Jel Színház

A Trafót mint kulturális létesítményt, befogadó színházat már volt alkalmam rangján dicsõíteni, nézõként most se mondhatok mást: ez egy bombabiztos hely, ahol módszeresen kényeztetik a törzsközönséget. Mindjárt az õszi évad elején két estére vendégül látták Nagy Józsefet/ Josef Nadjot + a JEL társulatot Avignonból, vagy aktualiter Magyarkanizsáról (délvidék), ahol - miként "a fõnök" az elsõ elõadás után nyílt színen elmondotta - három hétig próbáltak, s ahová mindig újból visszatérnek és akár szabadtéri elõadásokban is mérkõzni fognak "eredendõ hazai közönségükkel". Nagy Józsi mesebeli története közismert: hátrányos helyzetû etnikai kisebbségû vidékrõl tört fel Franciaországba, szerte a nagyvilágba; mindenütt a legnagyobbak rangján jegyzik õket, fesztiváldíjasok, Nagy József maga immár a Becsületrend Lovagja, tucatnyi produkció a hátuk mögött.

Ezt nevezném a művészet protokolláris aspektusának. Ennél sokkal érdekesebb, hogy "a lankadatlan kísérletező kedv" esetükben nem meríti ki az igazságot, ők valójában a kontinuus kísérletezés állapotában vannak/dolgoznak, s amit alkalmilag megmutatnak belőle: "az egy előadás". A szeptember 24-én és 25-én bemutatott Éden egy Apocrif codex második része, amelyről máris tudható, hogy változni, alakulni fog, szcenikája bővülni stb., és bizonyosan lesz harmadik része is, mivelhogy eredendően trilógiát álmodtak maguk elé.

Zárt színházi, dramatikai formákban álmodni s aszerint tevékenykedni egyfelől üdvös dolog, másfelől - mondhatja egy posztmodernista habitüé vagy kritikus -, mi van, ha fölrémlik itt a bezápulás veszedelme. Erre nincs szabatosabb válasz, mint hogy majd meglátjuk, mi telik a kreativitásukból...

Az Éden a társulat koreográfusának szűkszavú leírásában: egy álom, egy költő álma, egy hazájától távol élő költő álma a hazatérésről, otthoni bebörtönzéséről s ama képességéről, amely minden emberben megvan, hogy poklát átértelmezve élhetővé, kvázi édenné változtathassa. Műfajilag az ilyen alkotói útmutatóból, jelesül Josef Nadj szerzői útmutatójából többnyire az eredeti szándékot olvashatjuk ki, amelyhez képest a spektákulum sokfelé mozdul/hat. Itt is.

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az előadásnak része a nyolctagú zenekar élő, lenyűgözően bővérű, egyszerre dzsesszes hangzású és balkánias muzsikálása (Szelevényi Ákos vezetésével). Fa és rézfúvósok, szaxofonok, ritmusszekció, dudák, pengetősök, tekerősök szolgáltatnak talpalávalótól bizarr, álomszerű effekteken át rikoltó hangzásokat, s telített csöndeket. Jelenlétük kontraszthatású, testessé varázsolják a színpadon történteket. Egyidejűleg "nézünk" és "hallgatjuk a zenét".

Nyolc zenészre nyolc előadó rímel (hatan, férfiak, markánsak, középkorúak + két fiatal színész - táncosnő). Nagy József szólista is, meg nem is. Bizonyos pontokon kiemelkedik a játékból, máskor beolvad, vagy kitűnik a színről. Mindez ugyancsak rímel a nagy fekete háttér előtt gondosan szerkesztett, több osztatú puritán díszlettel. Tágas fekete "kapuszárnyak", kettős emelvényzet, középen "beékelődés" a nézőtérbe. Így, filmes nyelven szólva közeli, féltávol, nagytotál és "leblende", azaz kitűnés válthatja egymást, és nem mindegy, ki, mikor és hogyan tűnik ki a képből. Vagy közelít be.

A társulatnak van egy alapöltözéke: fehér ing, vidékies, rossz szabású fekete öltönyök, cipők, a lányokon hasonszőrű ruhák. Legkevésbé jelmezek. Duhaj mozgásokkor is viselni kell ezeket a ruhákat, amelyek nemcsak korlátozzák a "test festőiségét", de sugalmazzák is, hogy érdemes, szükséges megszabadulni tőlük, hogy a mezítelenségnek iránya, értelme, funkciója van, még ha kínzatás vagy büntetés is az ára, illetve barátság, gyöngédség a jutalma. Mindez az "apokrif kódex" műfaji megjelölést annyiban hitelesíti, hogy itt a stilizáció mértéke, módja különbözik a táncszínházak általános trendjétől - egyfajta dokumentálást, történetiséget sugalmazva. "Magyar Kanizsa + a Balkán" itt tátong a színpadon. Hazai néző számára ismerős evidenciaként, míg - gyanítom -, francia, belga, luxemburgi szemmel nézve több benne "az egzotikus folklór". S a legújabb kori háborúk óta Kusturica látomásait is hozzászámíthatnánk.

Nagy József korábbi produkcióiban szabadabban bánt az idővel. Mozgásvilága iránytalanabb volt. Még a tavalyi szólóestje is perelt bármiféle haladáskényszerrel. Mélyen magába merülő magányos individuum táncolt = vallott öntörvényű állapotokban. Kedve szerint rendezte át akkori elemi díszleteit, játszott velük, hatástalanította őket, vagy éppen saját figuráját hatástalanította. Jellegtelenségig táncolta vagy kimerevítette. Semmivé, árnyalakká transzformálta.

Most, itt, az Édenben gyökeres fordulatnak lehetünk szemtanúi. Történet mondatik el, egymást váltó, egymással konfrontálódó, egymásból kifejlő stációkkal. S az egyszerű díszletben nagy erejű szimbólumok felmutatásával, amelyeknek az eredete teológiai értelemben lehet kétes, ám néprajzilag, történetileg bőven van fedezete.

Az antinarratívák korszakában, amikor a táncszínházak különösen tartózkodnak lineáris elbeszélések színrevitelétől, mint korábbi stílus korszakok ballasztjától, mint korábban már végsőkig agyonragozott (kiüresített) kánonjától, a Jel színházi társulástól is azt várjuk, hogyan képes bőséges anyagával megbirkózni. Erre a legőszintébb válaszom: szerintem, egészében sikerült, némely részletében azonban nem. Ám a magyarázatot későbbre tartalékolnám.

Mindjárt a nyitóképben öt, szálgerendákat hordozó arctalan férfialak csigalassúsággal nyomul befelé "kistotálig", sorba rendeződnek, csak a "kezük él", ahogyan a gerendák súlyával küzdve talajszintig csúsztatják terhüket. Ez logikus és artisztikus művelet. Az arcokat csak sejthetjük (talán középütt Nagy József mint költő?). Majd ugyanez visszafelé, s nekünk háttal a pódiumra helyezik át a "börtönrácsokat?" vagy a fenyegető "börtönépítményt?", a vaskos díszletelemeket, amelyekből vélhető, hogy tágabb jelképi értelemben fogják keretezni a még kibontakozatlan passiót - tény, hogy a gerendák még állnak, a férfialakzatok kitűnnek.

Azután következik az első stáció: bejön a pódiumig táncos társával Josef Nadj. Rángnak és egymást ráncigálják - kivetkőztetvén a zakókból, mint egy duellumban (vagy letartóztatáskor?). Arcuk és testük, hogy úgy mondjam, többlet teljesítményt nyújt, energiát veszít, a visszaöltözésben kihuny. A Költő a pódium alsó (alvilági?) járásában tűnik el, partnere oldalvást. Amit a zárt formáról mondtam, belénk vésődik: stációtól stációig fogunk haladni. A zenekar hívó hangjaira. S Nagy József arca mindig átszellemültebb, zárkózottabb lesz, mint a többieké.

Mit diktál a kanizsai néprajz, helytörténet és közösségi emlékezet? Alakzatokat és formációkat. Ceremóniákat, nyílt színi eseményeket, csudák és pletykák fakasztotta hiedelmeket, brutális zughistorikumot, a személyiség meggyalázását, s talán még paraszti hitéletet is. Mindennek előre mozdító tárháza, forrása a színpadi háttérfüggöny. Kettenként, négyenként, tuttiban vagy szólóban törnek előre a társulat tagjai, nem is annyira a tánc, mint inkább a megmutatkozás kedvéért.

Férfi szextett: a figurák már félmeztelenül, mezítlábasan. Valami rejtett bűnt megtorolva, egy embert kipécézve a csoport taszigálja, löködi, bünteti a választottat, akinek rituális szerepe elszenvedni a bántalmazást. A tánclépésektől "finomul a kín", noha bizonytalanságban tartanak, hogy nem válik-e brutálissá. Végül is ellankadnak, nincs durva vég, mégis az áldozat tűrő kiszolgáltatottsága, környezetének akarata "kafkai szorongást" eredményez (ezek így élnek?, s hol van ilyenkor a Költő?).

Férfi duett + női kettős: bomlott ruházatú fickók a színpad előterében, ék alakú fekvő elrendezésben (betegek: ájultak? holtak?). A két menyecske beközelít, a testekre ülnek. Szent imát mormolnak, keverve átok formulákkal. Körülöttük csend. A nők felállnak, gyógyító hatásuk zérus. Még sincs erejük szentségtörő szövegelésüknek véget vetni. Ismét csak valami rítus parancsa forrasztja torkukra a szót, s távolítja őket?

Mielőtt vallásos áhítatba esnénk, a költő-színpadmester gondoskodik róla, hogy ne így legyen. Elemi, vaskos, félreérthetetlen, szimbolikus tárgyak és viszonylatok sorjáztatásával. Stációról stációra.

Vér. A menyecskéket meddő, szinkron/aszinkron táncuk a pódiumig tereli, ott sincs nyugtuk, fehér keszkenőket vonnak elő, a fehér szín tündöklik, törölgetni kezdik a feketéllő felületet, mígnem az anyagon átüt vérmocskosan a friss emberi testnedv. Szabad tűnődni: nők kendői itatják fel férfi gyilkosságok bűnjeleit? Ártatlanul? Vagy ezek a bűnjelek, mint az antik tragédiákban, a szúró-vágó fegyver közösségi tudásáról szólnak? S előrajzolják Vukovár, Szrebrenyica, Kanizsa árnyképét? Is? Szabad tűnődni: hogyan viszonyul - hitetlen korunkban - a történetmesélés konvenciójának tűrt/vitatott főkelléke, a nyers szimbólum az illúziók színpadához.

Víztortúra. Görgőkön betolnak egy méretes akváriumot, telve tiszta vízzel. Úgy helyezik el a középső emelvény alján, centrális ponton, hogy eleve rosszat sejtsünk: itt nem pecázgatni fognak. Két parlagi inkvizítor kétfelől kifacsarja a kiszemelt áldozat karját, akinek a feje alámerül a víztartányba. Vadul bugyborékol, s amikor fölbuktatják, vizet, levegőt, torz szöveget fröcsög a kínzóterembe. A műveletet megismétlik - talán hosszabban is, mint először. Nyomasztó emléknyomot hagyva maguk után, kényelmesen kitakarodnak a színről. Mi, nézők szemtanúkká "züllünk".

Csibészelés. Ez egy műszó a nagy testű vérebek harci idomítására, főkelléke: tömött, hosszú, csibészelő karzsák, amelyet az emberre támadó, őrjöngő állatnak fogazatával kell marcangolnia, edzés szerint elborult aggyal, gyilkos ösztönmunkával. Itt négy táncos visel karzsákot, párbajozik, ölelkezik kutyaként, emberként, uszító idomárként, potenciális áldozatként. Végül lankadva, kölcsönös gyöngédségbe bódulva.

Földbe temetett arc. Nagytotáltól félközeliig lassú ívben kanyarogva, anyafölddel tömött talicskát tolva jön felénk egy ember. Árkot temetne be? Vagy jeltelen gödröt ásott ki? Egyszerű kubikos? Megáll. Talicskáját pihenteti. Szünetnyi csend. Előredől az anyagba. Pihen. Kiegyenesedik. Teljes arcfelületén elmaszatolódott földmocsok. Mormol. Nem a kivehetetlen szövege, a pofázmánya dokumentál valamit. Valami nála súlyosabbat, ami gátolja abban, hogy reflexszerűen, egyetlen kézfej mozdulattal meg akarna tisztulni. Jelentése az volna, hogy ő maga a bizonyíték? S így is takarodik a világba?

Menetelés, kijelölés. Orgiasztikus táncokból "a tutti" menetelő csoportba rendeződik. Esküvőbe? Lagziba? Temetésre? Nem. Mintegy közös akarattal választanak, kiszelektálnak egy jelöltet (Krisztus-pótlékot?, a népi misztériumok alteregóját?), még fekvő helyzetében ráméreteznek, szegecselnek egy koronát, testére láncot. Felállítják. Kimerevített nagyközeli: pannó a zsidók kanizsai királyával és övéivel. A passió a végéhez közeledik. Táncolva tűnnek semmivé. A közbülső stációk színről színre látását képzeletünkre bízzák.

Vége kép. Nagytotálban, centrális helyzetben meredezik egyetlen gerenda. Várja Jézusát? Amolyan Pasolini módra kap egy statisztát, aki szemünk előtt "öltözik be" falusias, műkedvelő római légionáriussá, lándzsával, rosszacska tunikával. Szerepét próbálgatja, a gerendára szögezi az evangéliumi fatáblácskát, a vásári nyomatokból ismert pózba áll egyszer, kétszer (mintha Josef Nadj, aki mellesleg képzőművész is, a végső ecsetvonásokat pemzlizné oda), leblende, sötét. Tapsrend.

Dramaturg lévén s nem műítészként vallom, hogy a bő egy órányi játékidőben komoly jelenvalói lehettünk a fent jelzett, szociológiailag aládúcolt kísérletezésnek, amelynek látomásetapjai inkább szólnak "Kanizsa", mint az elvont artisztikum mellett. Tömören: az Éden hiteles, áthevült sztori - nem bekeríthető műfaji sajátságokkal. S nem marad adósunk az átlényegítés varázsával. A közreműködők együttes és perszonális mágiájával. Beleértve a több mint funkcionális zenét is.

Dramaturg létemre, nem véletlenül bíbelődtem terjedelmileg tán bővebben az előadást tagoló (vezérlő?) szimbolikus mozzanatokkal. Romlott, gyanakvó, gyors felfogású, ha úgy tetszik, túlságosan sokat tudó korszakban élünk, melynek többrétegű átka, hogy: 1. hamar átlátunk a szitán mint jel/jelentés kiolvasók; 2. szimulációs eszközeink sokasága révén már preventíven viszonyulunk a feltárulkozandó jelentéshordozókhoz, nem hagyva nekik időt az illúzió ki/beteljesítésére; 3. hitehagyottan még valóságtartalmukat, létközeliségüket is kétkedve fogadjuk; 4. a civilizációnkat elárasztó kóklerek, sámánok, hamis messiások stiklijei miatt sem a metafizikai élményben, sem a csodában (vagy annak hű imitációjában) nem vagyunk képesek már hinni. Sajna, nagyban különbözünk Shakespeare borzongó nézőitől, még inkább a régi athéniaktól, akik ájuldoztak Szophoklész "Gorgo-kórusa" láttán. S ezen átkos állapotot Josef Nadj szimbólumrendje sem képes megváltani.

Tűnhet úgy, hogy nem is akarta. Hogy számára a vér, a víz, a föld, az állati agresszió, a kínzócölöp csupán megerősítő emlékeztető, amely beíratik a jegyzőkönyvbe. Elfogadom. Sokallom. Illetve keveslem dramatikus (cirkuszi) értelemben, amikor is szabály, hogy választott kellékeinket végsőkig, a képzelet határát felülmúlóan aknázzuk ki. Grockra, a zenebohócra gondolok, hogy mit művelt ő árva zongoraszékével, zongorájával, a köztük lévő, leküzdhetetlennek tűnő távolságukkal, amíg az első billentyűt le tudta ütni. Itt, az Édenben talán túl sok az akkord. Amikor táncolnak, akkor vannak igazán elemükben.

Dániel Ferenc