Krétakör Színház Párbajra az egész világot?

Szünet nélküli, mégis mûhelytanulmányokként ható szakaszokra tagolt elõadás látható a Vidám Színpad Kisszínházában. Tekintélyes hosszúságú bevezetõ része zárt függöny elõtt, az égve hagyott nézõtéri fények szokatlan ernyõje alatt, a teret a közönség feje felett is bekiabálva, molière-i és nem molière-i mondatokkal teleszórva zajlik. Ennek lényege és tétje az embergyûlölet bejelentése, az érzület pszichológiájának és szociológiájának mérlegelése, s egy társadalmi mintaeset: a tömjénezést váró álszerény ember, a tehetségtelen költõ, egyben nyikhaj karrierista megleckéztetése. Mucsi Zoltán (Alceste) tetõtõl talpig feketébe öltöztetve, a világundor idegességétõl gyomorbajosan, hangszalagjait rekedtesen tépve ront neki barátnak és ellenségnek (igaz, ilyen felosztást épp ettõl a perctõl õ már nem ismer).

Ez a felsrófoltság érdekesen hat a "még nem igazi színház, csak előjáték" hangulatban. Még nem a színpadon (legfeljebb annak egy sávján), a publikum körében elhangzó dolgok feszélyeznek: nem erre fizettünk be. Mucsi hozza az egész napi, az egész heti mérgét, az egész élete mérgét. Sejthető, hogy később majd csak azzal tud fokozni, ha elcsendesedik - s így is lesz. Gyabronka József - kezében egy, a szituáció szerint nem egészen odaillő teásbögrével - a halk, figyelmes gubbasztás pozíciójában fogadja az őt is beszennyező indulatspriccelést. Tűr, csitít, érvel. Amikor a függöny előbb-utóbb szétnyílik - s miért ne nyílna szét -, a Krétakörnek ez a higgadt színésze bizonyára fokozni kezd, gondolhatnánk. Nem, Gyabronka később is marad a szemlélődés, a szkeptikus megértés régiójában. Alceste és Philinte vitájához a fűzfapoéta Oronte teremt háromszögelési pontot. Scherer Péter versfelolvasó magánszámát megérdemelt, de a kívánatosnál harsányabb kacagás honorálja. A valószínűleg, Schilling Árpád rendező és Ari-Nagy Barbara dramaturg által kreált költemény funkcionális értelemben messze felülmúlja a Moličre színművében, illetve Petri György fanyar modernségű - s mára már mégis tegnapi - fordításában olvasható Szonett: A remény című - ráadásul Szabó Lőrinc által magyarított - művecskét. Mint egyik (színházi) sajtótermékünkből kitűnt, erre a megváltoztatott és megnyújtott betétre - a dráma egyik fő értelmezési pontjára - az egész társulat ráharapott. Változatokat, ötletjátékokat, paródiákat készítettek. A produkción kívüli nyomtatott nyom az összmunkáról és az analizálási folyamatról is tanúskodik. Scherer egy kabarészínház padlásán az intellektualizált kabaréjátszás magasiskoláját nyújtja, az egy lendületű Mucsi és a lendülettelenségbe okosan burkolózó Gyabronka között a cizelláló poentírozást, a mikrofilologizáló színjátszást választva. Mit tud ehhez hozzátenni, ha eloltják a fényeket, és tényleg elkezdődik "odafenn" az "idelenn" már vagy húsz perce elkezdett Mizantróp? Nem sokat.

Rába Roland és Mucsi Zoltán | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Második - ha nem is időarányos - egységnek Célimčne és udvartartása kínálja magát részletező bemutatkozásával. Rába Roland egy manikűrözött lelkű érettségiző és egy őrző-védő szolgálatra tökéletesen alkalmas sportember közt egyensúlyozva alkotja meg a körülrajongott központi alakot. Kopasz koponyájára csábító női paróka kerülhetne; így bajtalanul viszont nem talál rajta fogást se verekedő ellenség, se simogatni akaró széptevő. A szerepkiosztásból a mai színházi trendek közepette még egyáltalán nem következne, a rendezői elképzelésből viszont következik, hogy Rába egy homoszexuális fiatalt játszik, illetve a Krétakörnek Vidámon játszott Mizantrópja egy meleg közösség mindennapi érdekharcaiba és érzelmi örvényléseibe enged bepillantást. Nem mondanám, amit egyik kritikustársam, hogy a homoszexuális transzponálásnak "a világon semmi jelentősége nincs - ez a legnagyobb jelentősége". Nem tételezem fel Schillingről, hogy semmit sem akart, vagy csupán provokálni akart. A játékban egyetlen nő-nőt hagyó, a meleg szubkultúra különféle szerepeibe illeszkedő alakokkal operáló rendezés a változtatás révén jóval tisztább terepet hozott létre az embergyűlölet vizsgálatára, mint ha az eredeti mű elég bonyolult férfi-nő viszonylatait fenntartotta volna. Természetesen az előadásbeli homoszexuális szerelmek, flörtök is összetett képletek, ám a legtöbb nézőnek csak sematikusabban engedik magukat látni, mint a hagyományos heteroszexuális kapcsolatok. Bánki Gerely, Katona László és Tóth Attila - gondos (de a többihez képest pipiskedő, elszínezett karakterekkel járul embergyűlöletet kiváltó mikrovilág morális ellentmondásainak az ábrázolásához. Zenekari jelenlétük, általában is az átvezető jellegű zeneszámok kompozícióba forrasztása kevéssé megoldott. Ágh Márton rózsaszínbe és kékbe mártott - az aranyat és a hófehéret is taktikusan adagoló stúdió-/budoárdíszlete jól veszi fel ezeket a Barbie-jelentéses, show-val bizsergető, Moličre-rel irreleváns, napjaink reggeli szolgáltató televíziózárával összecsengő jel-színeket és szín-jeleket, viszont a zenei instrumentumokat csak idegen testként tűri (s ezen a függönyelhúzogatással sem segít).

A harmadik nagy "fejezet" - s ez nem jelenti, hogy a bemutató csak e három részben foglalható össze - az Arsinoét játszó Csákányi Eszternek a kapcsolatteremtési kísérlete férfikedvelő férfibarátainak legalább egyikével (valójában többjével). A hímek baráti-szerelmi köre több okból ki nem állhatja a bajkeverő, pletykás, csúnya Arsinoét (Schillingnél növeli az okok számát, hogy nőnemű az illető). E sorok írója véletlenül olyan helyen ült a színházban, ahonnan nyomon követhette az utolsó belépésére - egyben a darab fináléjára - mintegy két percen át készülődő, fészkelődve várakozó Csákányi ruhaigazítgató, retiküllengető izgatottságát. Az akaratlan lesekvés folytán feltáruló, a néző számára ritka színházi epizód sűrítve mondta el azt, amit Csákányi perfekt alakítása az időhúzó kétségbeeséssel, a szemforgató értetlenkedéssel, a nemi vegyértékek módosítására tett nevetséges próbálkozásokkal, Rába-Célimčne meztelenné tett testének gusztáló-idegenkedő szemlélésével a nőalakból feltárt. Nagy Fruzsina ugyan a "második sor" férfiaira adta a cifrázott öltözékeket - Célimčne-t pedig, persze, mindenestül felglóriázta -, de a Csákányinak játéklehetőségeket nyújtó ruhákról, kellékekről sem feledkezett meg.

Schillingtől és a Krétakörtől egységesebb, nagyívűbb, összesimítottabb munkákat szoktunk meg, mint amilyen ez. Az embergyűlölet filozófiája azonban plasztikusan jelenik meg, és nem kötődik egyedül Mucsi Alceste-jéhez. A színész - aki, akárcsak érintett társai, nagyon keveset időzik a férfiszerelem tartalmainak és kommunikációjának felidézésénél; ez jó is, rossz is -mizantrópiájának intenzitásával, undorának felokozottságával maga mögött hagy mindenkit - de mindenki más is embergyűlölő, csak filozófiátlanul, vagy legfeljebb alkalmi gondolkodó módjára. Nincs szereplő ebben a 2004-re datált, stúdiódíszletből kiszivárványló Moličre-ben, aki ne az embergyűlöletből akarna megélni, ne párbajra hívná azt, akit "kiszavazott" magának, vagy "kiszavaztak" neki. "Párbajra az egész világot?" A francia író igent mondott rá, aztán műve legvégén, a józanabb észre apellálva, igyekezett visszavenni radikalizmusából.

Schilling és a Krétakör ezt nem teszi.

Tarján Tamás