a szélső sávokban, megemelt székeken helyet foglaló társaik. Így a nézőtér egy sínpár hatását kelti...

A színpad is három részre osztott, három kékre mázolt üreg tagolja: egyszerre várófülkék és menedékhelyek. Ebben a realitást célzó, kissé szürreálissá emelkedő környezetben szólal meg Szigarjev darabja, pontosabban annak Parti Nagy Lajos-féle átirata. Az embernek az az érzése, hogy az eredeti szöveg talán jobban illett volna ebbe a környezetbe, mint a Parti Nagytól megszokott lerontott, lebabázásokkal, emirázsokkal, köcsöginákkal és végtelenül változatos szójátékokkal tűzdelt szöveg. Az előadás tétje, hogy a szöveg s a realitásra alapozó játékmód és tér kontrasztja termékennyé tud-e válni.

A színpad bal oldali része Ványuska (Ujlaki Dénes), a kezetlen-lábatlan nyomorult alkoholista területe. Ő kizárólag a színpad bal szélétől a közepéig közlekedik, a földön vonszolva magát szánalmas lassúsággal. Ő a darab egyetlen ténylegesen tragikus figurája - tragédiája valós, bármilyen banális is a végső stádiumban lévő alkoholista mérgezett vodka általi halála -, kár, hogy az előadás naturálisan jeleníti meg nyomorát, a néző undorral vegyes szánalmára apellálva. Nem tudják ezt kellőképpen ellensúlyozni még a Parti Nagy-féle szövegek, a Ványa szájába adott himnusztöredékekből, Petőfi-versekből összekevert halandzsák sem. Az alkoholista hajléktalan figurája egyoldalúvá válik, míg az előadás többi alakjának megjelenítése - esetlenségük, szánalmasságuk, kegyetlenségük ellenére humoros és ironikus is tud lenni egyszerre. A többi figurában sokkal inkább megtörténik a szöveg parodisztikus hatásának és a valóság megidézésének találkozása.

A színpad jobb széle Ljusza néni (Szirtes Ági) "helye", itt áll koszlott pénztárosbódéja, amelynek külsején szakadozott hirdetmények és ragasztott cédulák találhatók, belül pedig egy mikrofon, és maga Ljusza néni, aki kekizöld ruhában, elnyűtt, foszladozó kesztyűjében vonatjegyet és vodkát árul, s a kihangosító segítségével ad nyomatékot igencsak határozott véleményének. Ajtajára pedig mindig ki van írva, hogy "elfogyott" (mármint nem a vonatjegy, hanem a vodka). Hiába, van üzleti érzéke.

Kenyérpirítót, azaz tósztmékert - ahogy a darabban hívják - persze ő is vásárol a fiatal házaspártól, akik azért vonatoztak ide, az isten háta mögé, hogy teljesen ingyen - mindössze hatszáz rubel szállítási költségért - tajvani kenyérsütőket sózzanak rá a naiv és hiszékeny falusiakra, akiknek többségénél még áram sincs. "Nincs olyan meleg családi fészek, amelyre ne férne rá még egy szelet forróság."

A fővárosból, Moszkvából jöttek, a falusiaktól elütő városi öltözékben - már ahogy az errefelé kinéz. Ljovcsikon zöld, Surán piros melegítőnadrág, az a puha tapintású, a pizsama és a szabadidőnadrág közötti átmenet. Hozzá bomber dzseki, fehér műszőr kabát, erős smink, baseballsapka, napszemüveg, kinek mi. Öltözetük igénytelensége gondosan összeválogatott. Rettenetesen föl vannak pakolva különböző méretű szatyrokkal, táskákkal, hátizsákokkal, van mindenféle a rózsaszín csíkos nejlontól, a narancssárga csővázason keresztül a henger alakú polifoam tartóig.

Az előadás tárgyi világa hihetetlenül komplex és nagyon pontosan megtervezett, amikor kell, meglep és megnevettet. A tej, a csupa (Chupa-chups márkájú nyalóka), a mentolos (cigaretta), a tósztméker, a vodka mind metaforikus szinten értelmeződnek; hatalmas utat járnak be, miközben átértékelődnek, átértelmeződnek. Az epres, narancsos, citromos, piros, sárga, kék, zöld nyalókák Ljovcsik belső, pisztolytartó zsebéből kezdik pályafutásukat. Lev, amikor csupát kínál az amerikai filmek cowboyainak, azzal a lendülettel tárja ki kabátja szárnyát, amivel a cowboy rántja ki pisztolyát, és a mozdulat folytatásaként lepuffantja a soron következő áldozatot. A "csupa" vigaszt jelent, jó a női hiszti lecsendesítésére, a szeretet bizonyítéka, jutalom és kiengesztelés, amit nagy kegyesen, megalázóan ("adj", "ragadj") vagy akár hízelegve is oda lehet adni. A második felvonásban Ljovcsik újszülött gyerekének féltve őrzött tejesbödönébe mártogatja a nyalókát, meggyalázva ezzel felesége újdonsült érzését: anyai féltését és gondoskodását, és azt az elhatározását, hogy másfajta életet kezd, felújít egy fűrészmalmot, és inkább nyomorog, de lányát nem abban az aljas, másokat kihasználó életmódban neveli fel, mint ahogy eddig éltek.

Az előadás két felvonása gyökeresen eltér egymástól. Az első egy nyolcadik hónapban lévő terhes anya és férje egymással vívott brutális és primitív harca, és a falusiakkal való találkozásuk története. Úgy alázzák meg egymást és a szerencsétlen, kihasznált helybélieket, ahogy csak tudják. A felvonás Ványának egy befőttesüveg vodkáért folytatott szánalmas harcával, és Sura vajúdásával ér véget. A második részben, ami három héttel később játszódik, a helyzet annyiban változik meg, hogy Sura megszülte kislányát, és Ványa a mérgezett vodkától meghalt. A lány a szülés után a falusiak között lábadozott, míg Ljovcsik újabb lepusztult falvakat járt be "üzleti ügyben". Ez alatt az idő alatt a köztük lévő egyetértés és harmónia, ami veszekedéseik nyelvében, stílusában, és közös igényeikben nyilvánult meg, teljesen megszűnt. Sura erősen festett, igénytelen, hisztis libából megszeppent kislánnyá, és elsősorban gyermeke érdekeit szem előtt tartó anyává változott. Szandtner Anna két teljesen eltérő nőt játszik rendkívül érzékletesen, miközben a második felvonás nagy szemű, megilletődött asszonyában felvillantja az első rész nyávogós, hisztérikus, céltudatos és férjének kiszolgáltatott korábbi énjét is.

Mindeközben Ljovcsik mit sem változott. Határozott és önző, szellemes és ügyes. Hirtelen haragját és az ezzel megbirkózni próbáló önuralmát kemény tekintetű merev arca írja le a legjobban, csak szemei mozognak folyton jobbra-balra a síneket pásztázva, és tükrözik vissza a jelentéktelen állomáson átrobogó vonatok ablakainak fényét. De tud bájosan hízelgő is lenni, ha éppen arra van szükség. Kabátbéléséből előkerül az első felvonás csupája, farzsebéből a cigi, táskájából bűvésztrükkel vörös rózsát varázsol elő.

Kettőjük között elszakadt valami. A hangos, látványos első felvonás finom, de heves kitörésekkel tűzdelt kamaradrámává alakul. Ljovcsik korábbi kiengesztelő, hívogató kedvessége, ugyanazon a hangfekvésen brutális agresszivitásba csap át. A kedvesen magához hívogatott Sura hasába bokszol, és a földre zuhanó nőt többször megtapossa. A dolgok nem megváltoztathatóak, és az emberek nem javulnak meg pusztán attól, hogy szülés közben megjelenik előttük az isten. Hiába várnak tőle erőt, reményt, ha nem ad - és Sura így érzi -, ugyanolyan gyűlöletes, utolsó szemétnek lesz nyilvánítva, mint a zsarnokoskodó, gúnyolódó és gyalázkodó szerető. A helyzet tehát, halál és születés ide vagy oda, nem változhat, az élet megy tovább, ahogy eddig. A transzcendenciát pusmogó ájtatosságával, túlzott gondoskodásával nevetségessé tevő, életpótlékká, a csupa és a mentolos szintjére degradáló Pása (Bertalan Ági), aki a szülés utáni néhány hétben Surocskát segítette, nem fog meghívót kapni a gyerek keresztelőjére, amit minden bizonnyal meg sem tartanak.

Nincs kiút ebből a keserű iróniával és humorral megjelenített, önmagába záródó, nyomorúságos, kegyetlen világból. A kendőbe bugyolált ájtatos vodkaárusnő, Petrovna ha kell, bibliai szitkokat szór, ha kell, gyertyát gyújt, és letérdepelve imádkozik, csak hogy visszaszerezze a használhatatlan tósztmékerért adott "pénzecskéjét", merthogy meghalt az örege, el kell temetni. Szakmája a meghatás, igazi színésztehetség - remekül játssza Csomós Mari -, visszautasíthatatlan sirámaival, szívszaggató könyörgésével páratlan könnyedséggel ejti át a naivnak és gyanútlannak nem nevezhető fiatalokat. Az öregről persze csak jól bepiált, tüzet rakott és akörül ugrál. A vallás is csak üzlet, mint a vodka vagy a tósztméker, és ha visszakapja a pénzét, Petrovna istene háromszorosan, sőt tízszeresen fizeti majd vissza a jótéteményt.

A körből nincs kilépés, ezt érzékelteti az előadás háromszoros lezárása is. Az első egy Tarkovszkij világát idéző záró kép: a tej kosszal keveredve, kicsiny vízesésként folyik le a lépcsőn, az újra egymásra talált szeretők az állomáson hagyták. A második egy a realitástól elemelkedő vég, ahogy mégis elindul a várva várt vonat, viszi Ljovcsikot és Surát Moszkvába, de tudjuk, hogy ez nem az a Moszkva, ahová érdemes lenne menni. Az utolsó, giccsbe hajló befejezés a ruhatárban éri a nézőt: a sorban állók feje fölött egy játékvonat köröz, és hó szitál rá, némileg lerombolva az előadás végén felmutatott nem éppen reményteli, de szép képeket is. Lassan ereszti el a nézőjét a Fekete tej, fokozatosan adja vissza a külvilágnak, ahogy beengedte folyosókon és előtereken át.

Sebők Borbála