Harlekin Bábszínház

Van egy történet, A kis kéményseprõ. Britten eredetileg gyerekoperának írta meg, 7 hangra. Egerben, a Harlekin Bábszínházban élõ- és bábszínházi elõadás lett belõle. Látszólag minden rendben van - a történetben is, az elõadásban is. Van egy kedves kis kéményseprõ, akiért mindenki izgulhat, hogy kimenekül-e a nagyok és rosszak karmai közül. És persze kimenekül. A jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz viszont nem kapja meg méltó büntetését. Egy mai mesében már csak ennyire futja a tanulságból. Látszólag minden rendben van tehát. A mese azonban - legalábbis a rendezõ és szcenikusa szándéka szerint - kettõsen kódolt. A "rendben lévõ" olvasatot a gyerek kapja: a teljes azonosulást Sammyvel, a kis kéményseprõvel, akit "idegenben löknek-vernek", és az õt segítõ gyereksereggel, amely mindent megtesz, hogy kiszabadítsa az ellenséges közegbe csöppent-huppant - szó szerint, egy kéményen keresztül - fõhõst. A gyerekek összefognak, és együtt lesznek erõsek és hatalmasak, Sammy pedig megmenekül és visszatérhet családjához.

Azért mégsem ilyen egyszerű a dolog, és a világ távolról sincs ilyen jól berendezve - üzeni a felnőtt olvasat. Két élesen szétválasztott és színpadilag pontosan fogalmazott közeg áll egymással szemben. A színész-embereké és a báb-gyerekeké. Az emberek - a "nagy" kéményseprők, a hordárok, de elsősorban a házvezetőnő - idegen, ellenséges világ. Velük - velünk -, a nagyokkal szemben kell győzniük a gyerekeknek is, a báboknak is. Mert ebben a gyerekvilágban (akárcsak a többi Britten-operában) nagyjából mindenki árva. Nem apák és anyák válnak gyerekeik ellenségeivé - a kis kéményseprőt a történet szerint kényszerből adják el a szülei kéményseprőnek, a házban pedig, ahova csöppen, a többi gyerek éppen magára maradt, s csupán ellenszenves, kegyetlen házvezetőnőjük társaságát élvezhetik. Árvaságuk, világba vetettségük, egy ellenséges felnőtt közegben való létezésük arra kényszeríti őket, hogy együtt akarjanak nagyok lenni és cselekedni. A két világ között egyetlen közvetítő van, egyetlen hiteles emberi lény: a szobalány, Rowan, aki a felnőtt világhoz tartozik ugyan (ő is élő színész), de a gyerekek segítője, drukkere. A rendező finom eszközökkel folyton a gyerekek képmására alakítja őt: a színészt gyakran ülteti le a színpadon, hogy méretében a bábokhoz hasonlítson, szemben a mindig álló, hatalmas és hatalmi helyzetben lévő, tekintélyt parancsoló felnőttekkel. Izgalmas már a nyitókép is: a három kéményseprő három különböző lény: egy (magas) színész, egy törpévé maszkírozott másik színész és a báb, a kis kéményseprő. Ez a három méret máris azt jelzi: a gyerek a "kis" felnőttnél is kisebb, törékenyebb, kiszolgáltatottabb.

A színpadi fogalmazásnak, a báb/ember pontos, motivált szétválasztásának köszönhetően a felnőtt olvasathoz nem kell különösebb ideológia vagy színházasdi, elidegenítős magyarázkodás. A két, egymáshoz szorosan tapadó, egymást kiegészítő olvasat egységes előadásban születik meg. Mert a bábszínház, az opera és az élőszínház itt egyetlen színpadi nyelvvé válik.

Grosschmid Erik kivételes szcenikát tervezett: gyerek méretű, szép, kedves és kifejező bunrakubábokat; perspektivikus teret, amely mögöttes teret sejtet (a kéményseprő a kéményből érkezik, az ablak mögött alakokat lehet látni stb.); átalakulni képes bútordarabokat; meleg, harmonikus színvilágot. Schneider Jankó, a rendező vonalvezetése, történetmesélése élvezetes; az akciódús, felpörgő jeleneteket, kórusokat várakozással teli, feszült csendek, intim kettősök tagolják. A csoportos bábjelenetekben a gyerekek/bábok sohasem egymástól elszigetelten léteznek, hanem együtt: ebben van a nagy titok, hiszen az együttlét az ő erejük. A bábok képesek figyelni egymásra, együttest alkotni; mindannyian részt vesznek egy-egy jeleúnetben, mindenkinek dolga van. Csak így lehetnek egy csapat. A bábok szépen, kifejezően mozognak. A szekrénybe rejtett Sammyt láthatatlan kezek keltik életre. Az illúzió tökéletes. A bábok (gyerekek) emberibbek az embernél. Hogy ez így van, az egyrészt a rendezői szándék és tudatos értelmezés eredménye, másrészt azonban a színészi (élő színészi játék) kritikája is.

A Britten-opera zenei megszólalása alatta marad a rendezői elképzelésnek, a szcenikai kivitelezésnek és a bábszínházi játéknak is. Jó megoldásnak tűnik a négykezes élő zongorakíséret, ám az ének, különösen a két ária és a duettek meghaladják a színészek tudását. Ének helyett az énekbeszéd szerencsésebb választás, már ahol lehetséges énekbeszéddel megúszni a dalokat. A szoprán hangoknál (egyáltalán: a női hangoknál) működik legkevésbé az előadás zenei anyaga, a férfiszólamok szívesebben szólalnak meg énekbeszédben, és ekkor a színészi játék pótolni és feledtetni tudja a képzett hangok hiányát. Leginkább Mrs. Baggott, a házvezetőnő (Daróczi Ilona) és a szobalány (Szél Anikó) kerülnek nehéz helyzetbe, de a Sammyt alakító színésznő szerepének is vannak buktatói. A házvezetőnő énektudása kevésnek bizonyul dalaihoz, amelyekben tekintélyt parancsoló, félelmet keltő, erőteljes alt hangon kellene megszólalnia. Ehhez a karakterhez a színészi alakítás sem nő fel. A szobalány szép, drámai szoprán áriája - amelyben nemcsak a kis Sammyért aggódik, de saját elvágyódását is megénekli (Britten majdnem felnőtt operáinak igényességével megkomponált áriája) - illúzióromboló a magas hangoknál; a színésznő játéka, a gyerekvilághoz való hiteles, emberi kötődése azonban feledteti a zenei hiányosságokat. Az előadás zeneileg a kórusoknál, a vivacéknál és allegróknál, az énekbeszédben elmondott (-játszott) részeknél élvezetes. Amikor a színészek elkezdenek operát énekelni, amihez sem technikájuk, sem hangjuk nincs, baj van. Nemcsak a zenei, de az élőszínházi alakítások is alatta maradnak a rendezői szándéknak vagy a bábszínházi játéknak. Az élőszínházi jelenetek (a két "nagy" kéményseprő és a hordárok, illetve a már említett házvezetőnő alakításai) humorban, játékosságban szegényesek, vagy éppen figurateremtésben látszanak kevésnek. A gyerekek (bábok) pedig az értelmezés és a játék színvonala szerint is erősebbnek bizonyulnak, mint a felnőttek. Mint megannyi Britten-opera, ez a mű is a romlott felnőttek és a kiszolgáltatott gyermekek világával szembesít. De a gyerekek itt még megmenekülnek. Tőlünk.

Tompa Andrea