Nemzeti Színház
"Ködben égõ bánat három zenés részben" - ez a mûfaji meghatározása a Nemzeti Színház új bemutatójának. Inkább hangulati leírás ez persze, amely már-már megszokottá válik a Mohácsi testvérek új darabjainál. Igaz, a Sárga liliom eredetileg Bíró Lajos mûve, ám az elõadás szövegkönyve oly mértékben távolodik el az eredeti darabtól, hogy azt legfeljebb hivatkozási alapként érdemes emlegetni. Mohácsiék leginkább a dráma vázát, alapmotívumait, a történet egyes fordulatait tartották meg. És az alaphangulatot, a századelõ zavaros, borba-bánatba fulladó dzsentri világát, ahol a kiváltságosoknak mindent szabad, s aki ellenük fordul, azt megvásárolják vagy eltiporják.
Megváltozott viszont szinte minden más: a szereplők, a szituációk, a történet menete, s leginkább persze maga a szöveg. Ez természetes velejárója Mohácsi rendezéseinek, de azért az alkotói pályát végigkövetve nem nehéz észrevenni e tendencia erősödését. Mohácsi korai előadásai a dramaturgiai beavatkozások és szövegváltoztatások ellenére is leginkább rendezői eszközökkel írták felül a darabot - így lett például a Tévedések vígjátékából, Shakespeare korai, bohózati síkú vígjátékából nyomasztó kafkai látomás. Később a rendezői koncepció már eleve meghatározni látszott az írói beavatkozásokat, így a szövegváltoztatások is radikálisabbak lettek. A szövegnek hol kisebb (Bolha a fülbe), hol jelentősebb része (Istenítélet) változott meg, de a változtatások a mű magját, lényegét nem érintették, inkább jelentésének színpadi kiemelését segítették. Az utóbbi néhány évben pedig a rendezői világkép és munkastílus határozza meg elsősorban az előadásokat; így a választott művek vagy szinte teljes egészében átírásra kerülnek (A krétakör), vagy az előadások csak hivatkozásszerűen utalnak eredetijükre (Megbombáztuk Kaposvárt), vagy a Mohácsi testvérek maguk írják a szövegkönyveket (Csak egy szög).
|
Az átformálás persze szoros összefüggésben van magával az előadással, az alkalmazott rendezői eljárásokkal, színészi játékkal (s mint köztudott, magával a próbafolyamattal is, amely jelentős mértékben alakítja a szövegkönyvet). A Nemzetiben látható Sárga liliom nem pusztán frissebb, szellemesebb, szórakoztatóbb alkotás Bíróénál, de sokkal keserűbb, kiábrándultabb, kétségbeesettebb is. Bár az átformálás eszközei már csak e recenzió terjedelmi korlátai miatt sem térképezhetők fel a maguk teljességében, érdemes a változtatások irányának néhány fontos és jellemző példáját megemlíteni. Változnak maguk a figurák, részint azért, mert Mohácsi nem hagyja eltűnni a mellékszereplőket, a darab hosszabb-rövidebb időre megjelenő alakjai végigkísérik az előadást, helyzetük változása nemcsak róluk, de környezetükről is sokat elárul. (Az első felvonás Nagyherceggel kokettáló primadonnája például később már a Főispán oldalán jelenik meg.) Hasonlóképpen egyénítettek a hatalmi kompánia, illetve a szervezkedő polgárság az eredetiben némiképp arctalan figurái is. Előbbiek esetében a skála a velejéig romlott, cinikus gazembertől (a Főispán) az emberségüket belül még őrző, csak félig cinikus, de a hatalmasabbakat feltétel nélkül kiszolgáló végrehajtókon (Rád János főkapitány, Thurzó főhadnagy) és a semmirekellő léhűtőkön (Illésházy gróf, Hessen báró) át a súlytalan, levegőnek nézett bábfiguráig (a Polgármester) és az ostoba, cselekvésképtelen elöljáróig (Katolnay ezredes) terjed. A szervezkedő polgárság helyzete hasonló, így a motiváció és az attitűd tér el (Zsivkovics a reformkori politikusok elkorcsosult kópiájának tűnik, Bokor az örökké a haszon felé kacsintó kereskedő, Zechmeister a háta mögött mindenkinek mindent "szemébe mondó" szájhős prototípusa). Ugyanakkor a fontosabb szereplők is árnyaltabbá, összetettebbé válnak. Peredy nem ifjú idealista, Judit nem a húga, hanem a gyámleánya, akibe maga is szerelmes (s aki miatt korábbi jegyesét, Bertát csaknem öngyilkosságba kergeti). A Nagyherceggel való szembehelyezkedését személyes érzelmei így erősebben indokolják, mint politikai meggyőződése, a harmadik részben mutatott kiállása nem az idealista komikussá váló ragaszkodása eszményeihez, hanem az érzelmeiben megcsalt, megalázott ember dacos makacssága, s persze önáltatása (mély irónia érezhető abban is, ahogy az önáltatás burkát a Primadonna hasítja szét). A legkevésbé talán a Nagyherceg és Judit alakja változik meg, ami főként az utóbbi esetében érdekes: Judit e változatban is okos, érzékeny, őszinte lány marad (aminek magyarázata lehet ugyan az, hogy Mohácsit az ő alakja kevésbé érdekli, de felfogható talán némi alkotói engedékenységként, amolyan reménysugárként, csipetnyi optimizmusként a sötéten cinikus világ ábrázolása közepette).
Mohácsiék szokott írói módszerei ezúttal sem változnak. Szójátékok, kifacsart banalitások, idézőjelbe tett vendégszövegek, slágercitátumok követik egymást. A blődli nemcsak a világ őrületét érzékelteti; megágyaz a mélyebb humornak és a tragikomikus, tragikus színeknek. Szövegkönyv és előadás összehasonlíthatatlanul gazdagabb hatásmechanizmusra épül, mint az alapmű. Mohácsi ezúttal is komikum és tragikum páratlanul széles skáláján mozgatja a játékot, miközben az alapvetően ironikus hangvétel pillanatokra sem gyengül. Ennek legszélsőségesebb példája a második felvonás, mely a kórházban játszódik. Első része aktuális felhangoktól sem mentes, mai egészségügyi állapotokra is reflektáló ironikus játék. Az irónia tovább erősödik a pártalapítók és a rendőrkapitány találkozásának jelenetében, majd a vonatszerencsétlenség ábrázolásakor a tragikus hang is megpendül, ám rögvest abszurd felhangokat is kap (Csihás képtelen eldönteni, meghalt-e vagy sem), majd egy szürreális látomásba torkollik (a halottak zsákba csomagolt, arctalan tetemei járják el táncukat), hogy aztán a felvonás második fele, az operáció jelenete abszurd bohózattá alakuljon. A végszó pedig a felvonást végigülő asszony gyermekének halálát szenvtelenül közlő orvosi mondat. Ezt a pillanatok alatt hátborzongatóvá váló atmoszférát vetíti képpé a harmadik felvonás nyitójelenete, melyben Bokor úr kávéházát a koporsók lepik el. Ám az első döbbenet után a néző rögvest nevetni kezd, hiszen e kép rögvest ironikus is: nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy Bokor megkapta a hőn áhított temetkezési monopóliumot; magyarán megvásárolták. Mohácsi mindvégig tökéletesen játszik a színpadi hatással, s rendelkezik a rálátás ritka képességével is: ha egy jelenet hatása nem képes eléggé érvényesülni, azt rögtön korrigálja (helyesen érzékeli például, hogy az operációjelenet bohózati őrületében súlytalanná válik az emberhalál, így az ott öngyilkossá lett Bertát a harmadik részben "feltámasztja"). S így fordítja a darab hamis, mesterkélt happy endjét is önmaga ellentétébe: miután már sikerült mindenkit megvenni, s Peredyből is polgármestert csináltak, a pap mindenkit összead, s Judit házassága nagyjából úgy vehető komolyan, ahogyan a Primadonnáé, Bertáé vagy Rád Marié. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a szituatív irónia kevésbé sajátja Mohácsinak, mint a verbális, inkább intellektuálisan hat, mint zsigerileg, s így a zárlat veszít is valamelyest erejéből.)
A hatást a Mohácsiék által kreált történetek, történettöredékek is gazdagítják. Mindhárom vasúti katasztrófának ugyanaz a kiváltó oka: Karcsi, a cimbalom mestere anyacsavart lop a sorompóból, hogy hangszere stabilan álljon, s tudomást sem vesz tettének következményeiről (az irónia a jó szándékkal csaknem mindig katasztrófát okozó Peredyt sem kíméli: ő kobozza el Karcsitól a sok éve lopott anyát, ezért kényszerül a derék cigányzenész újabbat csórni). Rád főkapitány felesége koporsójánál eleveníti fel a minden tekintetben csődbe jutott házasság emlékét - ám, hogy valóban neje koporsója mellett ül-e, nem tudni, hiszen Bokor egyforma koporsókba helyeztette a holttesteket. A tragikus és komikus elemek elválaszthatatlanul forrnak eggyé, kivételesen erős hangulatot teremtve.
Az atmoszférateremtést természetesen nem csak a közvetlen rendezői eszközök szolgálják. Kovács Márton improvizációkra épülő, élő zenekarral előadott muzsikája cigányzenéből, balkáni népzenéből, zenei idézettöredékekből építkezik, s ad erőt, lendületet, sajátos színt a játéknak. Khell Zsolt rafináltan berendezett, zsúfoltnak tűnő, de a színészeknek helyet bőven hagyó, hátsó részében perspektivikusan szűkülő tere éppúgy lehet egy múlt század eleji kávéházé, mint egy napjainkban működőé, míg a második felvonás lepusztult kórháza egyértelműen a mára asszociáltat. Akárcsak Remete Krisztina egyszerű, mégis színes, minden tolakodó aktualizálást, divatot kerülő jelmezei. Erőtől duzzadó, pontos, hatásos a színészi játék: a Nemzeti színészei valóban társulattá forrtak össze ezen az estén. Nincsenek fals hangok, nincsenek szólók, ugyanakkor jelentékeny teljesítmények szolgálják az előadást. Hevér Gábor Nagyhercege elkényeztetett, hatalmával visszaélő kölyök, aki mégis ártatlanabbnak, tisztábbnak hat környezeténél. Mertz Tibor, Kocsis Pál m. v., Stohl András, Schmied Zoltán és Baksa Imre finoman egyénítik a nagyhercegi kompánia tagjait, jelzésszerűen kirajzolva a tisztek közötti hierarchiát is. Cinkosai, felbujtói, szolgái a Nagyhercegnek, akik magukat és főúri társukat is tökéletesen tudják kontrollálni; a harmadik felvonásban érezhető rajtuk a finom megkönnyebbülés, amiért végre megszabadulhatnak "barátjuktól". Kaszás Attila Thurzó főhadnagya a társaság legnagyobb formátumú figurája: vérbeli katona, aki tudja, mivel tartozik feletteseinek és bajtársainak, de jelentékeny intellektus, aki képes irányítani is őket. Szemét szüntelenül a Nagyhercegen tartja, karrierje vélhetően éppúgy függ attól, hogy kedvében járjon, mint hogy megóvja a nagyobb őrültségektől. Egy-egy elejtett szava, gesztusa, szemvillanása viszont árulkodik arról, mit tart a kompániáról. A társaságot a nagyszerűen poentírozó Bajomi Nagy György mindenről tudó és mindent megbocsátó, minden gazságra kapható és minden gazságot ártatlan tekintettel nyugtázó papja és Trokán Péter elbutult, a tiszteket kontrollálni képtelen, egyetlen megoldásként a főbelövést hajtogató Katolnay ezredese egészíti ki.
A civilek közül Csankó Zoltán skrupulusok nélküli, gátlástalan, cinikus machiavellistának mutatja a Főispánt, olyannak, aki még élvezi is, amit tesz. Varsa Mátyás pedofil polgármestere viszont szerencsétlen, dróton rángatott, ostoba figura, aki képtelen megérteni, mi történik vele és körülötte. Még a jelentékeny színészi teljesítmények közül is kiemelkedik Sinkó László Rád főkapitánya, nem pusztán káprázatos poéntechnikája okán, hanem mert a hatalom dörzsölt és cinikus szolgájának álarca mögött a kiábrándult, boldogtalan, a szolgálat közben mindenét elvesztett embert is megmutatja. A polgárság dicső képviselői közül Blaskó Péter szinte a reformkori tartás és eszmék paródiáját nyújtja Zsivkovicsként, Papp Zoltán Zechmeistere nagyhangú szájhősködések mögé rejti gyávaságát, hogy aztán az első adandó alkalommal mindig meghunyászkodjék, Róbert Gábor Rudasa az örökké helyezkedő másodhegedűs, Felhőfi Kiss László pedig a többiek után kullogó szerencsétlen flótás, aki eldöntetlen "halála" miatt egyedüliként marad hoppon. Valamennyiüknél dörzsöltebb Hollósi Frigyes Bokor ura, aki mindent üzleti céljainak rendel alá; a Nagyherceggel kirobbanó, önérzetéből fakadó konfliktusa (mely csaknem az életébe kerül) valószínűleg saját maga számára is váratlan. Kulka János Asztalos ügyvédje tisztességes elvek és tisztességtelen gyakorlat között hányódik, hogy aztán pragmatikus emberként ez utóbbi mellett kössön ki. Legszellemesebbek talán azok a gesztusai, amelyekkel hiúságát palástolni, Judit iránti reménytelen szerelmét elfedni próbálja. Gazsó György a némileg hálátlanabb főszerepben a becsületes ember eredendő tartását az öregedő férfi önérzetével és önáltatásával vegyíti. Gazsó egyedülálló erővel tudja a természetes emberi tisztességet megjeleníteni, az iróniára, az idézőjelek kitételére kevesebb teret hagy neki az előadás.
A női szerepek közül értelemszerűen Judité a leghálátlanabb; Bognár Anna nyílt tekintetű, értelmes, talpraesett lányt formál, másra nemigen van lehetősége. Major Melinda természetes hangsúlyokkal, aprólékosan dolgozza ki a katonák közt elkurvuló Rád Mari alakját, Szalay Marianna hisztérikus, ideggyenge, elviselhetetlen nőszemélynek mutatja Bertát. Schell Judit hamis pózokból, magakellető gesztusokból, alamuszi számításból, de ugyanakkor öntudatból, ösztönös női megérzésekből összegyúrt Primadonnája az előadás leghangsúlyosabbá váló nőalakja.
A kisemberek galériájából leginkább Némedi Árpád m. v. Karcsi cigánya válik ki; ő az egyetlen, aki szörnyű tetteit ártatlan tudatlansággal, minden számítás nélkül követi el, így válik alakja tragikomikussá. Horváth Ákos (Dr. Gergely) és Várkonyi Eszter (Ildikó főnővér) a megfélemlített kisemberek meghunyászkodását ábrázolják plasztikusan, Andai Kati (Sissy) némán, már-már meg sem rezzenve figyeli a kávéházi eseményeket. Kivételesen erőteljes Lázár Kati m. v. néma jelenléte a kórház folyosóján; a gyermekét elvesztő asszony hang nélküli drámája talán az egyetlen tiszta tragédia az előadásban.
Az a konstrukció, amelyet az alkotók megépítenek, nemcsak tér-, de időigényes is. A három felvonásos előadás tiszta játékideje közelít a négy órához, ezúttal is alkalmat adva a húzásokat, rövidítéseket követelő bírálatokra. Pedig a szituációépítés, a poéntechnika gyakorlatilag kizárja a komolyabb húzásokat. Ha vannak is első hallásra funkciótlannak ható töltelékszövegek a darabban, kimetszésükkel maguk a szituációk, a karakterívek, az egymásra épülő poénok sérülnének súlyosan. Ez csaknem minden Mohácsi-előadásnak közös vonása, emiatt bírálni az alkotókat valószínűleg értelmetlen; vitatkozni legfeljebb az arányokon lehet, azon, hogy az egyes szituációk, karakterek megépítése arányban áll-e a szükségesen kapcsolódó töltelékrészekkel, esetleges üresjáratokkal. Volt már olyan Mohácsi-előadás, amelynél a fenti kérdésre magam is nemmel feleltem, s volt olyan, ahol fel sem merült bennem. Most a kicsit nehezebben összeálló, tempóját lassabban meglelő első felvonás alatt kísértett a kérdés, a másodikban már egyértelmű igen volt a válasz. A Sárga liliom talán nem a legegyenletesebb, s talán nem a legsúlyosabb alkotása Mohácsiéknak, de egyértelműen sikerült alkotásaik sorába tartozik. S valószínűleg az első alkalom, amikor a Kaposvárra, majd Nyíregyházára méretezett alkotói módszer "idegen környezetben" is működőképesnek mutatkozott. Abban pedig csaknem bizonyos vagyok, hogy döntő hatást gyakorolhat a Nemzeti Színház formálódóban lévő társulatára.
Urbán Balázs
