A kiváló Kürtösi Katalin, szegedi oktatóm, a Színház címû folyóirat májusi számában ekként zárja a montreali 2002/2003-as színházi évadot taglaló írását: "A város kulturális élete tehát sok érdekességet tartogat a látogató számára, amelynek a világhírû dzsesszfesztiválon kívül a színház is szerves része."

Teljesen igaza van. Ami azonban a színházi kultúrát illeti, alig kétszáz kilométerrel északabbra, Québec Cityben talán még ennél is változatosabb lehet a kínálat. Ebben az évadban egészen biztos. Bár az már most sejthető, hogy jövőre fordul a kocka, és Montrealban ismét igazi programkavalkád várja majd a színházpárti közönséget.

Ennek legfőbb oka két kanadai fesztivál, a Carrefour International de Théâtre és a Festival de Théâtre des Amériques különleges együttműködése. Előbbit 1992-ben rendezték meg először Québec Cityben, utóbbit közel húsz esztendeje Montrealban. E színházi találkozókat kétévente tartják, most éppen a Carrefour szezonja van, hogy aztán jövőre majd megint mindenki Montrealra figyelhessen, és így Québec tartomány kultúrpolitikusai minden évben büszkén mondogathassák: "Lám, lám, nekünk van egész Amerika legmódszeresebb színházi fesztiválrendszere." És meg kell hagyni, sokat nem is tévednek ebben. Igaz, tesznek is érte tisztességesen. Kanada második legnépesebb tartományában évi 500 millió dollárt szánnak miniszteriális szinten a kultúra finanszírozására. Ebben még nincs is benne az a tetemes összeg, amit magánalapítványok, adakozók, valamint társadalmi szervezetek juttatnak a francia nyelv ápolására. A hét és fél milliós québeci lakosság 85%-a francia nyelvű, így ez számukra létfontosságú. Az ő érdekükben olyan hatékony kultúrpolitikát folytatnak, hogy a kultúra - Magyarországon talán hihetetlennek tűnik, de - mára a halászattal és a földműveléssel egyenértékű termelő ágazattá fejlődött: ez az évi 13-14 milliárd dolláros hozam mintegy 9%-a GDP-jüknek. Ennek az ágazatnak megkerülhetetlen eleme a színház is. Főleg úgy, hogy szinte az egész kontinensen nincs olyan jellegű fesztivál, mint a fentebb említettek.

Idén, május közepén - a rendezvények eddigi történetében először - a szervezők egy magyar társulatot is meghívtak. E nem mindennapi megtiszteltetés a budapesti Krétakör Színházat érte. Tadeusz Kantor és Anatolij Vasziljev után - Kelet-Európából harmadikként - Schilling Árpádék kapták az invitálást. A magyar csapat a 2001-ben bemutatott W - Munkáscirkusz történetének tizedik (!) turnéjához érkezett. Berlintől Szarajevóig, Milánótól Wrocławig fél Európát bejárták már. A tengeren túli turné Brigitte Haentjens-nek köszönhető, aki a Carrefour művészeti igazgatójaként tavaly Belgrádban látta a Georg Büchner és József Attila ihlette Woyzeck-adaptációt. A kanadai rendezőnő - hogy legyen miből válogatni a fesztiváljukra - legalább az év felét utazással tölti. Belgrádban gyorsan döntött: a W - Munkáscirkusznak helye van a Carrefour "Nemzetközi színpadán". Ott, ahová ezúttal egy svájci-mexikói, egy belga, egy francia, egy litván és egy holland produkció is került. (Erre a "hollandra" később még visszatérünk...)

A Krétakör annak ellenére lépett fel - május 13. és 16. között - négy alkalommal is Québec Cityben, hogy a teljes társulat (25 fő) kiutaztatása és a szállítási költségek is rendkívül magasak voltak. A közel kéthetes programsorozat 19 különálló produkciót vonultatott fel, amelyek közül Európából talán egyik sem volt ennyire költségigényes. Mindenesetre valamit tudhattak a kanadaiak. A négy előadásra elővételben elkelt az összes jegy. Ehhez két dolog elengedhetetlenül szükségeltetett: hatékony promóció és jó sajtókapcsolat. Ami az előbbit illeti, nos, a magyar előadás egy jellegzetes képét választották az egész színházi találkozó idei emblémájának. (A plakát, amelyen Nagy Zsolt - Woyzeckként - kiabál bele a megafonba, ellepte az egész várost.) Az újságok közül pedig a legárnyaltabbnak tartott napilap, a Le Devoir már a vendégjáték előtt szuperlatívuszokban írt Schilling csapatáról. Ami a jelzőket illeti: merész, korszerű, destabilizáló, Európában már fényes sikert aratott... A premier után a Le Soleil című lap nagyhatalmú kritikusa, Jean St-Hilaire immáron a látottak alapján írta, hogy az előadás "felejthetetlen színházi élmény", bár nem hétköznapi értelemben, hiszen "metafizikai aberrációról" is szólt recenziójában. A szerző részletesen áttekintette a magyarok eddigi európai vendégjátékait, kiemelve a francia fesztiválokon szerzett elismeréseket, és rendezőjük több külföldi munkáját is. A berlini munkák mellett (a W - Munkáscirkusz premierjét is itt tartották) a milánói Piccolo Teatróban bemutatott III. Richárdra külön hangsúlyt fektetve kitért még a társulat magyarországi "hontalan", állandó játszóhely nélküli létére is.

A városban több helyszínen különféle formában szerveztek programokat, amelyek közvetett módon a magyar színházi életről, a kortárs magyar irodalomról is szóltak. Ilyen volt például az a közönségtalálkozó, amelyen a Krétakör színészei mellett a rendezővel, és általa a magyar valósággal is megismerkedhettek az érdeklődők. Schilling többek között azzal lepte meg a helyieket, hogy nyers egyszerűséggel a művészetet haszontalan dolognak nevezte, aminek csak akkor lehet valami értelme, ha "nagyon sok melóval töltjük meg". Ezt fokozta még azzal, hogy a színházát alapvetően "burzsoá" passziónak titulálta. Ebben a jóléti államban igencsak újszerűnek hatott a magyar rendező monológja, amiben természetesen ostorozta rendesen a hazai kultúrpolitikát is. Bár - helyesbítette önmagát Schilling - "mostanában egyre jobb helyzet kezd kialakulni". (Itt az "alternatív" színházaknak juttatott jövő évi költségvetést hozta fel, amelynek értelmében a Krétakör eddigi fennállása során először tervezhet biztosan hónapokra előre...) A zömmel középkorú és nyugdíjas értelmiségi hallgatóság ezután megismerhette a magyar színházi struktúrát és azt a kényelmet, amely a magyar rendező szerint jellemzi ma a hazai színházi életet. "Nálunk nem kell a színésznek pincérkednie, vagy mellékállásban mást, a szakmától eltérőt vállalnia, mindenki kaphat szerepet, és a rendezők sem maradnak munka nélkül. Valamilyen darabot mindenképpen megrendezhetnek a 4-5 hetes próbaidő alatt. Iparkodni kell, hogy a hazai színházgyár, ez az ipar működhessen. Ez nálunk az állam érdeke is."

Egy másik alkalommal a városi közkönyvtár különtermében Tasnádi István Közellenség című művéből tartottak helyi színészek felolvasó estet. Talán csak kevesen hitték volna, hogy egy arrafelé ismeretlen kortárs magyar szerző darabjának felolvasásából is félházas, valóságos színházi esemény kerekedhet. Egyikre sem lehet azt mondani, hogy lapos érdektelenségben telt volna. Lenyűgözően zavarba ejtő volt a szervezők profizmusa. Dominique Violette, az általános igazgató és a két művészeti direktor asszony, a már említett Brigitte Haentjens és a jeles színésznő, Marie Gignac egész évben dolgoznak azért, hogy ez alatt a tizenhárom nap alatt minden prímán menjen. Meg persze azért, hogy tényleg a minőséget hozzák el a québecieknek. Hiába a hitetlenkedő magyar tudósító, őket csakis a teljesítmény érdekelte. A viszonylag szokatlan színházi forma, az arrafelé ismeretlen megalázottság és szegénység tragikuma, a nyers költészet - ez volt a lényeg, nem pedig egy Kelet-Európából kifogott "PR-mintadarab" mutogatása. Aligha kaptak volna játékteret a Caserne Dalhousie épületében a magyarok, ha ez nem így volna. A hely mára a város modern színjátszásának legfontosabb bázisa lett, amely Robert Lepage vezetésével avantgárd kísérletezéseknek ad otthont. A leghíresebb kanadai színházi személyiség saját társulata, az Ex Machina 1997 óta játszik itt, az egykori tűzoltókaszárnyából átalakított multifunkcionális épületben. A "házigazda", Lepage, aki az első észak-amerikai rendezőként vihetett színre Shakespeare- darabot a londoni Royal National Theatre-ben, egyik este maga is megtekintette a magyarok előadását, és mint utána megjegyezte, nagy hatással volt rá ez az "expresszív, nyomasztó, energikus és bátor előadás". És habár megilletődöttséget még véletlenül sem színlelt, azért jó vendéglátóhoz illően meglátogatta a színészeket, és kezet rázva gratulált kollégájának is. Különben lelkendezni ott voltak a nézők, akik közül alkalmanként többen is állva, bravózva honorálták a krétakörösök munkáját.

A külföldi fesztiválozásban igencsak járatos magyar társulat vezetői szerint eddig ez volt a legprofibb esemény, amin valaha részt vettek, mert itt úgy alakították ki a programot, hogy volt idő megismerni más alkotók munkáit is. Azonban Edit Kaldor Or Press Escape című egyszemélyes monodrámáját azonban még ha akarták volna, sem tudták volna megnézni Schillingék. (Mire sorra került, addigra a Krétakör már Montrealban bizonyíthatott.) E produkció, a beszámolóm elején már említett holland opus, amelynek történetesen két alkotója van, és mindketten Magyarországon születtek: Kaldor, a szerző és főszereplő, Mesterházy Zsolt pedig a színpadképért és a technikáért felel. Az előadás egy számítógép és egy nézőknek háttal ülő nő kommunikációját mutatja be, egy egyedülálló személy sorsát reprezentálva. A darabot két éve játsszák nagy sikerrel európai fesztiválokon. Ennek ellenére az alkotókat alig ismerik idehaza. Edit Kaldor, aki korábban Halász Péterrel dolgozott együtt, jelenleg Hollandiában él, de korábban Belgiumban és New Yorkban is foglalkozott színházzal. Különben szó volt arról, hogy akárcsak a budapesti társulat, úgy az Or Press Escape is szerepel majd egy pár nappal későbbi montreali fesztiválon. De ha már itt tartunk, gyorsan tisztázni illik, hogy az eredetileg Festival de Théâtre des Amériques helyett idén a Théâtrés du Monde-ot bonyolították le a városban.

Ez amolyan kistestvére, társrendezvénye az először 1985-ben megrendezett nagy színházi fiesztának. Ezt a szerényebb változatot azért találták ki, hogy Montreal, a kanadai kulturális metropolis ne maradjon nemzetközi színházi attrakciók nélkül. A rendezvények évente váltogatják egymást, most a "kisebb" zajlott, a Théâtrés du Monde, amely 1996 óta létezik, és mint a neve is elárulja, fő profilja inkább a világ többi részéről vendégül látni külföldi együtteseket. Idén a magyar mellett egy svájci, egy francia és egy torontói gárda alkotta a négyes mezőnyt. A Krétakör másfél napi pihenő után, május 18-án kezdte meg háromnapos szereplését az Usine C színházban. Montreal belvárosának külső felében, egy gyárépület helyén tökéletesített terepen kezdtek neki a munkálatoknak. Ideális színházi körülmények várták a magyarokat, pedig a falak között harminc évvel ezelőtt még gőzerővel préselték a gyümölcsöket. De hol van már a lekvárgyár? Ez itt mára egy másik fellegvár. Ahogy az Ex Machina, Lepage műhelye Québec Cityben, úgy azonosítják a Usine C-t Gilles Maheu-val Montrealban. A társulat neve, a Carbon 14-es Európában sem ismeretlen, hiszen rengeteg helyen felléptek már táncos-zenés színházi produkcióikkal. (Egyébként a "romos épületből formáljunk hasznos kultúrbefogadóhelyet" mozgalom szintén a tartományi kultúrpolitika egyik ismérve. Mindkét rendező megkapott minden anyagi támogatást azért, hogy valami olyasmit hozzanak létre, amivel ápolni tudják a hagyományos francia-kanadai örökséget. Ez a koncepció itthon éppen a krétakörösöktől hangzik el időről időre.) A Usine C-ben 300 férőhelyet alakítottak ki, és mind a három este telt házzal ment itt is a Krétakör előadása. A montreali kötelezettségek azonban még egy nappal korábban, egy közönségtalálkozóval kezdődtek, amit egy forgalmas kávézóba hirdettek meg. Közel félszáz érdeklődő képviseltette magát - tanárok, diákok, színházi szakavatottak és műkedvelők, vegyes évjáratúak. A figyelmes és érdeklődő publikum mellett a két óra villámgyorsan elszállt, ráadásul kötetlen hangulatban. Schillingék a québecihez hasonló fogadtatásban részesültek Montrealban is, sőt. A hivatalos "pódium-csevely" után még vagy egy órát marasztalták is az ezúttal kétfős küldöttséget. Gáspár Máté, a Krétakör vezetője, rendületlenül közvetített a kíváncsiskodók és a rendező között. Persze amikor helyi magyarok tűntek fel, nem volt szükség tolmácsra. Különben a társulatnak rohamoktól azért nem kellett tartania, de alkalmanként egy-egy társaságnyi magyar mindig összejött a tiszteletükre. Bár ez a fajta kíváncsiság inkább szólt annak, hogy magyar nyelvű előadást láthatnak, mintsem a rácsodálkozást jelentette volna a társulat avantgárd hangvételére. Akadt azonban olyan honfitárs is, aki már Québec Cityben is látta az előadást, és most - lévén montreali szociális munkás - már tudta, mire jön el. Lehet, hogy ő lepődött meg a legjobban, amikor Schilling Árpád meghívta a Usine C-be is...

A kíváncsiság megmaradt a következő napokban is. Majd’ 100 emberrel egy újabb fórum, amit a színházban hívtak össze, immár a teljes társulattal, közvetlenül az előadás után. A művészeken látszott, hogy fáradtak, és ez nagyon nem tett jót a programnak. Évek óta kapják ugyanazokat a kérdéseket, kicsit már elegük lehet az egészből. A helyenként flegma, sematikus válaszok néhány kérdezőt sértettek is... Ezzel együtt a kanadaiak többsége őszinte érdeklődéssel figyelte azokat, akiket percekkel korábban egy rácson belül láthattak meztelenül, nyersen tobzódni a homokban, sárban. Sokaknak már önmagában ez is életre szóló élmény volt, hiszen a kérdések nagy része a fizikai teljesítményre utalt. Vajon mennyit és milyen intenzitással készültek? Miért ennyire fontos az akrobata jelleg? A színészek hány órát edzenek naponta? Miért nem hajolnak meg az előadás után? Ugyanakkor a textúrát mintha kevésbé tartották volna fontosnak, igaz, feliratos előadás nem feltétlenül tartozik az eszményi színházi élmények közé. Ezzel együtt József Attila sorsáról, költészetéről és Büchnerről is érdeklődtek.

Összességében nem túlzás azt állítani, hogy megrendült nézők, tanácstalan és gondolkodóba esett fiatal pályakezdő színészek, és - megint csak - a hálás kritikusok kísérték a montreali fellépést. Utóbbiak közül a Montreal Gazette munkatársa, Matt Radz így fogalmazott: az előadás "még a Théâtres du Monde fesztivál magas színvonalához képest is szenzációs volt, a drámai képzelőerő oly hatalmas és oly szenvedélyes kirobbanása, amely visszaadja a hitünket nemcsak a színházban, hanem magának a drámaművészetnek a valós lehetőségeiben e televíziós korban. Nem volt szükségem tollra, hogy feljegyezzem: ez volt a legautentikusabban megrendítő színdarab, amit színházbajárással töltött életem során láttam".

A Krétakör utolsó kanadai fellépésére Bostonból is hivatalosak voltak. Robert Woodruff, az American Repertory Theatre művészeti vezetője két kollégájával térképezte fel Schilling Árpád rendezését. Na nem mintha először látták volna munkáját, de mostanában ismét felmerült bennük: meghívnák Schillinget rendezni. Sőt, Gáspár Máté a rendezővel együtt Kanadából még Bostonba is átrepült a részletek egyeztetésére. Egyelőre még csak a 2006-os évadról beszélgettek, de könnyen lehet, hogy Szász János után (akit jövőre már harmadszor hívnak vissza rendezni) ismét lesz magyar alkotója az egyik legjelentősebb keleti parti színházi intézménynek...

Ami pedig a publikumot illeti, talán a legérdekesebb az volt, ahogy többen is a fiatalabb generáció színházzal foglalatoskodó tagjai közül vallomásszerűen foglalták össze egymásnak, hogy az, amit eddig annak véltek, talán nem is volt "valódi színház". Sokkal több áldozatot, szenvedést és alázatot kell mutatnunk ahhoz, hogy csak egy kicsit is hasonlítsunk a Krétakör hitelességéhez. Ha ez meglesz, már nem hiába láttuk őket... - mondogatták többen is mindkét városban.
Beszélgetés Robert Lepage-zsal

A Krétakör Színháznak megalakulása óta nincs önálló játszóhelye. Itt Kanadában - elég csak az Ön társulatát vagy a montreali Gilles Maheu Carbon 14-ét említenem - lepusztulóban lévő, kihalt épületekből Önök hogyan csinálnak színházakat?! Ön például miként jutott hozzá ehhez az egykori tűzoltókaszárnyához?

A québeci színházkultúra finanszírozását a mozi és film felől kell megközelíteni. Nálunk a francia-kanadai és az angol-kanadai két teljesen különböző kultúra. Québec tartományban, ami az ország második legnépesebb területe, nem fordítanak annyi pénzt a filmiparra, mint Kanada angol nyelvű területein. Ezért több pénz jut a színházakra. Ez fontos, hiszen a hagyományokat illik ápolni, és mivel a nyelv mellett a kultúra is egészen más, ennek jelentőségét felismerték helyi kultúrpolitikusok is. Így errefelé nem szokatlan, hogy a polgármester lerobbant épületeket újít fel, és adja oda azoknak, akik az új helyszínen kultúrát akarnak teremteni. Ez a város érdeke is egyben. Arról nem is beszélve, hogy ebben az országban minden szempontból monopol helyzetben van Montreal és Toronto. Az csak jó, ha a kanadai kultúra megoszlik olyan kisebb városok között is, mint mondjuk Québec City.

Mi, az Ex Machina társulat, megalakulásunk után két évvel, 1997-ben már ebben a szuperszonikus hodályban dolgozhattunk.

Az előadás alatt próbáltam figyelni az arcát, meglesni a reakcióit.

Ó! Hát az nem lehetett könnyű... Egyik pillanatban a színészeket néztem, a másikban meg a feliratozást próbáltam elkapni.

Nehéz volt követni így a darabot?

Nem, nem, egyáltalán. Érdekes, hogy egy olyan darab, mint a Woyzeck, mintha némi előképzettséget igényelne a nézőktől. Itt, nálunk a többségnek nincs ismerete az európai repertoár-színjátszásból. Ennek ellenére jó volt látni azt, ahogy a közönséget magával ragadta a lendületes, helyenként nyers és durva játék. Ez errefelé meglehetősen furcsa jelenség. Érdekes volt e szembesítés a szokatlannal.

És mi a személyes véleménye a látottakról?

Nagyon élveztem. Erősen megérintett. Persze az elején azt érzed, hogy ó, már megint valami öncélúság, aztán 10 perc elteltével rájössz arra, hogy az energia a tényleges munkára fordul. A színészek részévé válnak a produkciónak, nagyon hatásosak, nagyon őszinték. Ez egy meglehetősen sötét, kelet-európai értelmezése a társadalomnak és a világnak. Depresszív és kilátástalan. A szegénység fogalma külön érdekes, hiszen egészen más megvilágításban mutatják meg, mint ahogyan mi azt elképzeljük errefelé. Ezt nagyon erősen érzékeltetik. De számomra a legerőteljesebben mégsem ez hat. Beszéltem olyanokkal, akik tegnap látták az előadást, és nekik ugyanaz tűnt fel: nevezetesen, hogy mennyire időszerű is ez a mondanivaló. A brutalitás, a kínzás, ahogy megalázzák Woyzecket; egy az egyben az iraki fogolykínzást juttatta eszünkbe. Félelmetes ez az időszerűség. Tudja, Kanada valamennyire szűz terület. Távol az igazi szegénységtől, az erőszakos háborúktól. Nos, nekünk mindezt megmutatni a saját hazánkban, meglehetősen kényelmetlen. De ez benne a színház. Ez jelenti azt, hogy ez egy erős előadás.

Pár éve Ön is részt vett ezen a fesztiválon a saját társulatával. Mit gondol a Carrefour jelentőségéről? Mit jelent ez Észak-Amerikában, és mit jelenthet a nemzetközi színházi szakmának?

Ez egy fontos lehetőség a kapcsolatteremtésre művészek között, a világ bármely részéről érkeztek is. Ha olyat csinálsz, aminek van valamilyen univerzális mondanivalója, akkor itt a helyed, hiszen közben te is feltöltődhetsz, gondolatokat cserélhetsz más alkotókkal. Ez nagyon hasznos mindkét félnek. Annak is, aki messziről jön, és annak is, aki helybéli. Bár ez egy nemzetközi fesztivál, azért nem olyan nagy, hogy ne lehessen érdekes akármelyik külföldről érkezett előadás. Ez azért van így, mert itt, Észak-Amerikában a világról alkotott kép meglehetősen szűk horizontú. Vegyük csak a híreket a televízióban. Szinte minden helyi dolgokról szól: egy kutyát elütött az autó, valaki megölte a feleségét, ilyenek. Nemzetközi hírekre alig jut idő és igény. Éppen ezért rendkívül nagy jelentősége van szakmailag a Carrefournak, hiszen itt megvan az esély a minőségre. Remekül megfér egymás mellett a nemzetközi és a hazai színpadi produkció. Ezek létrehozói igazán informális közegben tudnak hatni egymásra. Itt ugyanis nincsenek hatalmas sajtótájékoztatók, nyílt szakmai workshopok. Én például most lemegyek, és beköszönök a magyar színészeknek, aztán ki tudja, hogy ők majd kihez mennek oda, azzal hogy "láttam az előadásotokat, és ez vagy az a véleményem róla"...

Itt, ha szimpatikusak vagytok egymásnak, akkor inkább elmentek közösen egy bárba sörözni, és megdumáljátok mindazt, amit fontosnak tartotok. Írta és az interjút készítette:

Vágó Róbert