Új Színház Romhányi-Fényes: Hamupipõke

Vígszínház Már-már közhely, hogy a mai gyerekeket nem nagyon kényeztetjük el mesékkel. A videojátékok felpörgõ világával és a televízióból áradó "konzervvel" szemben egy könyvnek nem túl sok esélye van. Ennek felismerésével a világirodalomban olyan regények születtek, amelyek megpróbálják a gyerekeket újra rászoktatni az olvasásra. Ennek a próbálkozásnak a legújabb terméke a brit Harry Potter-sorozat, amely, ha úgy tetszik, a kellõ hatást elérte, az ifjakat újra a könyvek mellé láncolta. Magyar meseregények is születtek, amelyek ugyan az olvasottságot tekintve tán szerényebb eredményt hoztak, de utat találtak a következõ generációhoz. Ezek közül talán legemlékezetesebb Békés Pál Kétbalkezes varázslója, a legújabb történetek közül pedig Darvasi László Trapitije. Mindegyikre jellemzõ, hogy a hõsök mai környezetben élnek: a kétbalkezes Dongónak a Nimbusz Endre Bertalan utca toronyházaiból a tündérmesékbõl itt rekedt figurákat kell összehoznia, Trapitinek pedig mesét kell varázsolnia két ellenséges város lakóinak a szívébe. Darvasi története egyébként meglehetõsen emlékeztet Michael Ende mára már klasszikussá vált Momójára.

Mindkét mese színpadra kívánkozik, ám az Új Színház nem ezeket dramatizálta, hanem egy egészen új mesejátékot, Zalán Tibor Angyalok a tetőn című művét mutatta be. A műfaji meghatározás: "zenés játék mesékkel korhatár nélkül". A történet szerint egy angyal aranyhajszálat fésül ki a hajkoronájából. Közben Piroska, Hófehérke, Jancsi és Juliska, Csipkerózsika és a rendíthetetlen ólomkatona fellázad: elolvassák a róluk szóló mesét, és rájönnek, hogy csúfos végük lesz. Ezért mindannyian megszöknek a sorsuk elől. Az aranyhajszálak az ujjaik köré tekerednek, és egy pesti bérház tetejére csalják mindnyájukat. A mesékből a gonoszok is elindulnak, és Gomulka bácsi, a gonosz házmester vezetésével vissza akarják őket ráncigálni a helyükre. A kedvezőtlen fordulatot két renitens angyal és egy virágos kéményseprő akadályozza meg. Idáig ez rendben is volna, a baj csak az, hogy a darab megoldásaként a mesefigurák visszamennek a könyvek lapjaira - ahonnan előtte fejvesztve menekültek -, és folytatják történetüket. Vagyis: a tetőn a mesefigurákért zajlott küzdelemnek semmi értelme nem volt. Hiszen ha nem is olyan rémes, hogy valakit a könyvek lapjain megesz a farkas, megsütni készül a vasorrú bába, megszúr az álmot hozó rokka, halálra lehel az ördög, vagy hogy a torkán akad a csutka, nota bene ezek a tetőn is bekövetkeznek, akkor mire az egész mesejáték? Hiszen a darab egyik jelenetében mindenki ugyanúgy végzi, ahogy azt a Grimm testvérek vagy Andersen megírták. A megoldás természetesen a gonoszok elpusztítása, ez is megtörténik (ahogy a mesékben is!), de ott, ahol ezelőtt a Jók, most a Rosszak fekszenek holtan a tetőn. Aztán hipp-hopp, hirtelen mindenki életre kel, és mennek vissza a mesébe. Hogy is van ez?

Az Új Színházban megvan a jó szándék, kitűnő a szereposztás - Botos Éva, Kecskés Karina, Almási Sándor, Keresztes Sándor játszik az előadásban többek közt -, de jól érzékelhetőek a megoldatlanságok. Kérdés például, hogy Csík György díszlete mennyiben segíti a színészeket, a játékteret képező tető ugyanis erősen lejt, jócskán megnehezítve a mozgást, aminek amúgy is kevés a tere. Jó gondolat, hogy a Rosszak a semmiből toppanjanak a tetőre, s ne a tetőablakon keresztül, de a kivitelezés, jelesül az eget szimbolizáló gumiszalagok mögül való kilépés meglehetősen esetlen. Mint ahogy az a megoldás is, hogy az Angyalkát játszó Schramek Andreát egy trégeren eresztik le a zsinórpadlásról. A szereplők közül a két lecsúszott angyal és az ólomkatona maradnak meg a néző emlékezetében. Kétségtelen, hogy Schneider Zoltánnak van a legkönnyebb dolga: a néző őt látja meg először, s az ő szövege enged valamilyen személyiséget sejtetni. A Részeges és a Balfácán angyal figurája olyan szeretni való, hogy szinte fel sem tűnik: Derzsi János és Vass György is félgőzzel játszik. Derzsi odáig vetemedik, hogy többször elfelejt énekelni.

Ezzel elérkeztünk az előadás legérzékenyebb pontjához: Huzella Péter zenéje unalmas, egyetlen dallama nem ragad meg az emberben.

Nagy Mari rendezésében új magyar gyerekdarab kerülhetett színpadra, de félő, hogy ez az egyetlen igazi pozitívuma az előadásnak.

Fényes Szabolcsban és Romhányi Józsefben nemcsak az a közös, hogy kiskorukban kiváló, illetve jeles rendű tanulók voltak. Romhányi rímbe kanyarította a Grimm testvérek Hamupipőkéjét, egyúttal néhány ponton kicsit megváltoztatva a történet menetét, s színpadra is alkalmasabbá téve. Fényes Szabolcs, az olyan leányszíveket facsaró operettek és zenés játékok szerzője, mint a 2×2 néha 5, aSok hűhó Emmyért vagy a Dunaparti randevú, nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a versekhez zenét írjon.

S ettől a találkozási ponttól a Hamupipőke diadalútja szinte töretlen. 1986, Fényes Szabolcs halálának éve óta a Vígszínház a hetedik játszóhely, ahol bemutatják, de ezzel párhuzamosan a szegedi és a veszprémi teátrum műsorán is megtalálható.

Mi lehet e siker titka? Talán a megváltoztatott történet? A rímbe szedett szellemes szöveg? A jól körvonalazható karakterek sokasága? A zene? Alighanem mindez együtt. Persze nem szabad elfelejteni: az igazi varázslat csak a színpadon születhet meg, a "nyersanyag" ehhez még kevés. A Vígszínház pedig mindent bevet. Legfőbb fegyvere az élőzene. Iglódi István rendező egy időre pontot tett az örök élőzene kontra felvétel vita végére: a színpadon zenélnek, s hogy még jobb legyen az összhatás, egy-két kivétellel maguk a szereplők veszik kezükbe az instrumentumokat. Az ötlet néha azonban a visszájára fordul: nehéz eldönteni ugyanis, hogy a szintetizátor mögött ülő királyfi az adott pillanatban királyfi vagy zenész. Persze, könnyen rávágja az ember: zenész, no de elbizonytalanító, ha az éppen játszó színészek az éppen nem játszó Kolovratnik Krisztián felé gesztikulálnak. S ez nemcsak egyszer, de számtalanszor előfordul. Az előadás eszközrendszere a színész- és zenészszerep állandó cserélgetésén alapul, kérdés azonban, hogy a nézőtéren ülő gyerekeket ez mennyire zavarja. A kisebbek többször bekiabálnak a színpadra, kikérve maguknak, hogy a Királyfi, aki éppen a szintetizátor pötyögtetésével van elfoglalva, miért nem menti meg a királylányt, s egyáltalán: mi az, hogy a Pitvarmester nem terem ott, ahol kell, s a történet mesélője, a Szakács-Takács-Kovács miért nem intézi úgy az eseményeket ott a másik szintetizátor mögött, hogy Hamupipőke sorsa hipp-hopp jóra forduljon. Mindez nem lenne baj, azt jelzi, hogy a mese leköti a közönséget, de ha túl sok az értetlenkedés, az jelent valamit. Amúgy minden játszó meglepően jól bírja a neki adatott hangszereket: még Igó Éva mostohája is átszellemülten püföli a bőrt páratlan dobverőjével. Talán erre a jelenetre jellemző leginkább a néző tanácstalansága. Ki játszik? Hétzsákné asszonyság, a színésznő, netán a "civil" Igó Éva?

Pedig a külsőségek nagyon jól működnek: Rózsa István az utolsó szögig kidolgozott vásári bódérendszere leginkább egy méretes körhintára hasonlít. Nemcsak a takács standja tartalmaz minden eszközt és kelléket, hanem jól felismerhető a vattacukros, a játékárus és a mézeskalácsos is. Ezeket a rendező jól láthatóan be is mutatja: a forgószínpadon forognak körbe-körbe, miközben az előtérben fontos dolgok zajlanak. Előkerül a füstköd és a lézerfény is, amelyek nemcsak nagyon látványosak, de az előadásban éppen megfelelő helyen szerepelnek.

Látszik, ha egy társulat szeret egy darabot. Márpedig a Víg színpadán a délelőtt 11 órás kezdés ellenére is egyértelműen ez érezhető. Nyoma sincs annak a slendriánságnak, ami sokszor tapasztalható nagyszínházak színpadán, amikor az évi egy kötelező gyerekdarabot játsszák. Minden takkra működik, s még jól is. Pápai Erika és Oroszlán Szonja ugyanazzal a lelkesedéssel csinálnak magukból bohócot, mint amilyen hévvel valószínűleg gyerekként tették ugyanezt a farsangi jelmezbálon. S ha már a bohócoknál tartunk: a délelőtt legmegejtőbb színészi pillanatai Harkányi Endrének jutottak. Az idős király bolondnak öltözik, Harkányiból pedig kibújik a kisfiú. Hihetetlen könnyedséggel figurázik a színpadon, s szinte szemünk láttára fiatalodik vissza mezítlábas-klottnadrágos kisgyerekké. A szerepet jutalomjátéknak is mondhatnánk: a gyerekek a királyt tapsolják meg a legjobban. A felnőttet, aki képes volt néhány percre gyerekké válni.

Ez talán azt is jelzi, hogy a küzdelem nem reménytelen: le lehet még foglalni a gyerekeket anélkül, hogy lövöldöznének a színen, s az akciófilmekkel próbálnák felvenni a versenyt.

Kónya Orsolya