A 24. alkalommal megtartott rendezvénysorozat immár beírta magát a piros betûs hétköznapok sorába. Március 19. és április 4. között számos emlékezetes est részesei lehettünk. Vagy inkább számtalan, ugyanis elmondhatjuk, hogy se szeri, se száma nem volt a vonzóbbnál vonzóbb programoknak. Nem kisebbíti a BTF rangját és jelentõségét az sem, hogy idõnként "zsákbamacskát" kaptunk. Játékszenvedély birtokában bizonyára könnyedebben lehetett venni az akadályokat - de végül is senki sem panaszkodhatott.

Az első akadályokat - mint mindig - most is a választás jelentette: hova a legérdemesebb menni. Mérlegelünk, miközben rengeteg az ismeretlen: a jegyvásárlás idején aligha sejthetjük, mit rögzít majd hangfelvétel, s vajon mikor kerül sor élő adás közvetítésére. Amikor kiderül, legtöbbször már késő lenne - a késő bánat pedig felesleges bosszúságokat okoz. Mert az volna az ideális, ha a technika csodáinak felhasználásával minél többet hallhatnánk az egyidejű rendezvények közül is.

Legtöbbször bosszúságot okoz, kivédhetetlenül, a közlekedés is. Mert a tömegközlekedők a hosszú rendezvények vége felé kénytelenek mind gyakrabban az órájukra sandítani, majd szinte a felcsattanó tapssal egy időben felpattanni, s rohanni a ruhatárba. Ilyenkor valószínűleg irigylik azokat, akik autóval érkeztek... Pedig nekik sem könnyű, csupán a parkolási gondok a koncertek kezdetét keserítik meg. (Olykor a nyitószám után özönlöttek be népes csapatok.)

A zene - és a zenészek - varázshatalma azonban ilyenkor is éreztette jótékony hatását, s az efféle gondokat/problémákat legtöbbször sikerült a koncerttermeken kívül hagyni.

Külön öröm, hogy a gazdag kínálatnak megfelelő volt a kereslet. Még azokon a napokon is gyakori volt a telt ház, amikor egyéb érdekes-értékes programmal kellett rivalizálni. Úgy tűnik, a külföld érdeklődése nem csökken - jut belőle nálunk szereplő vendégművésznek és az idehaza élőknek egyaránt.

A Budapesti Fesztiválzenekar - bevett gyakorlatának megfelelően - kétszer szólaltatta meg mindkét programját, rendkívüli sikerrel. Március 19-én és 20-án vendégkarmester állt a zenekar élén, Michiyoshi Inoue, szólistaként a norvég Truls Mork igyekezett tovább népszerűsíteni Schumann a-moll gordonkaversenyét. Magyarországi bemutatóként csendült fel a nyitószám: Akira Miyoshitól a Kyomon nagyzenekarra és gyermekkórusra. Sosztakovics ritkán hallható 15. szimfóniájára még sokáig fogunk emlékezni.

E nagy sikerű kétszeri koncertre a fesztivál végéhez közeledve szépen rímelt április 2-án és 3-án a Beethoven-est, amelynek műsorán három zongoraverseny szerepelt, Schiff András szólójával és vezényletével. A B-dúr, a c-moll és a G-dúr: ilyen sorrendben következtek a kompozíciók, tehát a kevésbé ismert után hallhattuk a két - méltán - közismertet. Schiff András az utóbbi években örvendetesen gyakran lép fel Budapesten - egy másik koncertsorozat keretében eljátssza Beethoven 32 zongoraszonátáját, így tehát mind a játékát, mind Beethoven-interpretációját többször élvezhetjük. Most a zongoraversenyekkel meglepetést okozott. Feltűnt szokatlan pedálhasználata; amikor szólisztikus helyeken, cadenzaszerű részekben zengette-zúgatta hangszerét, érdekes-impresszionisztikus hatásúnak tűnt; később viszont tanácstalanul hallgattuk a funkciókeverő megoldásokat. Hangszínkísérlet talán - nem tudni, miért volt szüksége ilyesmire, miközben a jól felépített tételek egymásutánjából monumentális épületek születtek keze (játéka és irányítása) nyomán, tehát a hangzás iránti elégedetlenségre aligha lehetett oka.

Az itthon élő népszerű előadók közül hatalmas sikerrel szerepelt március 25-én a fennállásának 20. évfordulóját ünneplő Amadinda Ütőegyüttes. Azok közé tartoznak (már jó ideje), akiknek a műsor összeállításánál nem kell tekintettel lenniük a közönségre, mert a mindenkori hallgatóság mindig annak örül, amit előadásukban hallhat. Ha egzotikus tájak zenéjét, akkor hihetetlenül belelkesedve, ha átiratot, akkor a különleges hangszínekben gyönyörködve, s megkülönböztetett figyelemmel követve a kortárs kompozíciókat is. Éppen ezért rendkívül nagy az együttes felelőssége az értéket tekintve; gyakori megszólaltatással lehetővé tudja tenni, hogy a nehezebben befogadható darabok is eljussanak a nagyközönséghez, amely művet viszont hallgatásra ítél, az kényszerűen, hosszú időre kizárólag muzeális értékké válik. A változatos programú születésnapi koncert kedves színfoltja volt, hogy helyet kaptak benne az "utódok" is, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendékei.

Johann Sebastian Bach születésnapját a Máté-passióval ünnepelte a Budapest Kongresszusi Központban Helmuth Rilling és az általa létrehozott Internationale Bachakademie Stuttgart. Amikor két éve a János-passiót szólaltatta meg, a vele készített interjú címe Bach földi helytartójának titulálta a karmestert. Többszöri vendégszereplése során lelkes híveket szerzett művészetének, éppen ezért talán nem is lehet valamiféle elfogultság nélkül hallgatni az irányításával megszülető interpretációkat. A mostani produkció azonban - legalábbis a nem fanatizált hallgató számára - nem jelentett katartikus élményt. Megint megbizonyosodhattunk arról, hogy Rilling számára rendkívül fontos a szöveg érthetősége; az evangelistát szinte deklamáltatja (a kifejezés ereje olyannyira fontos számára, hogy nem zavarja, ha e recitálás mindinkább eltávolodik az énekléstől), és Jézus szólamába annyi indulatot sűrít, amennyi az egész Újszövetségben nincsen. Hol "kiborul", hol vehemensen expresszív, hol kifakad - tehát már-már a személyiség karaktere módosul... Akusztikai meggondolásból a kisebb szólók mindegyikét középről énekeltette (tehát egy-egy kórusénekes időben elindult, majd néhány hangos szólója után visszalopakodott a helyére). Szokatlan megoldás, ám telitalálatnak tűnt, hogy a gyermekkar szólamait középre állított öt énekesnővel szólaltatta meg, akik utána elfoglalták helyüket valamelyik kórusban. Az énekkar viszonylag kis létszáma ellenére, a kétkórusos osztás remekül érvényesült. Összhangban volt dinamikailag a hangszeres szólamokkal, ahol - itt is a viszonylag kis létszámnak köszönhetően - választékos-szép hangszínek gyönyörködtették a hallgatókat, elsősorban az áriák esetében.

És már e koncerten megfigyelhettük azt a különös műgondot, amivel a hangfelvétel-árusítók "készültek". A megszokott, többrétegű kínálat mellett külön szerepelt, feltűnő tájékoztató táblával, különböző előadókkal az aznapi program. Külön elismerést érdemel, hogy az árusítók kitartottak az estek végéig, abban a reményben, hátha esetleg közben még valaki "elcsábul"...

Egyértelmű csalódásra igen ritkán volt okunk, ám Verdi Requiemjének szcenírozott előadása ezt váltotta ki. A Filarmonica Arturo Toscanini és a Nemzeti Énekkar, Rafael Frühbeck de Burgos vezényletével átlagosnak is alig mondható előadást produkált. A szólisták közül legfeljebb Wiedemann Bernadett énekes teljesítménye mondható kielégítőnek. Ami leginkább elszomorított, az a beharangozott "szcenírozás" primitivitása. Aki még nem látott hasonlót (s főképp nem "élőben"), azt egy ideig leköthette a látvány, de csakhamar észre kellett vennie bárkinek, hogy nem ad semmiféle többletet a hangzáshoz, nem mélyíti el további dimenzióval a kompozíció interpretációját. Az a gesztusjáték, amit a szólisták végeztek (arcuk eltakarásával s más egyszerű kézmozdulatokkal), aligha mondható művészi tevékenységnek.

A "nagy név" sem mindig áruvédjegy; aki felvételeinek ismeretében ment meghallgatni a Hagen Quartettet, vegyes benyomásokat szerezhetett. A Corinthia Grand Hotel Royal báltermében március 28-án Mozart B-dúr vonósnégyese (K. 589) szinte a "bejátszás" funkcióját töltötte be (valljuk meg: ízléssel, szép tónussal - no de mégis...). Bartók II. vonósnégyese kidolgozottan szólalt meg, ami Bartók hat vonósnégyese felvételének ismeretében nem meglepő. A szünet után Smetana e-moll vonósnégyese helyenként bántóan hamis volt, s az összteljesítményt mindvégig gyengítette a brácsás játéka.

Másnap az MTA Roosevelt téri Díszterme adott otthont egy Vivaldi-opera magyarországi premierjének. Nagy Tigran, örmény király - az e címmel komponált operából csak a II. felvonás zenéje maradt fenn, azonban a librettó birtokában, más Vivaldi-művek alapján kiegészíthető a mű. E munkára Németh Pál vállalkozott, s most a Budapesti Kamaraopera koncertszerű előadásában új árnyalattal gazdagodott a Vivaldiról kialakított képünk. Ismeretlen Vivaldi-zene, lelkes előadók tolmácsolásában: Artur Stefanowicz, Timothy Bentch, Fodor Beatrix, Molnár Zsolt, Hajnóczy Júlia, Hegyi Barnabás, Jekl László énekelt, a Savaria Barokk Együttest Németh Pál vezényelte.

Április 1-jén az Olasz Intézet kínált érdekes programot. A megalakulása után sokáig régi zene játszására specializálódott, majd - vezetőjének zeneszerzői munkássága fellendülésével párhuzamosan - kortárs zenét is játszó Clemencic Consort igazi nagyheti műsort hirdetett. Először Jacopone da Todi Stabat materét énekelte René Clemencic kíséretével a kontratenor William Purefoy, majd a középkori szöveg talán legnépszerűbb megzenésítése csendült fel, Pergolesi Stabat matere. E kompozíció, amelyet gyakran szólaltatnak meg kórus közreműködésével, eredetileg két énekest foglalkoztatott; ezúttal a kontratenorhoz férfiszoprán társult, Radu Marian személyében. Az ismert-népszerű dallamok a kis apparátuson (a kíséretben vonóskvintett vett részt) áttetszően, ugyanakkor mégis intenzíven szólaltak meg. A 12 tétel korántsem tűnt hosszúnak - utána pedig a már ismert szöveget érdekes volt visszahallani XX. századi zenébe öntve. Clemencic ezúttal "építkező" zeneszerzőként művével a zenetörténeti érték iránti tiszteletét is kifejezi, ezért kompozíciója valamely szólamában rendre felidézi a sequentiadallam részleteit is. A múltbeli érték beépül a jelenkori alkotásba, amely ott - is - továbbél.

E sorok írójának azonban a legnagyobb örömet mégis az jelentette, hogy a koncert színhelyén megvásárolhatta az egykori Clemencic Consort 1974-ben felvett előadásában a Carmina Burana eredeti verzióját.

Legnagyobb megelégedéssel a zenekari muzsika kedvelőit tölthették el a BTF koncertjei. Március 30-án a Nemzeti Filharmonikusokat vezényelte és szólistaként is közreműködött Kocsis Zoltán. Az utóbbi időben e két funkciót gyakran ötvöző kitűnő muzsikus először Smetana Az eladott menyasszony nyitányát dirigálta, fergeteges tempóban, sziporkázva. A tempók túlhajtása napjainkban szinte általánosnak mondható, már-már kortünet. De Kocsisnál mégsem elsősorban erről van szó. Annyira ismeri a műveket, olyannyira megfejtette a partitúrák titkait, hogy mind nagyobb léptékben tekinti át a zenei anyagokat, s feltehetően számára ilyen a természetes lépték. Erre épp Mozart B-dúr zongoraversenyének (K. 595) egészen briliáns szólója világított rá. Mert Kocsisnak a rohanó tempóban is jut ideje a részletszépségek arányos-finom kidolgozására (és közben a zenekar vezetésére). Az abszolút zenei műfajokban néha mégoly gyönyörködtető száguldozás megkérdőjelezhető azonban, amikor valamely kompozíció mondanivalója más "fajsúlyú", tehát szinte egyértelmű-nyilvánvaló tempót követel meg. Mahler I. szimfóniája a mostani esten eredeti értelmét és jelentését vesztő - egyébként szép hangzású - muzsikává lényegült át, ami a szerzői szándékhoz/mondanivalóhoz képest öncélúnak tetszik. Azt azonban el kell ismerni, hogy maga a hangzás mint olyan, imponáló volt.

A romantika kedvelői "igazi" romantikus nagyzenekari hangzásban mártózhattak meg március 31-én, amikor a mintegy száztagú Odesszai Filharmonikus Zenekar lépett fel a Zeneakadémia nagytermében. Kedves gesztusként Himnuszunkat játszották, majd, mintegy zenei névjegyként, a sajátjukat. Hobart Earle vezényletével Liszt Mazeppáját, majd Maxim Fedotov szólójával Csajkovszkij Hegedűversenyét, befejezésül pedig IV. szimfóniáját adták elő. Zenélésükben volt valami megindítóan természetes, ahogyan abban is, hogy együttesükben jól megfér egymás társaságában több generáció; az idősek tapasztalatát mintegy átörökölhetik a velük együtt muzsikáló fiatalok (akik technikailag-zeneileg talán képzettebbek). Fedotov nevét valószínűleg minden hallgatója megjegyezte: vérbeli virtuóz, aki nem ismer technikai-zenei problémákat. Hegedűhangja éterien tiszta, kristályfényű. Játékát hallgatva mégsem virtuozitásában gyönyörködünk, hanem a szépség megfoghatatlan, szavakkal aligha visszaadható, ritka-elementáris élménye kerít hatalmába. Kellett a szünet, kipihenni a lelket fájdító nagy élményt, hogy aztán ismét átadhassuk magunkat a zenekari hangzás csodáinak.

És ha már csodákról van szó: a legnagyobbnak április 4-én lehettek tanúi a megrendítő Mahler-koncert részesei. Mert itt nem előadók és hallgatók voltak, hanem közösség alakult a közönségből, ráhangolódva Mahler IX. szimfóniájának érzés- és hangulatvilágára. A Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar élén Claudio Abbado olyan hangzásvilágot hívott életre, amelyről nehéz elképzelni, hogy egzakt-absztrakt jelekkel rögzíthető... Mi sem bizonyítja jobban a nagy varázslatot, mint hogy ezúttal "jókor jött" a taps. Elhalt az utolsó hang, semmibe veszett, ám a muzsikusok lelkében még tovább él - nem mozdulnak a hangszerek, a hangszeresek, Abbado sem ereszti le a kezét. Majd igen - de még ekkor is a megrendültség némasága uralkodik, hogy aztán annál nagyobb erővel törjön ki a hála és az elismerés. A befejezés több, szebb nem is lehetne. Visszaadja az élő zenébe vetett hitet a fantasztikus felvételek világában. Ilyenkor érződik igazán, hogy a zene: közösségi műfaj - lélektől a lélekig.

Fittler Katalin