Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió

Rajzó emlékekkel és kétségekkel keveredõ várakozással ülök be a Shure Stúdió szûk nézõterére. Együtt vagyunk, akik még emlékszünk a nevezetes modellre, a Ludas Matyiként felejthetetlen Soós Imrére, és azok, akiknek ez a név akkor se mondana sokat, ha a színre kerülõ darabban nem Tábori Péternek hívnák az egykori filmcsillagot. Vajon kinek mit jelent ma a hajdani sorstragédia? Akik akkor éltünk, máig sem szabadulhatunk a majd félszázada belénk hasító, értetlen döbbenettõl. Soós Imre nem csak a sajtó, a közönség kedvence is volt, és ha késõbb keringtek is körülötte kiábrándító hírek, a tragédia - az ünnepelt színész és fiatal orvosnõ feleségének kettõs öngyilkossága - éppen olyan megfejthetetlen volt, mint minden értelmetlen halál. Hubay Miklós Soós Imrérõl közreadott nekrológjában azt jósolta, hogy a színész végzetét "egy regényíró egyszer talán az illetõ korszak tükrének fogja használni". Abban már a tragédia másnapján sem kételkedtünk, hogy Soós Imre végzete, az elsõ generációs értelmiség jó néhány tagjának rakétasebességû karrierje, görcsös megfelelni vágyása, az életmód és identitás kettõs válsága egyszerre szélsõségesen individuális, ugyanakkor jellemzõen korprobléma.

Hubay Miklós azután nem regényt, hanem mesterségéhez híven drámát írt az őt (is) izgató, felkavaró történetből. A Tüzet viszek című drámát először az 1970-es Kaposvári Színházi Fesztiválon mutatták be. Ki elragadtatottan, ki csalódottan fogadta, de senki nem maradt közömbös. A valósághoz a költészet szálán kötődő darab még legszigorúbb kritikusait is felkavarta, annak ellenére, hogy az író nem az általa megjósolt-megjelölt közelítésmódot választotta, hanem "egy lélek fejlődésének és elbátortalanodásának" történetét követte. Hiszen az egyéni tragédia mögött így is kirajzolódott a sorstársak önmagukkal és a világgal folytatott, nemegyszer esélytelen, gyakorta vesztes küzdelme. Nem annyira a leírt, elhangzott bírálatok súlya, érvelése, inkább saját megbízható dramaturgiai érzéke, önmagával szemben is töretlen maximalizmusa hajtotta Hubay Miklóst, hogy többször is átdolgozza az elsőre is feltűnést keltett tragédiát. A többi között változtatott az első verzió fellazított, logikailag kevéssé indokolható szerkezetén, megszabadította az önmagában is súlyos cselekményt a sodrát lassító, metaforikus papagájközjátéktól és a krimielemeket felhasználó, az alapvető konfliktustól merőben idegen képlopási históriától.

Bertók Lajos, Pető Kata e. h. és Karácsonyi Zoltán | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A nagy témában rejlő, kiaknázatlan lehetőségek hasznosítása érdekében később valóban született egy regény, a színház világában hasonlóképp jártas Müller Péter Részeg józanok című krónikája. Bár a sokat sejtető cím nem fedte teljesen a tartalmat, sőt, némileg ellent is mondott annak, a siker nem maradt el. A birtokomban lévő kötet, a nagy példányszámú Szépirodalmi Könyvtár zsebbe kívánkozó kiadása 1978-ban már a harmadik! Ha remekmű nem kerekedett is a vállalkozásból, olvasmánynak nem véletlenül lett sikeres.

Ehhez a szöveghez nyúlt most vissza a színpadi változat szerzője és rendezője, Galambos Péter, a színlap szerint Orbán Eszter dramaturggal az oldalán. Választását - vagy választásukat - voltaképpen meg lehet indokolni. Legendahiányos múltunkban kevés az ehhez hasonlóan megindító sztori, és köztudott, hogy nem csak remekművek sorsa a sikeres műfajváltás. A színház mint atelier téma, illetve színhely majdnem olyan biztos tipp, mint a fehérköpenyes bestsellerek divatja idején az orvosi rendelő. Mellesleg, a Részeg józanok regénye elég időszerű, vagy időszerűsíthető mellékmotívumot tartalmaz - a hős alkoholizmusától a színházában tapasztalt, frusztráló körülményekig - ahhoz, hogy a tegnapi pletykákra kiéhezett közönségnek is tessék. Igaz, a paraszti sorból éppen hogy kiszabadult, diplomás-csizmás csodakamasz és a holokausztot túlélő, lelkében megsebzett zsidó orvosnő szerelme ma már inkább történelem vagy halványuló emlék, de ettől még az egyenlőtlen kapcsolat okozta tragédia üzenete túlnőhet a Való Világ szintű "intimpistáskodáson". Feltéve, hogy a szövegért is közvetlen felelősséget vállaló rendező nem reked meg a sztori felszínén, nem ragad bele egyrészt a banalitás, másrészt a klinikai anamnézis csapdáiba. Ez utóbbihoz csak annyit, hogy a hős alkoholizmusának, illetve az abból (is) következő lelki deformációjának, leplezhetetlen idegrendszeri sérüléseinek lenyomata folyamatában ábrázolva inkább kórtörténet, mint dráma. A betegség következtében mind keservesebbé váló kapcsolatot nem motiválja, hanem inkább hitelteleníti a személyiségtorzító tünetek elhatalmasodása. A hős lelki és fizikai állapota - egy kóros folyamat végeredménye - józan hősök és nézők szemében már a szerelem születését is, de legfőképpen az őrzőangyal szerepében feszengő orvosnő öngyötrő vergődését is megkérdőjelezi.

Mindebből következik, hogy a gyengén muzsikáló dramaturg különösen nehéz feladatot adott a tehetséges rendezőnek. Galambos Péter mintha nemcsak beletörődött volna szorongató helyzetébe, de eleve lemondott volna az arányokat helyrebillentő, egyensúlyteremtő korrekcióról. Sokszor úgy tűnt, mintha a regény (illetve darab) legközhelyesebb és leghiteltelenebb elemeire építene. Ezek közé sorolható a doktornő beérkezett, tekintélyes szeretőjének - egyben kórházi főnökének - motiválatlan, már-már logikátlan magatartása. A cél persze itt is világos: egy bulvárdarabban mindenképpen szükség van Harmadikra, illetve ezúttal még egy Negyedikre is. (Évának a színlapon sem jelzett, csak utalásokban megidézett kapcsolatáról most nem szólunk.) A Kölyöknek becézett negyedik - bár nem igazán kölyök, különösen nem Évához képest - fontos szereplője és narrátora is a történetnek. E két funkció akkor kerül nyilvánvaló ellentétbe, amikor kiderül, hogy a cselekményt aggodalommal, szolidaritással, ámde kívülről szemlélő Kölyök maga is megperzselődött az orvosnő személyiségének kisugárzásában.

A színészek helyzetét nehezíti, hogy személyiségük nem nagyon tölti ki a szerepeknek a valóságból és a legendából eredeztetett és szövegben valamennyire mégiscsak megőrzött formátumát. A Pétert játszó, most kitüntetett Bertók Lajos bizonyítottan kiváló színész és szuggesztív személyiség is. Sorsát, múltját nem ismerem, de a pokoljárás, a testi-lelki szenvedés tapasztalata rá van írva az arcára. Még az is lehet, hogy rendezői utasításra mond le a modellre és a figurára jellemző, szakmájából és művészetéből is eredeztethető vonzásáról, Péter megőrzött férfivarázsáról. Ehelyett alakításában az alkoholizmus delíriumhoz vezető stációinak döbbenetes erejű ábrázolásával egy időben a laikus szemmel is diagnosztizálható őrület kerül előtérbe. Valószínűleg az is rendezői instrukció következménye, hogy vonzásánál kezdettől erősebb a taszítása, és ettől még érthetetlenebb az őt főnöki utasításra kezelő, szépnek és sugárzónak mondott orvosnő betegágyánál ébredt szerelme. Még egy - a darabban természetesen nem szerepeltetett - tanuló kisnővérről elképzelhető, hogy a moziból, plakátokról ismert név és arc elkápráztatja, és bakfisrajongása szenvedéllyé mélyül. De a szép, művelt és egyáltalán nem magányos, az orvos-beteg kapcsolat majdnem törvényszerű alakulását és annak veszélyét is jól ismerő pszichiáter valószínűleg inkább csak terápiás célból vállalhatja az őrangyal - a darabban elég ízetlenül: "daduska" - szerepét.

A szereposztás mintha ennek a lélektani logikátlanságnak a kivédésére elszakadna az írott jellemek megjelenítésének kötelezettségétől. Az előadás dr. Szalay Évája - a valóban érzelemgazdag, tehetséges Pető Kata e. h. - megjelenésében és magatartásában is közelebb áll az általam a darabba képzelt kisnővérhez, mint a valóságos, a regényben és a darabban is megidézett, a gyógyításban és a tudományos munkában egyaránt tapasztalt, kulturált értelmiségihez, akiről tudjuk, hogy megszenvedte és sohasem felejti Auschwitz és a holokauszt emlékét, de a lelkére nehezedő sötét, szomorú árnyék sem oldja fel szuverén személyiségét. Pető Katának viszont inkább csak szeretetre méltó, vagy éppen tiszteletet érdemlő gesztusai vannak, és ezzel érzékelteti elementáris bakfisszenvedélyét, amit közben féken tart és megzaboláz a betegséggel és a beteggel szemben érzett tehetetlenség. Pedig hány színt, mennyi érzést ki tud fejezni ez a fiatal arc, hogy villódzik rajta a madonnai részvét és a sértett szerelmes egymással ellentétes reakciója! Pető Kata alakítása ezúttal nem meggyőző, de tehetsége változatlanul az.

Törköly Leventének Adrián professzor vázlatosan megírt kulcsfigurája jutott. Rangját, tekintélyét hitelesen őrzi, még orvosi elhivatottsága és férfiúi elkötelezettsége is hihető, de a tragédia megélése és a történtek által kiváltott reakció, a pozíciótól függetlenül megrendítő erkölcsi, érzelmi válság ábrázolásától megfosztja őt a narrációra épített dramaturgia.

A doktornő inkább szavakban, mint emberi megnyilvánulásokban érzékeltetett bűvkörében a negyedik figura, Karácsonyi Zoltán kedves és őszinte, igaz barát. Gesztusaiban, mimikájában annyira mértéktartó, olyan fegyelmezetten titkolja Éva iránt érzett szerelmét, hogy a darab vége felé szinte meglep vele. Ez persze nem feltétlenül hiányossága az alakításnak, a barátság felől közelítve a szerephez, még erénye is lehet. Legfeljebb az megkérdőjelezhető, hogy testi-lelki jó barátként ennyire nem méri fel a feltartóztathatatlan végzet közelségét.

Fiatalabb rendezőknél újabban divat - udvariasabban szólva a teatralitást szolgáló belső igény -, hogy maguk tervezzék a játékteret, illetve a díszletet. Ezt a szakmailag ugyancsak indokolható törekvést azonban ritkán igazolja vissza az előadás. Galambos Péter rutinosan tagolja egy-egy bútordarabbal és fényekkel a színpadot. A kórháztól karnyújtásnyira már Éva lakásában vagy Péter színházi öltözőjében vagyunk. Ez nemcsak költségkímélő, de az előadás ritmusát is jól szolgáló megoldás. Viszont a kórházat idéző, kórlappal ékesített fehér vaságy, a nagy fényerővel körbevilágított tükör - eléggé konvencionális, kevéssé eredeti jelzés. Bár még mindig jobb, mint az orvosnő otthonának a személyisége bélyegét, jelenlétét és igényét hanyagoló, oda nem illő képekkel fellazított kopársága. A látványt színesítő önálló díszletelemek - például az egyes bútordarabok hátterét alkotó, felnagyított, színes puzzle darabok - sem győznek meg a hagyományos színházi munkamegosztás feladásának értelméről.

A Budapesti Kamaraszínház és Galambos Péter mentségére - a szándékon túl - befejezésül legfeljebb az előadásnak - a regényből szinte szó szerint átvett - epilógusát hozhatjuk fel. A hányatott életű, nagy szerepekben remeklő, titokzatos, idős színésznő síron túlra szánt drámai üzenetével az elmulasztott lehetőség lidércfényét villantja fel az előadás minden fogyatékossága ellenére is megrendült közönségének. A közreműködő színészeket viszont a pesti premiereken kötelezőnek vélt tapsminimum sem vigasztalja.

Földes Anna