Vígszínház

Noha A vörös postakocsi alapvetõen egy szenvedélyes szerelem drámája, Tordy Géza rendezésében a történet többnyire nélkülözi a szenvedélyt és a drámaiságot. Pusztán lepereg elõttünk, mint egy különös, álomszerû jelenetekbõl álló film. Példázat a lányról, akinek döntenie kell az idõs, ám becsületes úriember és a fiatal, felszínes gavallér között. A történet túlságosan ismerõs; önmagában nem tartogat nagy meglepetéseket.

Az előadás első részében a díszlet - vagy díszlettelenség - megerősíti a néző érzését, hogy végtelen álom részese. A színen nincsenek teret és időt egyértelműen meghatározó, behatároló tárgyak. A szereplők hol eltűnnek, hol fölbukkannak. Nem tudni, hogy jeleneteik között percek vagy hónapok telnek-e el. A bizonytalan álom a báli színben látomássá fokozódik: párok keringőznek körbe-körbe. Lebegnek, szinte eggyé válnak a levegővel. Megállíthatatlanok, hiszen az idő múlását sem lehet megállítani. Ezen a ponton a rendező mintha megijedne; úgy dönt, nem hagyja, hogy bárki is föloldódjék a lírai szépségben, esetleg elveszítse a történet fonalát. Ezért könnyebben értelmezhető szimbólumok jelennek meg, hogy kapaszkodót nyújtsanak a közönségnek. A végtelen teret hirtelen lehulló vörös bársony szeli ketté, melyet az ártatlan, hószín ruhás Esztella (Danis Lídia e. h.) egyetlen mozdulattal leszakít, majd maga alá gyűr. Így jelzi éjfekete öltönyös gavallérjának, Rezeda Kázmérnak: semmi mást nem szeretne, mint otthagyni nagybátyja túlzottan is nyugalmas, fekete-fehér világát, és szenvedélyesen szeretni Rezedát (Kamarás Iván). Hatásos tett lehetne, ha utána nem mondaná el mindezt szóban is. A színrevitel nagy hibája, hogy akkor sem húz a szép Krúdy-szövegekből, amikor önmagukban is érvényes, kifejező képekkel dolgozik. A "túlbeszélt" jelenetek pedig elvesztik jelentőségüket, érdektelenekké válnak. A történet harmadik főszereplőjének, Alvinczi Eduardnak éppúgy megvannak a maga jellegzetes színei, tárgyai, mint Rezedának, vagy unokahúgának, Esztellának. Sőt, hozzá tartoznak a legtekintélyesebb díszletelemek, mint például az óriási ebédlőasztal, amely híven kifejezi hatalmát, gazdagságát, kiegyensúlyozott és nyugodt életét. Még látványosabb a magas trónszék. Alvinczi rendíthetetlen istenként foglal helyet rajta az előadás első jelenetében. (Ez a szimbolikus tárgy eltűnik, ahogy a férfi élete kezd összeomlani. A jelenet mégis megismétlődik: a történet végén Esztella válik istenivé.)

Kamarás Iván és Danis Lídia e. h. | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
A trónussal szemben síremléket idéző láda; ebből bújik elő Sylvester, a titkár (Tahi Tóth László), mintegy jelezve a közte és gazdája között fennálló hatalmas különbséget, távolságot. Ez a távolság is jelképessé válik: az első felvonásban Sylvester és a többi felbukkanó mellékalak semmiféle drámai kapcsolatba nem kerül a főhősökkel. Mintha a két csoport két külön idősíkon mozogna. A mellékszereplők többnyire csak helykitöltő és hangulatkeltő funkcióval bírnak. A kedélyesen eliszogató, régvolt nőkről, ételekről anekdotázó Unghonberky úr (Vallai Péter) túl van már a nagy sorsfordulókon, az élet már nem tudja újdonságokkal meglepni - van viszont múltja, valóságos története, és olyan erős személyisége, hogy olykor még a szerelmi háromszög hőseit is háttérbe szorítja. Ugyancsak színes egyéniség a lecsúszott színésznő, Montmorency kisasszony (Pápai Erika) is. Rezeda elhagyja a fiatalabb nő kedvéért, s ő nem tehet semmit ez ellen, csak remegve szólongatja, majd üvöltve hívja a férfit: térjen vissza hozzá. De hiába állnak közvetlenül egymás mellett, hangja mégsem jut el Rezedáig. Nem figyelmeztetheti, hogy szépség, vágy, fiatalság mind elmúlik egyszer, és a szenvedély útja csak egy irányba vezet: a végső romlásba. Mint könyörtelen óramutató, úgy járja körül az önfeledten keringőző férfit, aki nem veszi észre. Nemcsak a történet szomorú végét vetíti előre ezzel, hanem megteremti az első valódi konfliktust is - ideje volt már, így a felvonás vége felé.

A második részben minden gyökeresen megváltozik. Fekete-fehér lebegés helyett a teret a vörös szín uralja. A vörös szőnyeget, kanapét, foteleket zavaros vértengerként tükrözi vissza a hatalmas, megdöntött üveglap. Az erőteljes és nyomasztó helyszín: bordély, Steinné (Halász Judit) birodalma.

Steinné is szimbolikus figura, hiszen a házában összpontosul az emberi létezés minden nyomora, szenvedélye és szenvedése. Ő mégsem kétdimenziós szereplő, hanem összetett személyiség, tele titkokkal. Nem tudni pontosan, milyen kapcsolatban áll összetört, bukott klienseivel és "lányaival". Talán kihasználja őket, talán gondoskodik róluk. Az is lehet, hogy mulat rajtuk, vagy éppen saját magát neveti ki, amiért valaha hitt az emberekben - rejtélyes mosolya sok mindenről árulkodik, mégsem árul el semmit. Egy dolog biztos: ő az, aki hús-vér emberré változtatja a három főszereplőt, abban a pillanatban, amint összetalálkozik velük. Egyszerűen azért, mert valahogyan viszonyul hozzájuk. Az Esztellát megszöktető, majd áruba bocsátó Rezeda szinte összemegy megvető pillantásának súlya alatt. Alvinczi köré valósággal mítoszt teremt azáltal, hogy nagy alázattal próbálja megcsókolni a férfi kezét - hiába.

Ezenkívül a markáns díszlet, az erősödő drámai helyzet is alkalmat kínál végre a színészeknek a szerepformálásra - igaz, nem kapnak rá harminc percnél több időt. Danis Lídia kihasználja a lehetőséget. Egy megtört, szégyenkező Esztella bújik elő a vörösségből, és ad számot Alvinczinak gyermeki tévedéséről, bűnbánatáról. Majd a megbocsátó férfi kabátjában lassan kisétál a bűnök világából, hogy visszatérjen a régi házba (amely már csöppet sem álomszerű, inkább szürke és reménytelen). Magányos fehér alak lépked a zavaros vértengerben - az előadás legszebb, leghatásosabb képe.

Az utolsó jelenetekben Esztella vár. Kivárja az időközben szerencsejátékossá züllött Alvinczi hazatérését; ettől nem térítheti el többé sem Rezeda, sem más. Megingathatatlan istennővé válik; igaz, nem a fiatalság vagy a termékenység istenszobra, csak a fájdalomé és a türelemé. Várakozása meghozza gyümölcsét. De a hazaérkező férfin nyoma sincs az átélt szenvedéseknek. Lukács Sándor Alvinczije nem változik, nem öregszik semmit; ezen az állig begombolt, fekete felöltő sem segíthet. Az utolsó képben színpadszélen üldögélő kettősük mégis működne, emberi mélységeket nyerne, ha néma maradna. Csakhogy Alvinczi elmond egy monológot az utolsó postakocsiról, amely elvisz magával mindent, ami az életben értékes. Ezzel semmi olyat nem hallottunk, ami ne hangzott volna el korábban Unghonberky úr vagy Montmorency kisasszony szájából. A példázat viszont szép kerekre zárult. Az álom véget ért, és nincs mit tovább gondolni vagy megfejteni.

Darvas Gabriella

 

NKA csak logo egyszines

1