AlkalMáté Group - Zsámbéki Színházi Bázis

Elõször Macbeth terített asztala jutott eszembe. Amott Banquo szelleme már elfoglalta a fõ helyet. És mi, akik összezsúfolódtunk a Régi Rakétabázis szûk folyosóján, hamarosan megláthatjuk, hogyan vonulnak be a fõurak véres lakomára... De "csak" Máté Gábor tavaly végzett osztálya érkezett meg kacagva-zajongva, hogy humoros, vagy éppen bizarr ételanekdotákat, recepteket tálaljon elénk a nyomasztó helyszínen. Az ellentét egyre erõsítette bennem az érzést: a könnyû, habos felszín alatt rejtõznie kell néhány nehezebben emészthetõ rétegnek is.

Rejtőztek is, de nem minden esetben kerültek felszínre. A poénok minősége, jelentősége jelenetről jelenetre változott, ennek megfelelően hullámzott az előadás színvonala is. Így történhetett, hogy mire a tizennégy ember, szerepe szerint, már csak szuszogni bírt, én még félig sem laktam jól. Ugyanakkor émelygett a gyomrom a sok össze nem illő fogástól, amellyel traktáltak. Közben pedig azt vettem észre, hogy a nézők többsége végig remekül szórakozik. Egyfajta kivételes ünnepként, egynyári örömként élte meg, hogy az osztály újra összejött, ha csak egyetlen előadás erejéig is. A mámor oda-vissza lelkesítően hatott, noha a könnyed tréfák nagy része csak annyira hosszú életű, mint pezsgőben a buborék.

Azok a "receptmonológok" voltak igazán érdekesek, amelyek mélyén fölsejlett, hogy a könnyedség csak álca, a ragyogó estélyi ruha és a kultúráltan megterített asztal csupán csak panírozás; a kívánatos, aranybarna rétegek alatt bizony romlott a hús. Valahol legbelül az evés mindig ugyanazt jelenti: az ősi, elemi szükségletek kielégítésének egyikét, véres áldozati szertartást, vagy éppen kést-villát mellőző, őrült pótcselekvést, egyfajta perverziót. Dühödten trancsírozzuk és hajigáljuk fazékba a húst, abban a reményben, hogy beleölhetjük gyötrő fejfájásunkat, minden gondunkat-bajunkat (ez egyébként a migrénes csirke receptje). Munkából hazatérve rávetjük magunkat a hűtőszekrényre, és gyönyörrel faljuk föl teljes tartalmát. Hátha így kitölthetjük a lelkünkben tátongó űrt, elűzhetjük a magányt, a hiábavalóság érzetét. A falánk ember mindig visszataszító és humoros egyszerre, személyében saját magunkat sirathatjuk el, nevethetjük ki. Ezúttal is megtehettük, mert némelyik tartalmasabb szöveg nyomán valóban szellemes, fanyar humorú szituációk születtek. Ilyen volt, amikor egy asszony az asztal túlsó végén - kilométernyi távolságban - szörcsögő férjét kérdezgette: elég sós-e a leves? De mindig csak hümmögést kapott válaszul, ezért egyre hangosabban tette föl a kérdést, végül már kétségbeesetten üvöltött. És közben kimondatlan maradt, ami valóban érdekelte: ha már odáig jutottunk, hogy alapszinten sem kommunikálunk egymással, mi lesz velünk? Ha a jövőben még játszanák az előadást, húzni kellene a receptgyűjteményből, és az előbbihez hasonló zamatos készételekre, valamint az apró, rögtönzött fogásokra helyezni a hangsúlyt.

A csapat tagjai több ízben bemutatták, hogy utóbbiak elkészítésében nagyon is jelesek; magas színvonalon képesek egymásra hangolódni és összhangban dolgozni. Legékesebben késsel, villával, borospohárral előadott rituális koncertjükkel bizonyították ezt. A vadászat sikerét ünneplő, dinamikus, barbár dallam beszédesebb volt minden előtte vagy utána kimondott szónál, és még sokáig visszahangzott a zsámbéki éjszakában.

Darvas Gabriella