Ahogy bejöttem a színházba - igaz, még csak augusztus van -, láttam, hogy a falon egyelõre a Madách Kamara név olvasható...
Már nem sokáig. Jövõ héten elkészülnek a betûk, felkerül az Örkény István Színház felirat.
Az új név feltehetőleg nem csupán tisztelgés a szerző emléke előtt, hanem egyúttal világszemléletet, művészi megközelítésmódot is jelez.
Hagyománya van annak, hogy színházépületek nagy drámaírókról kapják a nevüket, de ahhoz, hogy a homlokzatra írt név formalitásnál többet jelentsen, sok minden szükséges. Mi most a háború utáni magyar drámairodalom egyik legfontosabb alakjáról nevezünk el színházat, akinek máig ható életműve van; egy-egy bemutató kapcsán mindig kiderül, hogy a szerző a jelen kérdéseire is ad válaszokat. Így mindenképpen alkalmas arra, hogy egy mai társulat színházi szemléletét valamiképp fémjelezze. Mindenekelőtt a dolgok színét-visszáját egyszerre láttató írói szemlélet, a groteszk optika az, ami az életműből - akár a repertoár kialakításában, akár a társulat gondolkodásában - színházilag megjelenhet. A színpadon alapvető fontosságú a tragikumban rejlő komikum és a nevetés mélyén bujkáló fájdalom megmutatása - ezt most épp Csehovon dolgozva különösen érezzük -, amely kettősség Örkény életművében is állandó. Minőségigénye pedig éppúgy példaadó - nincs egyetlen pongyola mondata -, mint szellemi szabadsága, nyitottsága. Szóval, ha jól csináljuk a dolgunkat, a név valamennyire jellemezhet is minket.
|
Megalakult a társulat: zömmel azokból a színészekből áll, akik a Madách Kamara általad irányított utóbbi évadainak előadásaiban is játszottak; többségük a Madách Színházból érkezett. De a tizenhat tag között néhány olyan is van, akinek a neve először bukkan fel ebben a színházban. Hogyan alakítottad ki a társulatot?
Először is tisztázni kellett, hogy állandó társulattal akarunk működni, mert a folyamatos alkotómunkát csak ebben a formában látjuk megvalósíthatónak. A csapat magja az előző három évad alapján adott volt, csak az eddig betöltetlen vagy vendégekkel betöltött szerepkörökre hívtam új embereket. Ők szerencsére kivétel nélkül igent mondtak. Természetes, hogy a társulat jelentős része a Madách Színházból való, hiszen ott dolgoztam a legtöbbet, ott ismertem legjobban az embereket. Örömmel jöttek, de volt, aki inkább úgy döntött: marad a Madáchban, és voltak olyanok is, akik szerettek volna jönni, de én mondtam nemet, vagy mert nem kedvelem a színészetüket, vagy mert már foglalt volt a szerepkörük. Az egész folyamatba, amely az anyaszínháztól való önállósodás felé vezetett, azért mertem egyáltalán belevágni, mert annak idején az általam legkiválóbbnak tartott kollégáim igennel válaszoltak arra a kérdésemre, hogy jönnének-e velem, ha művészeti vezetőként megkapnám a Kamarát. Ők egyébként akkor már évek óta mondogatták, hogy próbáljam megszerezni ezt a színpadot. Korábban azonban sem indíttatást nem éreztem a feladatra, sem a helyzetet nem találtam alkalmasnak rá; csak azután gondoltam, hogy érdemes belevágni, amikor az önkormányzat elhatározta, hogy leválasztja az anyaszínházról a Madách Kamarát.
Rendezőként kiket hívsz majd a társulathoz?
Intenzíven dolgozunk azon, hogy saját rendezői stábot hozzunk össze; ez ugyanolyan fontos feladat, mint a színtársulat kialakítása volt. Az eddigi rendezőink közül visszahívtam Ascher Tamást, Bagossy Lászlót, Kovalik Balázst, és újakkal is tárgyalok. A rendezőgárda formálódása lassú folyamat, hiszen évente csak három-négy bemutatónk van. Eddig mindenféle felállás előfordult: volt olyan rendező, akivel megtaláltuk a közös hangot, de nem sikerült az előadás, volt, akivel nem találtunk közös hangot, mégis sikeres lett a produkció, és volt, akivel mindkét szempontból eredményes volt az együttműködés - természetesen elsősorban ez utóbbiakat szeretném visszahívni. De - akár az elkészült előadás sikerétől-sikertelenségétől függetlenül is - mindazokkal szeretnénk újra dolgozni, akikkel a színészek értelmesnek, fontosnak érezték a munkát. Így például szívesen látnám ismét Babarczy Lászlót, akinek itteni rendezését, a Komédiaszínházat sem a kritika, sem a közönség nem szerette, nekünk mégis hihetetlenül hasznos volt: rengeteget tanultunk Babarczytól, aki mindenkivel megkérdőjeleztette a saját, sokat használt színészi eszközeit, és arra kényszerített minket, hogy mást csináljunk, mint amit rutinból tennénk. Ugyanez a workshopjelleg volt a meghatározó Ascher Tamásnál is a Különórában és A kopasz énekesnőben. És munkaintenzitásból is leckét kaptunk mindkettejüktől.
A rendezőket darabra hívod, vagy saját ötleteiket hozzák?
Eddig az összes rendezőnk maga is hozott darabot, és nekem is volt számukra ajánlatom. A beszélgetések során kialakult, hogy az adott pillanatban éppen melyik kerüljön színpadra. Számomra egyébként a munka legnehezebb része megtalálni azt a négy művet, amit az adott évadban bemutatunk.
A darabok és előadási stílusuk tekintetében eddig kétféle tendencia volt érzékelhető: egyrészt könnyebben befogadható előadások születtek, nyilvánvalóan elsősorban a színház korábbi nézőkörének megtartása érdekében; másrészt olyan, a nézők újabb rétegeit is ideszoktató produkciók jöttek létre, amelyek akár fajsúlyukat, akár formanyelvüket tekintve radikálisan eltértek a Madách Kamara utóbbi évtizedeinek hagyományaitól. Közben pedig tovább játszottátok a korábbról megörökölt - mindig telt házas - habkönnyű komédiákat is. Ezeket most visszakapta az anyaszínház; de mi tudható a már itt született, különféle műfajú előadások látogatottságáról?
Tulajdonképpen minden, mivel folyamatosan gyűjtöttük az adatokat. A lényeg: a régi nézők zöme meg van hódítva: közönségünknek körülbelül a 65-70%-a közülük került ki. Kiemelten fontos volt, hogy azok, akik évtizedeken keresztül szívesen jártak ide, ezentúl se idegenedjenek el kedvelt színházuktól. Ha kiürítjük a színházat, megbukunk. Biztos nem lehettem benne, hogy fel tudjuk ébreszteni a kíváncsiságukat a számukra eddig szokatlanabb előadások iránt is; az elmúlt három év egyik legnagyobb eredményének tartom, hogy ez sikerült. Nemrég még elképzelhetetlen lett volna, hogy összejöjjön egy olyasfajta előadás, mint például Az arab éjszaka, de még akár a Jelenetek egy kivégzésből bemutatásával sem mehettünk biztosra. A háttérben állandó mérlegelés folyik: mennyi az, amennyi még elfogadtatható, és mi az, ami (legalábbis egyelőre) riasztja a régi közönséget - miközben lehet, hogy éppen ugyanez vonzza legjobban azt a bizonyos 30-35%-nyi új nézőt, akit szeretnénk tartósan ideszoktatni. Minden előadás szünetében számoltam a kiadott kabátokat: hányan menekültek el aznap este... A legtöbben, amint az várható is volt, a Borisz Godunovot hagyták ott, miközben a három év alatt ez volt a legjelentékenyebb szakmai sikerünk.
Ezt a kötéltáncot a továbbiakban is folytatni kell, vagy most már felszabadultabban lehet műsortervet készíteni?
Az arányokat ezentúl is gondosan meg kell tervezni, noha most már közelebb van egymáshoz a régi és az új néző tűréshatára. Négyszáz személyes a nézőterünk, ez semmiképpen nem bírja el azt, hogy egy-egy évad összes bemutatója új formanyelveket beszélő, kísérletező jellegű művészszínházi produkció legyen. Az természetesen mindenképpen cél, hogy a hagyományos színpadi nyelven megszólaló előadások is erősek - és az előző bemutatóinknál egyenletesebb színvonalúak - legyenek.
|
És ezen a startvonalon már mint igazgató állsz az önálló színház élén. Pár évvel ezelőtt még elég elutasítólag nyilatkoztál arról, kívánkoznál-e ebbe a szerepkörbe.
Mert akkor egészen más volt a helyzet: Kerényi Imre felvetette, hogy pályázzam meg a nagy Madách igazgatói posztját, amitől én elzárkóztam. De nemcsak a Madáchban, egyáltalán sehol nem akartam színházigazgató lenni. A Kamarába a művészeti vezető posztjára pályáztam - Kerényi támogatásával -, de csak akkor, amikor már tervbe volt véve a Madách Kamara leválasztása. Ez volt a kulcs, az önálló műhely megteremtésének az esélye. Művészeti vezetőként három évig semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak amivel szerettem volna: a repertoárral. Most, miután a színház átalakult kht.-vá, a jogi szabályozás miatt művészeti igazgatónak hívnak, és ez a jogkör már kevésbé örömteli hivatalos feladatokkal is jár. De lényegében azért arról van szó, mint amikor a sofőrt kinevezik gépkocsivezetőnek: alapvetően ugyanazt csinálom, amit eddig.
A pályázatot figyelmedbe ajánló Kerényi Imre osztályfőnököd volt a főiskolán, később rendeződ a Nemzetiben és a Madáchban - messze az ő előadásaiban játszottál a legtöbbször -, igazgatód volt mint színésznek, rendezőnek, majd mint művészeti vezetőnek. Rengeteget dolgoztatok tehát együtt, pályád alakulásában meghatározó volt a szerepe, miközben művészi ízlésetek, emberi habitusotok nyilvánvalóan nagyon különböző.
Kerényi jelentékeny és nagy hatású tanárunk volt. A főiskola elvégzése után az ő hívására kerültem a Nemzetibe, majd amikor átment a Madáchba, engem is odaszerződtetett. Sokat köszönhetek a tőle kapott szerepeknek, és mindannak, amire színházi gondolkodás terén megtanított az évek folyamán. Fontos leckéket kaptam tőle a csapatmunkából, tőle tanultam azt is, hogy az embernek ott kell lennie a színházában, és néznie kell az összes előadást; e nélkül nem is működhet jól a társulat. Egy idő után sokat vitatkoztunk is persze, hiszen a színházról alkotott nézeteink különböznek - magam az alkotó társulati munkára épülő, az övénél szigorúbb ízlésű, töprengőbb színházhoz vonzódom -, mást gondolunk például a darabválasztásról, arról, hogy mennyi és miféle engedmény tehető a közönségnek. Ő a Madách repertoárját nemcsak népszínházibbá, hanem hígabbá tette annál, mint amit én indokoltnak gondoltam, és mint amivel korábban ő maga is próbálkozott. Odaszerződésem után két-három évvel aztán már nem vettem részt abban, ami a nagyszínpadon történik, elmentem szabadúszónak. Azontúl a Madáchban csak a Kolos Pista rendezte stúdió-előadásokban léptem fel. A későbbiekben Kerényivel még egyszer megpróbáltunk együtt dolgozni: Lucifert játszottam a felújított színházépületet megnyitó Tragédia-előadásban, de színpadi együttműködésünknek nem lett folytatása. Azóta, hogy tevékenykedése fő területének nem a színházat, hanem a közéletet tekinti, végképp ketté vált a pályánk; nekem az ő új terepe tökéletesen idegen. Ugyanakkor köszönettel tartozom neki azért, hogy a Kamara leválásában végig segítőkész volt velünk.
Többek úgy gondolták - s volt, aki támadólag, téged is érintve fogalmazott -, hogy Kerényi a te nyertes pályázatod segítségével mentette át saját Madách színházi igazgatói posztját újabb három évre.
A Kamara önállóságát Kerényi nemcsak addig pártolta, amíg újra kinevezték, hanem a leválás utolsó percéig, és meg is adott minden lehetséges támogatást az elszakadáshoz; az egész folyamatban példaadóan korrektül viselkedett. Hogy miért pont engem kért fel, hogy pályázzak a Kamarába - amikor más jelöltjei is lehettek volna -, azt egyszer már valakinek tőle kellene megkérdezni...
A főiskola és a Nemzeti Színház említésével már érintettük a múltat. Első szereped a Nemzeti színpadán Romeo volt a Sík Ferenc rendezte előadásban. Fantasztikus lehetőség a bemutatkozásra. A következő évben Pembroke-ot alakítottad a Kerényi által rendezett, kiemelkedően sikeres János királyban. Azután kevésbé jelentős előadások, kevésbé jelentős szerepek következtek, majd ott is hagytad az ország első színházát.
Sokat voltam színpadon ebben az időben, de fontos szerepet a Romeón - és a beugróként átvett Moscán - kívül nem játszottam. Érdekes volt még a szintén Kerényi rendezte V. Henrik fregolijátéka; ezeken kívül viszont minden okom megvolt rá, hogy úgy érezzem, nem használnak eléggé. Szirtes Tamás meghívására - egyelőre vendégként - elkezdtem játszani a Madáchban; ebből a munkakapcsolatból lett később a szerződés, amit Kerényi kapcsán már említettem. Itt már végre nagyon jó szerepeket kaptam, és rendezőként is elkezdhettem működni.
De hamarosan, mint már beszéltél is róla, ismét hiányérzeteid támadtak. Egyszer azt mondtad, szakmai tespedtségedből csak több év múlva tudott felrázni valami: a Máté Gáborral végzett Óbudai társasköri munka, a Szindbád kertje című Krúdy-adaptáció.
Még ezt megelőzőleg mindenképpen meg kell említenem, amikor Zsámbéki Gábor meghívott a Katonába a Julius Caesarban Antoniust játszani. Ez is fontos szakmai állomás volt. Utána kezdtem tudatosan keresni, ki lenne az, aki friss és kritikus szemmel nézné a munkámat, hiszen egy új rendező, ha elég erős személyiség, nagyon sokat tud alakítani az emberen. Tudtam - és tudom -, hogy sokszor nem vagyok eléggé nyitott a színpadon, nem engedem magam igazán szabadon reagálni a szituációkra; van tehát tanulnivalóm bőven. Ezért kértem meg Máté Gábort, hogy dolgozzunk együtt. A várakozásomnak megfelelően meg is gyapált rendesen; megpróbálta kiirtani belőlem mindazt, amit a színészetemben rossznak, ügyetlennek ítélt. A munka fontosságát nem kisebbíti, hogy Szindbád szerepe végül is kudarc lett számomra; sőt, éveken át tartó folyamatos kudarcsorozat, hiszen idén nyáron vettük elő hatodszor az előadást, és csak most éreztem, hogy talán sikerült tisztességesen eljátszanom. Látod, a külső és a belső siker nem mindig esik egybe!
|
Tulajdonképpen semmilyenre. Nem szerepek és szerepkörök izgattak, hanem a játék szabadsága. Hogy a színpadon szabadon mozgósíthatom az érzéseimet, indulataimat, szenvedélyeimet. Ez persze nem így van, a színpadi érzelem a legfegyelmezettebb állapot - de ezt akkoriban még nem tudtam. Szerepálmaim akkor sem voltak, és azóta sincsenek. A Hamletet például kétszer is visszaadtam, mert úgy éreztem, a kondíciók nem megfelelőek ahhoz, hogy jelentékeny előadás születhessék belőle.
Honnan jött a játék utáni vágy? 17 éves korodban már a Pinceszínház tagja voltál, pedig korábban, ha jól tudom, nem is akartál színész lenni.
Nem tudtam, hogy mi akarok lenni, de tény, hogy a színészet sokáig eszembe sem jutott. Az utolsó percig halogattam a döntést, és a biztonság kedvéért megtanultam a biológiát meg a fizikát, hogy majd jelentkezhessek az orvosira. Közben a gimnázium színielőadásaiban elég sokat játszottam, korábban a rádió Harsan a kürtszó adásában is rendszeresen közreműködtem. Az iskolai színjátszósdiban vonzott ugyan a nyilvános szereplés lehetősége, de fárasztott a fellépések előtti állandó idegeskedés; az pedig, hogy sikereim lettek, és a tanárok is dicsérgettek, valahogy nem volt túl fontos. A rádiózást - ahová szintén az iskolám küldött - szerettem, de inkább tekintettem szórakozásnak, mint munkának.
Amikor közeledett az idő, hogy be kell adni valahová a jelentkezési lapomat, rájöttem, hogy nincs kedvem az orvosira menni. A magyartanárom azt javasolta, hogy mindenesetre jelentkezzek a Pinceszínházba. Megtanultam egy vagy két verset, és fel is vettek. Ott pedig rögtön megéreztem, hogy valahol végre otthon vagyok. Korábban mindenféle helyzetben az volt az érzésem, hogy jobb kívülállónak maradni; mindenhol idegen voltam egy kicsit. Nem értettem az embereket, miért így beszélnek, miért így néznek, miért így ülnek - itt a színházban minden gesztus világos volt, értelmes, és minden addigi furcsaság a helyére került. Eldőlt az is, hogy a szereplési vágyam legyőzi a visszahúzódásra való hajlamomat. Azonnal megfogott a komoly munkahangulat is: heti három-négy délután és este próbák; felnőtt emberek a nappali munkájuk után az agyonizzadt melegítőjükben fekszenek a földön, és fegyelmezetten beszédgyakorlatoznak... Rájöttem, hogy ehhez képest mennyire komolytalan az, ami az iskolában folyik, és negyedikben már alig jártam be a gimnáziumba. Megéreztem, hogy rátaláltam arra a helyre, ahol a szerteágazó, kusza vágyaim mind valami értelmet nyernek; itt használható minden, ami vonz: hogy szeretek olvasni, szerepelni, emberekkel együtt lenni, rajzolni, fúrni-faragni, zenélni. Felszabadítóan hatott rám, hogy itt már nincs szükségem olyan képességekre - például a számokkal bánás érzékére -, amelyek hiányától az iskolában folyton szenvedtem. Otthon voltam tehát végre.
És ott, a valódi "felnőtt" színházban, kamaszként, még mindig csak úgy általában vágytál a játék örömére anélkül, hogy egyetlen szerepbe is beleképzelted volna magad?
Egyértelműen igen. Jó, persze, vannak bizonyos adottságok, amelyekkel számolnom kellett. Az például kezdettől fogva világos volt előttem, hogy sohasem fogok rendelkezni mondjuk Bessenyei Ferenc alkatával; fele annyi vagyok izomzatban és orgánumban, amennyi ő volt, amikor a nagy hősi szerepeit eljátszotta. Azt is tudtam: amire a külsőm predesztinál - hogy hősszerelmes legyek -, nehezen egyeztethető össze a belsőmmel. Világos volt az is, hogy valószínűleg sem Bródy Sándor ifjú Nagya, sem Csörgheő Csuli nem én leszek. De azon nem gondolkoztam, hogy Mercutio lehetek-e inkább vagy Hamlet, Mario-e vagy Cipolla.
Teljesen kizárni talán semmit nem érdemes...
De azért mégiscsak váratlan volt számomra, hogy életem legnagyobb sikereit két olyan szerepben értem el, amelyeknek semmi közük nem volt saját habitusomhoz. Az egyik Szilveszter, a furfangos, de tökkelütött szolga a Scapin furfangjaiban: egy kétszáz kilósra kitömött, folyamatosan nyálzó figura, fejébe húzott micisapkával, a szájából kilógó répával. A másik a Teaház az Augusztusi Holdhoz című amerikai vígjátékban Sakini, az idős tolmács, aki szintén a nép furfangos fia. A két alakítás nemcsak közönségsikert hozott, hanem magam is úgy gondoltam: ezúttal nagyon elkaptam valamit. Szabadnak éreztem magam, annyira, mint soha máskor. Szemben például az olyan - "papírforma" szerint - nekem való szereppel, mint Lucifer, amelyben egyáltalán nem voltam jó. Ebből azonban nem következik, hogy feltétlenül külső segédeszközökre van szükség ahhoz, hogy sikeresen birtokba vegyek egy figurát. Az Azt meséld el, Pista! című Örkény-estemben egyszerűen leülök a közönséggel szemben, és egyes szám első személyben, utcai ruhában, a saját gesztusaimat használva mondom el a szövegeket. Miért nem tudok viszont bizonyos karakterfeladatokat megoldani, miért nem tudok például akkora barom lenni A kopasz énekesnőben, mint amekkorának lennem kellene? Rejtély, hogy mikor jön össze egy szerep, és mikor nem.
Mindig pontosan tudod, mennyire sikerült az adott alakításod?
Zsigerből érzem. A szerepek megpróbálják kivájni maguknak a járataikat az emberben, és mire az előadás elkészül, kiderül, hogy ez sikerült-e nekik vagy sem. A folyamat egésze - bár nagyon érdekel, és sokat foglalkozom is vele - megfejthetetlen; őrületes meglepetéseket tudok saját magamnak is okozni. A próbákon elindulok valamilyen megfontolás kijelölte irányba, de a következő lépésnél már lehet, hogy ellenőrizhetetlen rétegekből érkező mozdulatok, gesztusok, hangok jönnek elő. Roppantul élvezem a figuráknak ezt az önállósodását, amely nálam egyébként hosszadalmas folyamat, még akkor is tart, amikor már repertoáron van a darab.
Különös, hogy legtöbbször nem is lehet konkrét mozzanatokon tetten érni egy szerep életének változásait. Bár mindig nagyon zavarba jövök, ha a szerepformálás folyamata kerül szóba - hiszen olyan dolgokkal kell szembesülnöm önmagammal kapcsolatban, amelyekkel esetleg még megbarátkozni, elszámolnivalóm van -, az Azt meséld el, Pista! című estem példáján mégis el tudom mondani, mire is gondolok. Amikor a gerincműtétem miatt tavaly két hónapig nem játszottam az előadást, és így kicsit eltávolodtam tőle, hirtelen rájöttem, hogy az első rész összes története - körülbelül 30-40 sztori Örkény és környezete életéből - kivétel nélkül kudarccal végződik; szinte Chaplin-szerűen vall a sorsának kiszolgáltatott ember csetlés-botlásairól. Tudatosítva ezt a felismerést, elkezdtem a szövegeket úgy mondani, hogy a harmadik-negyediknél már a cselekvésre való elszánás pillanatában benne volt, hogy igen, az ember újra és újra próbálkozik, de azért magában sejti, hogy ismét csak kudarc lesz a vége. És attól kezdve, hogy - nyolc év után - sikerült így elmondanom az első részt, nagyobb hatása lett, és a főhős még szerethetőbbé vált.
Rendezőként nyilván még több alkalmad van befolyásolni a színpadi sorsokat. A pályád elején érzett színészi elégedetlenségedből fakadt, hogy rendezni vágytál, vagy korábbról származtak ilyen irányú terveid?
A kezdetektől vonzott a rendezés, mivel úgy éreztem, képes vagyok gondolkodni az előadások egészéről (azóta már kiderült, hogy ez sajnos mégsem mindig van így). Rögtön a színészi diplomám megszerzése után el is akartam kezdeni a rendezői szakot, de akkor még nem lehetett elég szilárd ez az elhatározás, hiszen hagytam magam lebeszélni róla. "Most vagy fiatal színész, egyelőre legyél inkább sokat színpadon" - mondta mindenki, többek között Kerényi is, majd nem kaptam tőlük szerepeket. Úgyhogy három év múlva mégiscsak beadtam a jelentkezésemet a rendező szakra; ekkor már senki nem tudott volna eltéríteni az elhatározásomtól. Tisztában vagyok vele, hogy nálam sokkal jobb rendezők is vannak - miként persze színészek is -, de amit a rendezésből mégiscsak tudok, azt sokban a főiskolán megszerzett szakmai biztonságnak köszönhetem.
|
Azok, akikkel színészként fontosnak éreztem a munkát, természetesen egyúttal rendezőként is hatottak rám. Máté Gábort, Babarczyt, Aschert már említettem. Tanulnivalóm sokszor nem is csak közvetlen szakmai kérdésekben akad, roppant érdekes például az is, ki hogyan tartja karban a társulat szellemi készenlétét. Zsámbéki Gábornál a Katonában egy alkalommal arra kaptam fel a fejem: ha egy délelőtti próbán elmondja, hogy ide kellene még egy lépcső, akkor délutánra már ott áll a frissen legyártott darab. Ez az persze, aminek magától értetődőnek kellene lennie minden színházban. Mégis inkább mi szokott történni? A rendező arra gondol, hogy oda kellene még egy lépcső, majd elmondja valakinek, az a valaki valakit megkérdez a dologról, és három-négy nappal később elkészül egy valószínűleg rosszul méretezett, nem odaillő darab - ezért aztán a rendező legközelebb inkább föl sem veti, hogy még szüksége lenne egy lépcsőre. Az odafigyelés és a fegyelem tehát a Katonában éppúgy jellemzi a műszakot, mint a rendezőt és a színészt; ezt egyelőre a Madách Kamaráról például egyáltalán nem lehet elmondani. De egy másik színházban olyan próbát is láttam, ahol a színész zsebében megszólalt a mobiltelefon, nyugodtan fölvette, és letárgyalta a délutáni szinkronját. Hogy ez egyáltalán megtörténhet, pláne, hogy szó nélkül marad, a társulat moráljának a tükre.
A három Madách Kamara-beli rendezésed közül az első, a Mi újság, múlt század? - a megújuló színház nyitóelőadásaként - jól érzékelhetően programadó műnek készült. Hogyan esett a választásod a másik két darabra, a Jelenetek egy kivégzésből címűre és A sárkányra?
Amikor darabot választok, az egyetlen igazán fontos szempontom minden esetben az, hogy a drámában - amelynek nem kell feltétlenül remekműnek lennie - valami izgalomba hozzon. Az a legbiztosabb jele annak, ha egy dráma érdekel, hogy olvasás közben, már úgy a harmadik-negyedik oldal táján megjelenik előttem a színpadi tere. Így volt ez a Jelenetekkel is, amelyet kiválóan játszható, eredeti fordulatokban bővelkedő darabnak tartok, nagyszerű szerepekkel, jól megírt dialógusokkal. Persze, hogy nem Hamlet minőségű mű, de bárcsak minden évadban születne négy-öt hasonló színvonalú dráma! A sárkány is nagyon megragadott; izgatott benne a mese mint színpadi műfaj. Mivel ilyen típusú darab nincs a budapesti színházak repertoárján, mindenképpen érdemesnek tartottam elővenni.
Dobos Ildikó, az általad rendezett veszprémi Macskajáték Orbánnéja egyszer azt nyilatkozta: ahogyan instruáltad, annak alapján el tudja képzelni, hogy legbelül valójában te is magányos öregasszony vagy. Ezek szerint nemcsak az eljátszott figurákkal, hanem a rendezéseid legkülönbözőbb szereplőivel is a közös pontokat keresed.
Feltétlenül. Azok a rendezéseim szoktak sikerülni, ahol az összes szerepet a sajátomként tudom végigélni, ami egyúttal színészként is hihetetlenül gazdagít. Szerencsére könnyen járok ki-be a szerepek között, és ahogy nem visel meg, ha leteszek egy szerepet, és felveszek helyette egy másikat, úgy az sem esik nehezemre, hogy rendezéskor az összes figura egyszerre én legyek.
Az utóbbi három évaddal kezdődően - színházvezetőként, rendezőként és színészként egy személyben - minden eddiginél több szerepet viszel egyszerre. Úgy tűnik tehát, a társasági-társulati élethez, szerepléshez való vonzalmad még hosszú időre háttérbe szorítja a csendesség iránti vágyadat.
|
Az interjút készítette:
Dömötör Adrienne
