Veszprémi Petõfi Színház
"Makrancos hölgy". Milyen elbûvölõ már maga a szókapcsolat is! Sajnos nem tudom, ki találta ki. Mióta nekem világ a színház, Shakespeare vígjátéka ezzel a fedõnévvel létezik. Játszhatták musicalként Kiss me, Kate! címmel, vagy újabban A hárpia megszelídítéseként. Veszprémben az alcím: "avagy hogyan szelídítsünk komisz nõt", Nádasdy Ádám fordításának elfinomításával - ahogy az egész elõadás - mintha a helyzet konfliktusmentességét akarná bizonygatni. Mint az alábbiakban látni fogjuk, ez nyilván tudatos (színház-)politikai döntés eredménye.
A reneszánsz vaskosabb valóságához persze kevés köze van az idealizált címnek. A jelzős szerkezet mindkét szavát ellenpontozza, amit a színpadon látunk. Jó, rendben van, Kolti Helga, Lőrincz Zsuzsa és Lukácsi Mária hölgynek van öltöztetve jobbára. Funtek Frigyes, a külföldről hazalátogató vendégrendező számára a tervező, Csík György jó játszótársnak bizonyul. Attraktív, látványos a szimultán tér: földszint és emeleti galéria - a lakásbelsők és különböző zárt helyszínek megteremtésére - meg a zenekari árokból kialakított előszínpad a "nyilvánosság" megteremtésére. Olasz szabadtéri vendéglő, terecske, mellette útszéli árok, kipárnázott ugró- és búvóhely. Érdekesen és logikusan szervezettek a járások, felmászások és legurulások. Hölgynek lenni itt nagyon nehéz: az elegancia megőrzése tartást és jelenlétet követel a hosszú vonulások és lépcsőmászások közepette. A kecs, a báj viselkedést, munkát, erőfeszítést követel a színésztől. És a figurától! Nem megfelelni a társadalom - és a színház - konvencióinak, ez egyféle "makrancz", ahogy írom, cézével. Az már rendezői döntés, hogy a színpadi játék sem finomságával, sem lélektani kidolgozottságával nem távolít el mai világunktól. Nem jellemző a szereplők jellemének felépítettsége, sőt a "nagy ívek" megrajzolása sem. A dolgok és személyek ellentmondásosságát igen ötletesen, egy másik művészeti ág felhasználásával, néhány filmbetét közelképeinek segítségével mutatja fel Funtek. A játék normál tempójával szemben tehát néhány felgyorsított szkeccs folytatja - immár szavak nélkül - a cselekményt. A középpontban elhelyezett tévékivetítőbe befutnak (vagy éppen kiesnek belőle) a szereplők. A valóság megkettőződik, álrealista, abszurd világ jön létre. A kamera hiperrealizmusa, a képek csupasz földhözragadtsága napi aktualitások, mai értelmezések felé tágítja a mesét.
Sajátos és furcsa titkai vannak ennek a veszprémi előadásnak, s ezek létrejötte nem a hagyományos módon realizálódik. A színész - mondjuk így - felmentést kap egy sereg megszokott, azaz "lelki" mélység ábrázolása alól, ugyanakkor nagyon intenzíven kénytelen szolgálni a közös teljesítményt. Ennek a törekvésnek fényében válik örömtelivé, hogy az egyik főszerepben Bubik Istvánt látjuk. A nagy formátumú színész évek óta küzd fiatalkori sikereinek - s későbbi közszerepléseinek - árnyékával, s most végre sikerül "átlépnie". A furcsa veszprémi ensemble játékosaként, azt mondhatnánk, legyőzi önmagát. Elegánsan átenged poénokat. Hagyja, hogy a szolgáját alakító Mátyássy Szabolcs ezrivel vigyen be találatokat, s a lelkesen füttyögő-ujjongó közönség kedvenceként számos bohózati helyzet igazi kihasználója legyen. Az évek óta elátkozottnak tűnő veszprémi társulat áldatlan állapotából mintha ebben az évadban kezdene kikecmeregni. A "hazai" férfiak közül legjobb a régóta nem sajátos tehetségének megfelelő szerepekben látott Tóth Loon. A lányok viszont mind nagyon is a helyükön vannak. Lőrincz Zsuzsa rendhagyó - egyáltalán nem szelíd, nem galamblelkű - Biancája szerencsére nem lesz karikatúraként ábrázolt vérbő reneszánsz lotyó, de nem is általánosságban vett hölgy. Emberi érzésekkel élő normális lány, akivel szívesen azonosul a néző. Az amatőrként-alternatívként Pesten már szépen bizonyított, nagyon fiatal Lukácsi Mária első lépéseit teszi a kőszínház megszentelt deszkáin, s máris érdemes odafigyelni rá. A férfiak női bájakra irányuló tekintete, mediterrán utalásként talán, a színpadi közlekedés itteni fő motorját, a néma vendéglátó személyzet kivételezett figuráját, a szexi pincérnőt alakító Koncz Esztert emeli ki. És persze akiről minden partner azt játssza el, hogy "tyű de vonzó", az valóban gyönyörű lesz a néző szemében is!
Nem szóltunk még a címszereplőről. Számomra nagyon szimpatikus (fontos, sőt példaértékű), hogy a színház vezetője, azon túl, hogy az általa igazgatott intézmény minden megmozdulásáért felelősséget vállal, még a saját bőrét is vásárra viszi. Testével-lelkével szolgálja a jó ügyet. Valljuk be, volt a szurkolásomban egy pillanatnyi ijedtség is: amikor a Katának annyira tetsző, divatos ruhát Petruchio leszaggatja róla, eszünkbe ötlött, hogy Veszprém városának közvéleménye a minap - tavaly - milyen nehezen emésztette meg az igazgatónő kebleinek szerepbeli fedetlenségét. Most ez a pillanatnyi dermedés teszi hangsúlyossá: Kolti Helga nem akar konfliktust. Ettől kezdve a mese arról szól, hogy Katánk vállalja a társadalomtól rárótt szerepet. Úgy él, ahogy ezt férje - és a világ - elvárja tőle. A híres záró monológ direktben és indirektben értendő. A nő célja - a férfi boldogsága, s ez biztosítja azt is, hogy maga is sikeres nő legyen. A színháznak-polisznak egyaránt alázatos szolgálóleánya a direktornő, s a művészet épp ezáltal kerülhet valahol igazi megbecsült - és közmegbecsülésnek örvendő - helyére.
Funtek Frigyes rendezőként finoman és érzékenyen fogalmaz: közönségbarát, közérthető játékot prezentál, amelyben a színész jól érzi magát, kiteljesedik. A nézősereg pedig nem érzi, hogy megleckéztették, sőt felszabadultan nevet és tapsol. Nem világmegváltó az előadás, inkább olyan "magunkra ismerősdi", amilyet minden ember szeret látni. Nem okoz fájdalmat. Élvezeti értéke nagyobb, mint a shakespeare-i csipkelődések okozta viszketés. Jó előkészület egy hosszabb távú, közönségbarát színházcsináláshoz.
Zala Szilárd Zoltán
