Tatabányai Jászai Mari Színház

A Virgonc hölgyek, avagy a rózsaszín kokárda címû elõadás egy éve megy a tatabányai Jászai Mari Színházban. Goldoni darabjának õsbemutatóját Budapesten búcsúztatják a színészek, a rendezõ, és a hûvös nyáreste ellenére összegyûlt kisszámú, de lelkes közönség a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A darabot Török Tamara friss és gördülékeny fordításában játsszák. A szöveg igencsak épít a nyaralásmûveltségünkre, innen-onnan ránk ragadt idegen nyelvû közhelyeinkre, agyonhasznált frázisainkra, és el is játszik ezek paródiáival. A "szelavi"-tól a "lábán szõr"-ig megkapjuk a külföldibõl, ami a mienk.

Úgy kell nekünk, persze, mentünk volna inkább Velencébe karneválozni, oda, ahol a szerelemre vágyó, virgonc ifjú hölgyek el se tudják képzelni, hogy Velencén kívül vannak más városok is, és azokban is élnek emberek.

A történet egyszerű, de szórakoztató. Két fiatal nő, Constanza (M. Simon Andrea) és Felicita (Fazakas Júlia) könnyű farsangi tréfát eszelnek ki, szerelmes levelet írnak a távolból menyasszonyt keresni a karneválra érkezett ifjú grófnak, aki az előadásban nem csak tutyimutyi udvarló, hanem még sántít is. Hiába, ilyenek ezek a fehér lovon érkező hercegek. Constanza a levelet idős, ám magát fiatalnak érző, szintén házasodni vágyó nagynénjével, Silvestrával (Margitai Ági) íratja meg, nehogy a kézírása leleplezze. A jel a rózsaszín szalag, ennek alapján kellene szerencsétlen grófnak felismernie az iránta sóvárgó kisasszonyt. Ám ezen a napon a Sas kávéházban várakozó és halálosan izguló Rinaldo gróf öt álarcos, rózsaszín kokárdás hölggyel találkozik, és sehogy sem képes rájönni, hogy melyikük az igazi. Közülük gyöngédséget csak a vénasszonytól kap, aki maszkos sikerén felbuzdulva rögtön haza is ráncigálja, és maga mellől többet nem ereszti a határozottnak éppenséggel nem nevezhető grófot. A bonyodalmak csak szaporodnak, ártatlannak tűnő, ám igencsak kegyetlen farsangi tréfák követik egymást egészen a végkifejletig - amiről a nyámnyila férje mellett halálosan unatkozó Felicita semmiképp sem akarna lemaradni -, és természetesen a happy end sem várat magára. A történet tehát egyszerű, de annál szellemesebb a szöveg, szórakoztatóbbak az alakítások. Modern commedia dell’arte. A Novák Eszter rendezte előadás számol a színészek személyes jellemvonásaival, és ezekhez igazítja a figurákat. Végtelen természetességgel folyik a játék, pletykálkodnak és ármánykodnak a színpadon. Mindenki fiatal, önző és életvidám, kivéve...

Kivéve Lucát, a ház urát és Silvestrát, a rangidős hölgyet, akik ugyan önzőek, ám cseppet sem nevezhetőek fiatalnak. Ezt azonban elfogadni nem tudják. Az öregség kínos, röhejes tragédiaként jelenik meg az előadásban. Constanta nagyon találóan meg is fogalmazza ezt a maga számára, nagynénjéről, Silvestráról beszélve: "Sajnálom. Nehéz dolog megöregedni. Ha erre gondolok, kiver a veríték." A fiatalok unalmuk elűzésének egyik módját az öregek ugratásában látják. Különösen igaz ez Felicitára, akit Fazakas Júlia féktelen életerővel és szeszélyes bájjal alakít, s aki nemcsak a két öreget, de mindenkit megtréfál, aki csak a közelébe kerül. Ezt nyámnyila férje, Leonardo (Kátai István) sínyli meg a legjobban, aki falábával nemcsak hogy nem tudja eljárni a gaiardot, de felesége egyetlen szavára behúzza fülét-farkát, és korgó gyomorral hazakullog az üres lakásba, asszonya helyett is elvégezni a tennivalókat, aki még a kamrakulcsokat is magánál tartja. Az élelem pedig ebben a világban kulcsfontosságú szerepet játszik. Egy jó ravioli aranyat ér. A fiatalok közül meg kell még említeni Mariucciát, a lepcses szobalányt Tóth Ildikó megformálásában, aki a maga módján megcsinálja a cselédek farsangját, s a bálozó hölgyek és urak orra alá ügyesen töri a borsot.

De a társasági gúnyok céltáblája két öreg, az előadás két legérdekesebb figurája. Lucát, a süketet Dióssi Gábor játssza a tőle megszokott könnyedséggel. Ha éppen nem alszik, köpködve üvöltözik az emberekkel, akik zsebkendőt tartanak az arcuk elé, ha közeledni látják. Szimata nem csal, ha ételt raknak az asztalra, azonnal ott terem. Na és persze az sem mindegy, hogy mikor melyik fülébe beszélnek. Szerencsétlen zsarnok, gyengeségét hangerővel ellensúlyozza, hatalmát pedig a cselédlány folyamatos ugráltatásával próbálja érzékeltetni.

A vőlegényt fogott, hatvan éves meglett asszonyt, Silvestrát játszó Margitai Ági arcán a szűzlányok naivsága ül. "A szemem még huncutka" - mondja, és ha korához nem illő viselkedésére céloznak, azt vagy meg se hallja, vagy halálosan megsértődik. Vele esik meg a legkegyetlenebb karneváli tréfa, mert ő hajlandó a legkevésbé szembenézni önmagával és a valósággal. A lovag (Széles László) hiába próbálja finom körülírással értésére adni, hogy eljárt felette az idő, minden hiába, mert a signora csak pislog, és az istennek nem akarja megérteni, hogy miről is beszél a lovag úr. Margitai Ági nagyon szépen érzékelteti, hogy a meglett asszony csak játssza a naivát. Amikor szerencsétlen Rinaldo grófnak sikerül végre elmenekülnie a karmai közül, kisgyerekként szökellve indul a keresésére, összeszorított markát rázva, mintha kincset rejtegetne, miközben a "csön-csön gyűrűt" énekli. Ám amikor látja, hogy üres a szín, senki sem figyel rá, abbahagyja az ugrálást. "Mit játszom én itt, ha nincs sehol" - mondja, s csalódottan megáll és leereszti a kezét. Nem olyan vak ő, mint amilyennek tetteti magát, ahogy az öreg Luca is csak a figyelmet próbálja felhívni magára azzal, hogy rájátszik a süketségére. Mind a ketten végtelenül szánalmasak és csúnyán pórul járnak.

De ne egy reflektálatlan vígjátékot képzeljünk el. A műfaji klisék hangsúlyozásával a rendező tudatosítja és ironizálja is azokat. A díszlet is ebbe az irányba visz. A régimódi fatákolmány, ami az építkezések állványzatára, vagy egy félkész galériára emlékeztet, furcsa mód lassítja a történéseket. Ebbe a térbe nem lehet csak úgy váratlanul betoppanni, és megfordítani az események menetét. Ha egy szereplő hátulról, a takarásból érkezik, szépen fel kell mennie egy lépcsőn, végigsétálnia a "galérián", vagy hangosan átcsoszogni rajta, ahogy azt Dióssi Gábor öregembere teszi, aztán ismét le az első lépcsőn, hogy az öreg Luca házába érkezzék. Így a közönség nemcsak percekkel előbb látja az érkezőket, mint a házban tartózkodó vendégsereg, de szándékukat is kifürkészheti, mire a lépcső aljára érnek. A térnek ez a fajta elrendezése lehetőséget ad arra, hogy a szereplők egyszerre legyenek a játéktérben és kívül rajta; kellemes átjárhatóságot biztosít kint és bent között.

Ez a nyitottság a színpad és a nézőtér között is megteremtődik, természetesen csak az egyik irányba. A színészek a nyitóképben - ahogyan a záróképben is - a vidámparkok barlangvasútjainak szögletesen és korlátozottan mozgó figuráihoz hasonlatos bábuként, saját szerepük egy-egy kiemelt, jellemző mozdulatát ismételgetik a színpadon, majd a széksorok közé szaladva konfettit szórnak a közönségre, jelezvén, hogy ők is részei a karneválnak. Ez a kikacsintó, bevonó gesztus a pincér figuráján keresztül marad meg az előadás folyamán, a farsangi hévben ugyanis a kávét, fagylaltot, különböző finomságokat csak megrendelik, elkészítik a hölgyek, urak, de elfogyasztani már nincs idejük, módjuk. És miért is vesznének kárba ezek a finomságok, ha a nézőtéren úgyis annyian ülnek?

Sebők Borbála