Olyan hangzavar szûrõdött ki a könyvtárszobából a kilencvenes évek elején, hogy az ember hiába dugta be a fülét, az összes dugón keresztülhatolt. Zsan - kiabált az úr, mutatóujjait mélyen belesüllyesztve a füljáratokba. Igen, uram. Zsan, mi ez a rettenetes hangzavar a könyvtárszobában? Megy ki a divatból a költészet uram - válaszolta a hûséges szolga.

S a válasz tényleg fedte a rögvalóságot. Ment bizony, lomha léptekkel bár, de ment kifelé a költészet a divatból. A prózisták persze sajnálkoztak, hogy nagyon fáj a szívünk érte, mert ugye mégiscsak - mondogatták - intravénásan kaptuk a József Attilát, a Pilinszky meg volt nekünk a Krisztus teste, a Weöres pedig a mennyei manna. Sajnálkoztak, de otthon, mikor csak az asszony meg a gyerekek voltak ott, boldogan csapkodták a combjukat, hogy ez aztán a felemelő győzelem, vér nélkül elhal a konkurencia. Így értünk bele a kilencvenes évekbe: vértelen forradalom, vértelen pusztul a költészet. De ezt Debrecenben senki nem mondta hősünknek, s mikor felutazott Pestre, hogy nyugatos őseihez hasonlóan a főváros terepén szkanderezzen tehetségével, bizony orrba nyomta a valóság. Leszaladt egy mélypincébe, ahol a fiatal művészek gyülekeztek, mellettük mintegy hordalékként egy regiment nővel. Odaaraszolt az egyikhez, hogy Húgocskám, kellesz nekem. A húgocska erre nem azt mondta, hogy takarodj innét te macsó gyerek, hanem hogy mit csinálsz te: írsz, festesz vagy alternatív beatzenész vagy. Írok - mondta hősünk. Na és mit írsz? Verseket - válaszolt hősünk. Verseket? - kérdezett vissza röhögéstől fuldokolva a nő. - Há honnét gyütté te, vidékrő. Hősünk szinte lámpásként veresedett a félhomályban, mint egy tiltott önkényuralmi jelkép kotródott hazafelé. Otthon aztán rettent törte a fejét, hogy na most mitévő legyen. Így fejet törve persze tényleg olyan lett, mint egy divatjamúlt művész idol. Ki se mert menni az utcára, nehogy tüdőbajt kapjon, mert ehhez az ábrázathoz mintegy bónuszként jár a tüdőbaj. Ott ült magányosan a hónapos szobájában s átkokat szórt a világra, hogy miféle élet ez, neki a sorvadás slágerversekkel a zsebében, a prózaírók meg egy szar novellával, egy másfél flekkes karcolattal is csajok tucatjait szerezik meg.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Mélységes verem a bánat, s ő lejjebb csúszott a mélypincéknél, még a Kempinski garázsánál is lejjebb, még az Erzsébet téri gödörnél is alább, amikor visszapillantva onnét a mélyből látja a prózisták diadalittas ábrázatát, ahogy szorgosan készülnek már köveket hányni rá. Az vesse rám az első követ - kiáltott vissza, s megrázta magát, ahogy a szegény ember egyetlen, értelemszerűen legkisebb fiához illik. Fordult ott a járatban, hogy nem lefelé megy innét, hanem föl, s erről a fordulatról rögtön beugrott neki az a híres előd az idők elejéről a damaszkuszi úton, s hamarosan Anyegin-strófákban elkészült a verses mű: epika, a Paulus. De hősünk csak módjával élt az epika kelléktárával, maradt ízig-vérig lírikus. Megtartva magát és megújulva dalolta civilizációnk halálos vergődését. Bár oly sokszor elmondta, a Paulus optimista könyv, tagadhatatlan, hogy Kalinyingrád, lánykori nevén Königsberg omlását láttatja, amint a régi falak ráborulnak Kantunk sétaútjára, s a kalinyingrádi lakosságra. Optimista - mondogatta -, mert a kanti rend fele megmaradt: a csillagos ég felettünk, s csak az erkölcsi törvény morzsálódott szét bennünk. Optimista a könyv - mondom én is, mert hősünk a romokon nem siránkozásba, hanem építkezésbe fogott, német vállalkozók segítségével, felhúzta a Nibelung-lakóparkot. Három hatalmas épületegyüttes készült el, irodaházakkal, lakóövezetekkel, korszerű fickókkal, s még náluk is korszerűbb csajokkal. S a bayreuthi befektetők is megelégedéssel figyelték a munka alakulását, mert bár nincs zene, mint a német verzióban, a szöveg erős ritmikája, a kortípusok szinte karneváli förgetege lenyűgözi a parkban kószálót. S ki időt nem sajnálva belefeledkezik a nézelődésbe, láthatja, amint mindeme korpanoptikumon átcsillan a Rajna minden aranya.

Csak a hazai befektetők csóválták a farkukat, meg a fejüket, már akinek volt, hogy kinek kell itt egy ekkora épület. Kis ország vagyunk, nem igaz, nem fér el benne ekkora monstrum. Élenjárók legfeljebb a sportban, meg a sportdoppingban. De ilyen gigantikus építkezés... Mint a parlament, az is milyen bazi nagy, egy vagyonba kerül a fenntartása. Aztán jött egy ember (Mundruczó Kornél), aki vagy tojt a kuvikokra, vagy annyira hangosan hallgatott valami rokendrolt, hogy nem hallotta őket... Szóval jött egy tereprendező, s azt mondta, hogy most akkor tapasztalati úton vizsgáljuk meg a dolgot: működik-e, mert ugye, ahogy az angolok mondják: a kézigránát próbája a robbanás. És láss csodát: először beindítja az egyik parkot és él, aztán a másikat, és él, s 2004. október 23-tól mindenki számára látogathatóvá teszi az objektumot. Már aki befér, mert például jelen sorok írója azt a javaslatot kapta, hogy éjszaka szökjön be, dacolva a szekusokkal és pitbullokkal, s ott várja meg egy sarokba bújva a másnapi látogatási időt, mert különben biztos, hogy nem jut be. Ennyit sikerült úgymond protekcióval elérnem.

S végezetül, ha valaki mégis, mert ingyenjegyet nem kapott, vagy mert az ő házikója eltörpül a hatalmas beruházás mellett, ha valaki ilyen ahelyett, hogy az üres telkeken építkezésbe fogna, ahelyett odarohan a mi névadó gazdánkhoz a túlvilágon árulkodni, hogy Ez nem lakópark kedves Ernő, ez nem az. Én csak azt tudom mondani: Ha nem lakópark kedves Ernő, akkor nem lakópark, de ne izgulj, mert szép.

Háy János