Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

A marosvásárhelyi Boldogtalanokat a Bárkában láttam, a stúdiószínházi találkozón. Ez azért fontos, mert ugyan Bodó Viktor rendezésének szándéka, célja, világlátása, érzelmi hangoltsága itt is feltûnõen kiviláglott, hatásában azonban valószínûleg sok minden megváltozott, eltorzult, netán visszájára fordult. Amikor például Róza hirtelen felindulásában faltól falig rohangál ide-oda, minden méter számít. Ami szûkösebb térben tragikus bezártságot érzékeltet, kicsit szélesebb teremben már kap egy kis komikumot, még hosszabb futás már lehet groteszk, aztán már csak komikus, végül a szerep is eltûnik, marad a puszta színészi igyekezet, hogy végre elérjen a falig. Egy ilyen szimbolikus, belsõ tartalmakat külsõvé fogalmazó színházi eszközrendszer esetében, amilyennel ez az elõadás dolgozik, a tér formája, méretei még sokkal fontosabbak, mint alapvetõen naturalisztikus játékmód esetében. A Boldogtalanok természetesen a szereplõk magukba zártságáról szól. A színpadon azonban ez térbe zártságként is megjelenik. A tágas tér üressége persze éppúgy lehet fojtogató, mint egy szûkös és zsúfolt szobáé. Csak éppen másképpen, más színészi és egyéb színpadi eszközökkel fogalmazható meg.

Még komolyabb gond a hangzás. A szöveg felét nem értem, és nem tudom igazán eldönteni, a játszók beszédtechnikájában, a nagy üres tér adottságaiban, vagy az én fülemben van-e a hiba. Színházban gyakran érzem süketnek magam manapság, de azért többnyire akad egy-egy szereplő, aki megnyugtat: értem, tehát nem bennem van a hiba. Ezúttal ilyenre nem emlékszem. Teljesen esetleges, kit mikor hallani. Ennek sem feltétlen egyszerű beszédtechnikai okai lehetnek, hanem az is, hogy az érthetőséghez szükséges tényezők, a mozgások, az egyéb hanggal is járó hatáselemek, s főképp a szenvedélyek kifejezésére szolgáló beszédtorzítások és a helyszín akusztikája nincsenek alaposan összehangolva. Ilyesmit manapság különben is gyakran tapasztalhatunk, nem alkalmi helyszíneken is, hogy a rendezőket annyira leköti a darab szellemi megközelítése, értelmezése, s főképp saját közlendőjük belefogalmazása, hogy közben megfeledkeznek az alapvető technikai feladatok megoldásáról, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a néző lássa és hallja a produkciót.

Korpos András és Zayzon Zsolt | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Bodó Viktor is derekasan küzd a darabbal és önmagával, kevésbé azzal, hogy elképzelései, érzései hatásosan megfogalmazódjanak a nézőtér számára is. Egy előzetes interjúban így fogalmazott az ifjú rendező: "Egyszerűen próbáltam megoldani az előadással és darabbal kapcsolatos problémákat. Nagyon szövevényes a történet, igen nehezen emészthető a darab, én pedig nem akartam szájbarágóvá, túl könnyen érthetővé tenni a darabbeli történéseket." A darabbal kapcsolatos problémák megoldásának a darab nagyobb része áldozatul esett. A szövegnek talán ha a fele elhangzik. Ez kétségkívül biztosítja, hogy ne legyen szájbarágóvá az előadás. Sőt, valószínűleg a darabbal nem túl ismerős néző számára az elemi megértést is lehetetlenné teszi. Ez azonban talán a kisebb probléma. Szintúgy az apróbb logikátlanságok, nehezen értelmezhető ötletek, gesztusok, mozzanatok. Az előadást tulajdonképpen az teszi igazán nehezen követhetővé, hogy a rendező mintha túl akarna lépni Füst Milán darabján, látomásán, gondolkodásmódján, egész problematikáján. Nem arról van szó, hogy az eredetileg naturalisztikusnak is gondolható ábrázolásmódot lehántva a történetről, megpróbál annak filozófiai lényegére koncentrálni. Nemcsak az okoz súlyos nehézséget, hogy a darabban még meglévő konkrét világelemeket, társadalmi összefüggéseket is elveti, hanem hogy a lélek nyomorúságának egy, a Füst Milán által ábrázoltnál is mélyebb szintjét szeretné megragadni.

A Boldogtalanok eredetiben is titokzatos darab. A mélyén lappang a végső okok megfoghatatlansága. Mindent látunk, tudunk, mégsem igazán értjük, mi is a baj. Miért nem lelik a helyüket a világban ezek az emberek. Sok félmagyarázatot találhatunk, amelyek azonban nem adnak ki egy igazit. Füst Milán zsenialitása, hogy ezt a hiányt esztétikai erénnyé tudja formálni. Ezt a hiányt tartalmi középponttá tudja tenni. Más kérdés, hogy erre az eredményre jó fél évszázadon át nem volt fogékony a magyar színház, hogy ez az eredmény a szerzőt és a darabot távol tartotta a színpadtól. Bodó Viktor értelmezésében félmagyarázatok sincsenek, így igazán titok sincs. Tombol a feneketlen, oktalan, érthetetlen, felfoghatatlan üresség. Ehhez pedig valóban nincs szükség a darab nagy részére, sőt talán arra sincs igazán, ami elhangzik belőle. A rendezői ötletek nagy része szöveg nélkül is ellenne a színpadon. Kinyílik a koszlott üres tér közepén egy ócska stelázsi ajtaja, kimászik belőle egy lepusztult véglény, majd az ajtó kötözködni kezd, mintha magától csukódna-nyílna, míg végre előbújik egy másik hasonló figura. Hátul rács mögött valaki rikácsolva szenved, egy asszony hosszú pórázon rángatja, vagy rángatózik. Mindegy, ki kit tart fogva, ki kit rángat, s az aztán végképp, hogy a rács mögötti lény a nyomdász és asszonya dajkaságba kiadott haldokló gyermeke. Egy emeleti gang sarkában ketten ülnek; amikor lent túlzottan fölforrnak a szenvedélyek, egyikük kocsmai szódásszifonból rájuk spriccel. Hogy ők a segítőkész szomszéd és inasa, kevéssé érdekes. Azt viszont fontosnak tartja a rendező hangsúlyozni, hogy a hentes segítőkészségéért szexuális ellenszolgáltatás jár. Talán ez az egyetlen pont, ahol az előadás racionálisabb a darabnál. Füst Milán ezt is homályban hagyja. S nyilván nem szeméremből, hanem esztétikai megfontolásból. A rendező teremt a nyomdásznak egy ivócimborát, hogy jól koreografált ivászatot vihessen a színre, a gyerekkori orvos barátnak egy feleséget, bizonyára főképp azért, hogy az is szemet vethessen - szó szerint is - a kiábrándultan szenvelgő főhősre. Sajátos kártyacsatát rendez a nyomdász és a hentes között - repülő kártyalapokat kell a levegőben elkapkodni -, amelynek tétje körmös egy hatalmas vasbunkóval. A lényeg a fémes hangzás brutalitása.

A rendezői elgondolást, ötleteket áldozatosan szolgálják a színészek. A két főszereplő, Zayzon Zsolt és Tompa Klára elszántan szenved, és szenvedélyesen üres. Ha valamit, a személyiség hiányát, az üresség reménytelen kongását, a tartalmát vesztett élet vonaglását hozzák. Ördög Miklós Levente Sirmája a megelégedett semmilyenséget ábrázolja. Farkas Ibolya a kleptomániás, hazudós anya, B. Fülöp Erzsébet a rikító-rikácsoló, önző testvér, Sebestyén Aba az akkurátus kispolgárrá fejlett gyerekkori barát szerepében pontos, éles rajzolatú karaktert formál meg. Szakács Ágnes ruhái is a lelki nyomorúságot sugallják.

ZAPPE LÁSZLÓ