Új Színház

Peter Brook és Jan Kott óta nem oly nagy lelemény a Szentivánéji álom álomjellegét hangsúlyozni, Szergej Maszlobojscsikov mint önmaga díszlettervezõje nem is veszkölõdött sokat, hanem kölcsönkérte az Úrhatnám polgárból a színpad hátterében - itt egy négyszög alakú kivágásban - gomolygó füstködöt, amely már a Molière-komédiát is bizonyos álomszerûséggel ruházta fel. Azt is kitalálták már a nagy rejtélyfejtõk, hogy a szereplõkkel barbár, kegyetlen, a vígjátéki homogeneitásnak gyökeresen ellentmondó dolgok történnek, amelyekhez Freudnak is van mondanivalója: mind Hippolyta fegyverrel kierõszakolt násza, mind a négy athéni fiatallal ûzött csalfa, felelõtlen tündérjáték, mind a Titánia és Tompor rovására lefolytatott élveboncolás a szexualitás szadista interpretációját súrolja, és megalázza a szereplõket emberi-nemi méltóságukban.

Az ukrán vendég koncepciója e premisszákból indul ki, amivel persze a nézőteret megtöltő újszülötteknek még mindig falrengetően újat mond, valójában azonban legföljebb a modern rendezői színház egy hétköznapi ujjgyakorlatáról van szó. Ez nem azt jelenti, hogy Maszlobojscsikov, aki már az Úrhatnám...-ot is telezsúfolta ötletekkel, most gegszűkében volna; minden jelenetre egynél is több jut. E gegek közül némelyik a koncepcióhoz tartozik, hol érthetően, hol hermetikusabban. Szép, a konvencionális hepienddel szembemenő gondolat például, hogy a végső színielőadást nem három boldog ifjú pár nézi végig: az idős, rozoga, szenilisen motyogó Théseus és a még jó karban lévő Hippolyta nászában eleve nincs sok öröm (e terrorra épült kapcsolat leleplezése a színmű újabb interpretációs kánonának közhelyei közé tartozik), az egyik oldalon Demetrius, Heléna és savanyú harmadikként Lysander kuporog, a másik oldalon Égeus, az atyai fennhatóság alá visszarántott Hermiával. Jó lenne viszont érteni, miért változik a darabnyitó szülésben világra vajúdott labdaszerű, tejfehér üveggömb (valószínűleg a Hold) először a "váltott gyermeket" képviselő csecsemő bábuvá - amellyel a szereplők megint csak szadistán bánnak, pofozzák, ütlegelik, dobálják -, és főleg, hogy miért lesz belőle a darab végére újra Hold-üveggömb. Többféle interpretációt is el tudok képzelni, ám korántsem biztos, hogy ezek azonosak a rendezőével. Ugyancsak a geg szintjén megmaradó trükk, hogy a görgethető emelvényen trónoló Théseus-Hippolyta párt a fináléban egy újabb koronás pár: Tompor Miklós takács (az egykorvolt Zuboly) és a Takács Katalin által addig férfimezben játszott, most azonban pazarul öltözött nőként tündöklő Vinkli asztalos (Arany János-i nevén Gyalu) helyettesíti; persze talán csak arról van szó, hogy az álombeli figurák körvonalai elmosódnak és egymásba olvadnak át. Evidensebb, a játékot olykor elmélyítő, olykor csak színező gegeket hosszan idézhetnék - az öncélúbbjára példa a Kórász nevű nyomorék társa mankóját elorzó s azt bűvészkedve forgató Tompor abgangja -, legyen elég annyi, hogy ezek teszik élvezhetővé a máskülönben gyakran leülő, helyenként elnyújtott ritmusú előadást.

Eperjes Károly és Bubik István | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Szergej Maszlobojscsikov - semmi kétség - ötletgazdag, a képi ábrázoláshoz különös érzékkel bíró rendező, ám az ötletek gyakran elfutnak vele, és előadása híján van az erős, drámaszervező értékű gondolatiságnak. (Az Úrhatnám polgár egységéről egy formai elem gondoskodott: a rendező az egész produkciót balettkomédiaként - tehát nem jellemvígjátékként - fogta fel.) Valószínűleg ezzel függ össze, hogy játékmesteri munkája sem elég markáns, pedig az Új Színház társulatában több jeles tehetség van, csak keményen meg kéne fogni és dolgoztatni őket. Mint már az Úrhatnám...-ban, itt sincs igazán emlékezetes, jelentős alakítás; dicsérni jóformán csak Györgyi Annát (a pápaszemes Titánia) és Takács Katalint (Vinkli, piros nagyestélyiben) tudom, akik érzékeny s változó temperamentummal reagálnak a történésekre; Györgyi Anna az egyetlen szereplő, aki - mégpedig őszintén, hitelesen - szenved, holott erre oka többüknek volna, elsősorban az athéni kvartettnek, amely azonban szép összhangban feledhetőt produkál. A férfigárda emblematikus alakjaival - Hirtling István, Bubik István, Eperjes Károly - dolgozni kellene; akkor nem fordulna elő, hogy például Eperjes azonos mimika- és gesztuskészlettel kistafírozott három figuráját - Pukkot, Philostratust, Tetőfit - ne lehessen egymástól megkülönböztetni. Vagy lehet, hogy itt ez a geg?

Tehetséges, de kiérleletlen, nem kellően végiggondolt előadás; ilyen az ún. rendezői színház egy átlagos hétköznapon.

SZÁNTÓ JUDIT