Roussseau óta azon vitatkoztak a nemes elmék, vajon a mizantróp Alceste-nek vagy a konformista Cléante-nak van-e igaza. Megengedõ, liberális társadalmunkban ez a kérdés eldõlt, elvben ellenezzük a megalkuvást, de a gyakorlatban bizonyos határok között megengedjük magunknak a kompromisszumokat illetve elfogadjuk mások kompromisszumait.

Schilling és a rendezéséért lelkesedő Koltai Tamás (ÉS, március 19.) úgy vélik, hogy "perverz korunkban" egyértelműen Alceste az igaz ember, őt kell követni a sivatagba, ki ebből a rohadt, hazug, okádék világból.

Más kérdés, hogy napi gyakorlatukban ők sem kaphatók ilyen szélsőséges elhatározásokra. Koltai, aki már hosszabb ideje abszolút in van, szerencsénkre tovább írja kitűnő (bár esetenként vitatható) kritikáit, Schilling pedig teljes joggal azon fáradozik, hogy ő is be/kerüljön az elismert nagyok közé, végre megkapja - a kiérdemelt szubvencióval ellátva - a maga összkomfortos színházát. (Bár erről eszembe jut, hogy Berlin városa nagyon sok pénzért megépítette Peter Steinnek az óhajtott kacsalábon forgó színházat, amit néhány évvel később az immár világhírű rendező undorral elhagyott, hogy élhesse a folyton-folyvást keresett, szabadúszó sztárok életét.) Nota bene Moličre maga is a szükséges, elkerülhetetlen kompromisszumok híve volt. Az ő Alceste-je (noha súlyosabb, tisztelhetőbb egyéniség, mint Mucsi hisztériás, ellenszenves embergyűlölője - annak idején maga Moličre alakította) végül is olyan jelentéktelen ügyeken háborodik fel, mint hogy nem mondhatja a szerző szemébe, csapnivaló a szonettje, vagy elveszít két pert, mert (van ugyan pénze és jogilag is az ő oldalán az igazság) nem hajlandó a korabeli úzusnak megfelelően megfizetni a bírónak az elvárt "paraszolvenciát". Ráadásul még azt is meg kell tudnia, hogy szeretője megcsalja, nem is egy, hanem talán három más férfival, holott Moličre is pontosan tudta, hogy e kicsinységekhez képest miféle valóságos szörnyűségek történnek. Korábban, Tartuffe-jében ő maga is demonstrálta, hogy naiv, hiszékeny polgár hősét, Orgont csak a komédia happy endet követelő törvénye menti meg csodával határos módon, a jó király váratlan közbelépésével a börtöntől, a teljes tönkremenéstől.

A Moličre-életrajz és a teljes életmű ismeretében tudjuk, hogy a komédiaírónak nemegyszer meg kellett alkudnia. Mizantrópja is arra szolgál, hogy igazolja megalkuvásait. Mivel nem látunk bele Schilling koponyájába, nem tudhatjuk, mit is gondol nem is a mai, hanem a holnapi, a mainál is liberálisabb világunkról.

Ma viszont itt Budapesten azon kell vitatkoznunk, vajon lehet-e azt állítani, amit Koltai Tamás ír, hogy "Schilling átiratát nemcsak el kell fogadnunk, hanem érvényesebbnek is kell tekintenünk az eredetinél".

Nézetem szerint a Mizantróp homoszexuális közegbe helyezése egyszeri ötlet - copyright by Schilling. Ma, holnap, holnapután egy újabb rendezőzseni nem tehet úgy, mintha ez lenne az eredeti műalkotás (szöveg + rendezés), amit Schilling jóváhagyása nélkül is használhat. Nincs is egyetlen végső változat. A franciával ellentétben a különböző fordítások miatt nincs megszentelt magyar szöveg. Azt sem állíthatjuk, hogy Petri után a Szabó Lőrinc-fordítás érvényét vesztette volna. Már csak azért sem, mert a kettő közül Szabó Lőrincé áll közelebb az eredetihez.

Ugyanakkor elmondható, hogy Schilling e homoszexuális környezetbe helyezett Mizantrópjával megint csak képes magas feszültséggel feltölteni a Vidám Színpad lestrapált nézőterét.

Rendezőnk megfordította a diktatúrára, a betiltás veszélyére épített alaphelyzetet, és azt kérdezi, mi van akkor, ha akkora a szabadság, hogy minden, vagy legalábbis majdnem minden megengedetté válik, még a homoszexualitás is. Hiszen már ezen a tabusértésen sem akad fenn senki.

Merész gondolat, még ha a rendező számíthat is arra, hogy az ő közönsége kellően toleráns a másság elfogadásához.

Csakhogy egészen más liberális nagyvonalúsággal, elvben tudomásul venni a másságot, mint a mindennapi élet mozgásában figyelni, hogy a másféle kapcsolatok ugyanolyan természetességgel működnek, mint amikor a heteroszexualitás jelentette a normalitást. Vagyis eszerint csak konvenció kérdése lenne, mit tekint egy adott társadalom normálisnak.

Amit itt a konvencióról, a toleranciáról állítok, természetesen nem igaz, legalábbis nem egészen igaz. Nem lehet ugyanis eltekinteni attól, hogy ebben az esetben nem társadalmi, hanem biológiai különbségről van szó. Legyünk bármennyire toleránsak, nem lehet attól eltekinteni, hogy a nézőtéren nagy többségben heteroszexuálisok ülnek, akik egy férfi Célimčne iránt nem képesek ugyanazt érezni, mint amikor egy bájos fiatal színésznő szépségének, mosolyának, szemjátékának a hatása alá kerülnek. Schilling voltaképpen erre építi rendezésének feszültségteremtő hatásmechanizmusát.

Az ősbemutatón Célimčne-t az ellenállhatatlanul vonzó, húszéves Armande Béjart, Moličre felesége alakította. Rába Roland kitűnő színész, most is tehetsége legjavát nyújtja, de ezzel a hendikeppel nem birkózhat meg. Pláne, hogy Schilling nagyon helyesen vigyázott is arra, színészei ne vesszenek bele a homoszexualitást hangsúlyozó kellemkedő részletezésbe. Erre amúgy is csak Rába Rolandnak, illetve az Éliante-ot alakító Bánky Gergelynek lett volna lehetősége. Éliante szerepe szerint derék, tisztességes teremtés. Akár nő, akár férfi játssza, nem sok lehetőséget ad a színészi csillogásra. A darab harmadik női szerepét viszont Csákányi Eszter játssza. A társulat minden tagja remekel, de az exkaposvári színésznővel, aki pályájának egyre magasabb csúcsaira hág, egyikük sem veheti fel a versenyt.

A megkövetelt színészi visszafogottság, az erotika kikapcsolása végül is steril atmoszférát teremt a színpadon. Ez azt eredményezi, hogy brechtien elidegenítve elsősorban a színészi játék magasrendű artisztikumára figyelünk. Egyedül Rába Roland mutathat be egy női buzit - teszi is ezt -, amennyire meg tudom ítélni, igen hitelt érdemlően. De erotikus borzongás híján az ő esetében is csak a színészi bravúrt élvezzük.

Bár számos Mizantróp előadást láttam, ezúttal nagyon is feltűnt, hogy a komédia remekbe szabott epizódok sorából áll. Színészi remeklés már a függöny előtt eljátszott "szonett" jelenet, ami Alceste-Mucsi és Oronte-Scherer Péter között zajlik. A mesteri színészvezetés Schilling egyik fő rendezői erénye. Az egyes jelenetek így külön számokká tagolódnak. Olyannyira önállóak, hogy még címet is kaphatnának. Ilyen bravúrjelenet például az Alceste-Arsinoé/Rába-Csákányi kettős "barátnői" enyelgése is. Az embernek nagy művészek önálló dalestjei jutnak eszébe, ahol különféle operákból áriákat, duetteket, tercetteket adnak elő.

Nem hagyható említetlenül Ágh Márton atmoszférateremtő rózsaszín budoár díszlete, illetve Nagy Fruzsinának a másságot diszkréten jelző bodros-fodros jelmezei.

Még hosszan méltathatnánk az előadást, többek között a beiktatott songokat, rap paródiákat, amelyek még egyszer idézőjelbe teszik az amúgy is idézőjelek közé tett játékot, újólag aláhúzva a komédiát uraló Brecht-hatást.

Szemünk előtt zajlik a nemzedékváltás. Örömteli gazdagodása ez színházi életünknek, amelyben megférnek egymás mellett a tegnapi és a mai fiatalok.

Mihályi Gábor