Október kék ege, óriásplatánok sárga lombja odafönt, kék mûanyagzsákok, girhes tarka macskák a mintázatos utcakövön odalent, köztük meg - hegyre föl, völgybe le - Bursa városának hétköznapi élete, amit egy színházi fesztivál is gazdagít.

Az IATC (International Association of Theatre Critics) a színikritikusok nemzetközi szervezete. Ennek török szekciója hívta meg a tagországok kritikusait arra a nemzetközi gyermek- és ifjúsági színházi fesztiválra, amit kilencedik alkalommal rendeztek meg az Isztambultól pár órányira fekvő, kétmilliós Bursa városában. Olyanokat vártak, akik megnézik az előadásokat, részt vesznek a szemináriumokon, s készek beszélni hazájuk gyerekszínház-kritikai helyzetéről. Nagy nekikészülődés után, hatan-heten jelentkeztek vissza különböző helyekről, de idegenből végül is a német Odette Bereska, az 1950 óta létező, berlini Caroussel Színház fiatal fődramaturgja jött, meg én, a magyar. Szép számmal gyűltek oda viszont a török színházi kritikusok és újságírók, s az egyetemek színházi fakultásainak képviselői. Így van ez mindenütt: muszáj nemzetközi rendezvényt csinálni ahhoz, hogy a honfitársaknak el lehessen mondani, meg lehessen mutatni a legfontosabbakat. Úgy harmincan lehettünk, mi felnőttek, és sok-sok kerek fejű, kék iskolaköpenyes gyerek a nézőtéren, hullámzó csapatokban. Előadás, az nem volt sok. Jó előadás még kevesebb volt. És az egész hét mégis valami váratlan boldogságfélévé áll össze. "Te ’s megszeress!"

Nem úgy van az, hogy az ember csak úgy elrepül Isztambulba. Először is tisztázza magában, főként hajdani hivatalos bulgáriai útjainak köszönhetően, hogy ha valahova nem, akkor Törökországba legkivált nem akart menni ez idáig. A szükséges pénz összeszedése is lehetetlennek látszik. De mert valami csoda folytán ajtót nyit a reménység, már ébredéskor arra gondol, mi is őnéki az, hogy "török"? Igen, Divinyi Mehmed zamatos kis verse a magyar szépséghez a hódoltsági iszlám lírából 1580 előttről: "Narancscsecsü, keskeny derekü / Szeretlek én, te ‘s megszeress...". Ez jó. S ugyanabból a szerelmes antológiából ismerős, mint amiből a pergő sorok jönnek elő Dzselaleddin Rumitól, az 1207-ben született, nagy iráni misztikustól, Vas István fordításában:

Alonso - Mert Öner

"Szerelmesek, szerelmesek! Halljátok? Égi dob pereg. / A búcsuzás, az indulás nagy perce már elérkezett. / A tevehajcsár jó korán ébren volt, csak egy szót kiván, / már készen áll a karaván. Ó társaim, ébredjetek!..."

És a feledhetetlen ringás, megint csak Vas István segítségével Nedimtől, a "tulipán korszak", a "török reneszánsz" XVIII. századi költőjétől:

"Bútól terhes szívem súlyát már magamban nem birom, / menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom! / Odalent a kikötő, hatevezős csónakon / menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom."

Ez a fülemben van, kamaszkorom óta. És emlékszem nyomott kartonból varrt óvodáskötényre meg kasmírkendőkre is, amiken kunkorodó papucs, olyan tököcske forma látszott. Ezekről azt mondták: törökös. Mint ahogy törökös volt a Bahcsiszeráj szökőkútja, Gábor diák meg Gül Baba. És egyszer csak fontos lett, hogy nagyanyám, a mindszenti patkolókovács felesége nem csupán lókupec cigány ősökkel rendelkezett anyja, Szőke Mária révén, de - apja lányaként - a Csongrádban ismerős ragadványnevet is viselte: "basa" Marton Piroskának hívták. Anyám szármának hívta a töltöttkáposzta-tekercsét, és csetresnek nevezte a mosatlan edények halmát. Ezt csak egyszer hallottam egy környékbelitől, de soha mástól, soha máskor.

Indulás előtt találok egy halom török közmondást Buda Ferenc fordításában, amikkel később megnevettetem a kintieket. De nem az angolul beszélő egyetemista kísérőm, nem is a színházi emberek valamelyike ismeri őket, hanem a sofőr, aki az éjszakai Isztambulból Bursába kormányoz bennünket. Például: "A szamarat, ha lagziba hívják, vagy a tüzelő fogyott el, vagy vízre van szükség." Vagy: "A szerelem, akár a légy: mézre is rászáll, szarra is rászáll." Reggel hatra a szállodába érünk. Délután már színház.

Előadások Bohócműsor zajlik a múzeum előtt, a szabadban. A helyi városi színház művészei vagy két tucat pár perces bohócantrét mutatnak be egy buszmegállót jelző tábla tövében, A három magánakvaló címmel. Mai ruhákat viselve öltöztek vörös bohócnak, de ez a három "buta Auguszt" sehogyan sem tud fölfelé kapaszkodó eseménysort összehozni. Bosszantják egymást, taxira várnak, játszanak xilofonon, klarinéton, karatéznak, fényképeznek, távirányítós autókkal harci jeleneteket imitálnak, igen tisztességesen dolgoznak. Néha megszólal az Ének az esőben, majd abbamarad, egyéb zenék jönnek, jelentős összevisszaságban, mindennek tetejébe még a müezzin is megszólal a közeli hangszóróból. A játékosoknak igazából csak egymással van kapcsolatuk, pedig a szabad tér megkívánná, hogy jobban bevonják a közönséget. A vitán aztán az egyik színész és a bursai színház rendezője ül ki az asztalhoz. Nincs vitavezető. A vendégek egyszerűen és lényeglátóan szólják meg a történet dramaturgiai hiányosságait, fölemlegetik az eklektikusságot, ám az asztalnál ülők nincsenek elkeseredve. Nem túlságosan egyformák a karakterek? Nem, nem túlságosan egyformák. Nem lett volna jobb élőzenével? Ó, Bursában nincs zongorista, aki ezt vállalná. (Furcsa, hogy pont zongorista jelenti az élőzenét.) Kiderül, hogy nem is szabadtérre szánták az egészet. A rendező hümmög, a színész zengeti a baritonját, a végére egész maga egy nagybőgővé válik. Brummogva, mosolyogva köszönnek el.

A müezzinre várva

Ferhat és Sirin bonyolult szerelmi történetét hagyományos, ötvenes évekbeli kultúrpalota nagytermében látjuk. Nazim Hikmet művéből Ertan Akman, a helyi ASSITEJ (Gyerekszínházak Nemzetközi Szövetsége) főtitkára írt darabot, ő adja a mesélőt is. Nem lehetett nagy költségvetésük, és bár térbeli mélység nincs, érdekesen tarka a színpad háttere, s mély, igaz szenvedéllyel játszanak a színészek, köztük néhány - az alapítványi társulathoz szerződött - frissen végzett főiskolás. Bemutatót látunk. Hosszú, átlátszó dobozokban adják errefelé a premiervirágokat a fellépőknek. A történet a víz, az iható, szökőkútba csalható, áhítatosan tisztelt török ivóvíz elnyeréséről szól. "Olyan szomjas lettem!" - mondta előadás után az egyik kisgyerek. A szöveg, bár nem értem, gyönyörű. Tán jó is, hogy nem értem. Zuhatagos, gazdag hangzatok, némafilmszerű tágas szenvedelmesség, s igazi nagy, balladai történet. Gondolok, amire akarok. Ám a vitán hallom, hogy kifogásolják a szöveget. Alighanem kissé túl lehet írva.

A "tájékozottabbak" egy része előáll a bevonós színház eszméjével, hogy mennyivel modernebb lenne, ha a gyerekek részt vennének a játékban. A hetvenes évek elején folytattunk hasonló vitákat. De vannak, akik védik a színházi illúzió önállóságát és annak katarzist keltő tulajdonságát. Vannak, akik nem esnek hasra az álbevonós, minden áramkört rövidre záró színháztól, amely kisebb tehetség esetén - mi is láthattunk már ilyet - gyorsan a gyerekek molesztálásává tud zülleni.

Ezután az isztambuli ANATOLE társulat előadása következett. Az Eftal Gülbudak vezetésével dolgozó "streetplayer"-ek szabadtéri, gólyalábas csodaprodukciója a mulatságról gondoskodókról szól. A Curcunabazlar cím körülbelül azt jelenti: "akik a bulit csinálják". Nagy takarító jelenettel indulnak, mindent, de mindent letörölnek, ezzel rögtön kapcsolatot teremtenek a közönséggel is. Bűvészkednek, bicikliznek, ugróköteleznek, locsolnak és lelocsolnak, bevonnak a játékba, visszaültetnek, s mindeközben pontosak, könnyedek, elbűvölően kedvesek. Az ötven perc körülbelül arra elegendő, hogy kezdő bámészkodók halálos szerelembe essenek a színházzal. A játék végén úgy vesznek búcsút tőlünk, hogy többeknek könny szökik a szemébe. A vitán kiderül, hogy támogatás nélkül dolgoznak. Néhányan értetlenkednek: miért szomorú a vége? Mert el kell búcsúznunk - mondják. És elbúcsúznak. Szerencsém volt, mert a szabadtéri előadást láthattam. Mondják, előző nap a zsúfolt plaza belső terében játszottak, ahol nem volt a közönségnek rálátása a játékosokra, elvesztek a tömegben. Így aki ott látta őket, nem nagyon értette, miért lelkesedünk, ha említjük őket. Szöveggel alig dolgoznak, tolmács nem szükséges - jó lenne meghívni őket.

Shakespeare A viharjának furcsa gyermekváltozatát mutatta be egy társaság a 10 milliós Isztambul egyik színházművészeti egyeteméről. Prospero pálca nélküli, trottyos télapó, selyemfehér parókában. Ariel gyermekként viselkedik, s úgy vezeti be a közönséget a történetbe, hogy azt érezzük, itt most a nagyapót fogjuk szívatni - nagy szeretettel. A darabból csak csíkok maradnak. Az alkohol, a Koránnak megfelelő szellemben, még Trinculónak sem jut eszébe. Az alkotók egy olyan egyetem képviselői, ahol tizenhetedik éve van gyermekszínházi képzés. Azóta több mint 130 hallgató végzett a speciális osztályban. Sok jóravaló fiatal színészt láthatunk. A legjobban az Alonsót alakító Mert Öner vonzza a szemet. Azt persze nem lehet tudni, hogy az egyik férfiút játszó hölgy miért hagyta meg sötétvörös lakkját a körmein. A díszlet egyetlen hajóroncs, ami teljesen elfoglalva a teret lehetetlenné teszi a játékot. De ez teljesen megfelel a síkban gondolkodó török színházi térnek: beállunk egy sorba, s a közönség felé nézünk. Egyéb térszervezési akció ritkán adódik. Baris Erdenk, a huszonéves rendező visszavág minden szelíd megjegyzésre, s amikor már a vita ötödik óráját kezdik, és egy torokhangú, szép nő - pedagógiai igazgató és csúcsdramaturg - ötvenedik perce beszél levegőt nem véve és kioktató módon, elmegy a kedvem még attól a kevés jótól is, amit fölfedezni véltem ebben a homeopátiás szisztémával elgondolt Shakespeare-ben.

Kisiskolások színházra várva

Látunk még egy Baromfiudvar című play backes, egészalakos bábszínházat, kitömött tyúkanyókkal, nehézkes, érzelmes történettel a nem eléggé szeretett, elüldözött majd visszafogadott kutyáról. Nagyon sokáig tart, 75 perc 4-12 éveseknek.

S jönnek a nagyon várt dánok A nagy finálé című produkcióval. De nem minden dán gyerekszínház olyan jó, amilyen a legjobb 4-5 közülük. A napfényes téren ezüstparókás zenebohócok jelennek meg, óriási kellékekkel. Miután a müezzin épp akkor szólal meg, többször is újrakezdve énekét, amikor ők kórusilag szóra nyitják a szájukat, remek etűd keletkezik a ki nem számítható kezdési pillanat többszöri bevárásából, s végül a győzelemnek számító kezdésből. Ez a legjobb az egészben. Ők azonban zavar nélkül szórakoztatják magukat. Vontatott, két órának tűnő 45 percet foglalnak el a délutánból ezek a nagyon laza, magabiztos, középkorú hölgyek és urak, két finom mozgású fiatalember irányításával. Fáradt, felnőtt poénokat sütögetnek, a fehér parókát villogó kékre váltják, majd narancsszín kendőkkel integetnek. Fotózni hálás az ilyet. A gyerekközönség arcán ott a mélázó irigység: ha ekkora dobom lenne, én is tudnék ilyen nagy zajt csinálni.

Jordániából borzalmas Piroska és a farkas átirat érkezik, alig minősíthető színészi szinten megoldva. De legalább törökül is bemondják a tudatalattival kacérkodó poénokat. Ki az ördögnek szólhat ez a tábortűzi műsor? Ausztriából a Smafu együttes mutat be didaktikus mozgásszínházat a zöldek és a pirosak együttélési problémáiról, amolyan döcögős, de tisztességes West Side Story formában, hatéveseknek. A közönség fáradt, zajong, késő délután van. Itt látom azonban, hogy milyen kedvesek és emberségesek azok a fiatalok, akik nézőtéri felügyelőkként próbálják kordában tartani a nyűgös gyerekközönséget.

A legerősebb színházi élményt egy bármikor meghívható, három személyes bábos Übü nyújtotta. Sehsuvar Aktas a neve annak a Kemény Henrikhez mérhető bábos-színész-tervezőnek, aki két - Ankarában drámatanári PhD-tanulmányokat folytató - színésznővel adta elő, csak felnőtteknek. A színes árnyjáték bizarr figurái és a kellékek egyetlen bőröndben elférnek. Sehsuvar Aktas pedig kétségkívül zseni. Ha lennének egyetemi fesztiválok, kamarabábos fesztiválok, oda kellene meghívni őket. Kritikusok

Az előadások mellett szemináriumok is voltak. Megtudhattam, hogy a török gyerekszínházi előadások török kritikája ugyanolyan gondokkal küzd, mint a magyar. Majdnem bájos volt, ahogy összefoglalta valaki az elmúlt évek színielőadásokra reflektáló újságírói munkáinak jellegzetességeit, s ebből - "Ti leányok, ne tegyétek!" - tiltásokat és javaslatokat formált.

Mr. Arkan

A következő típushibákat emelték ki: 1. Gyakori, hogy valaki érzelmeitől elvakulva ájuldozik, hogy egyáltalán létrejött valami. 2. Araszolgatva leírják percről percre az egész előadást, de a lényegből semmi nem érzékelhető. 3. Megkérdezik a gyerekeket, s egyetlen érvként az ő véleményükkel hozakodnak elő. 4. Csak a rosszat írják meg. 5. Csak a jót írják meg. 6. Összehasonlítgatják ezzel-azzal, végül ráütik: jobb, mint a semmi.

Az írások általában bocsánatkéréssel indítanak, s azt mondják: igazad lehet, de ez mégsem a neked való út... A megkritizáltak 1. gazdasági problémákra, időhiányra hivatkoznak. 2. Azt mondják: kritizálhatsz, de ne így. Az "így" mindig változik. 3. Fölemlegetik, milyen bonyolult Törökországban színházat csinálni. (Színházi lapot is nehéz lehet: a kollégák mesélték, hogy csak hallomásból értesülnek az ország más részeinek színházi eseményeiről, nincs pénz útiköltségre.) Vannak, akik senkitől semmit nem fogadnak el. Vannak, akik inzultusként élik meg a legegyszerűbb megjegyzést is. Két dolgot tilos nékik mondani: azt, hogy "szerettük az előadást", és azt, hogy "nem szerettük az előadást". Hogy miért szerették vagy nem szerették, azt viszont lehet részletezni.

A berlini kolléganő a hajdani nyugatnémet gyerekszínházi "csoda", a GRIPS előadásait és stílusát ismertette, majd összevetette a hajdani szovjet mintákra figyelő keletnémet nagyszínházi formával. Mindkét irányzatot fényképekkel illusztrálta. Ő ez utóbbinak híve és követője. 1950-ben megnyílt, Caroussel nevű színházukban 3 színpad van. Hajdan itt 250 fős csapat + zenekar dolgozott. S bár a változáskor felére csökkent az össztámogatás, délelőtt továbbra is gyerekeknek, este felnőtteknek játszanak. 181 embert küldtek el akkor, de 19 színészük, 3 pedagógusuk megmaradt. Most éppen Miller Lujza történetét játsszák. Gondok vannak, de érdemes megemlíteni, hogy Berlinben a gyermekszínházi jegyek felét a város fizeti. Frankfurtban városi támogatással bírják rá a kritikusokat, hogy nézzék és dokumentálják a gyerekszínházi előadásokat. Szökőkutak és asztalok

A többi - ráadás.

Anatole-ék

Bejutok egy dzsámiba, ahol zöld mintás és kék árnyékos márványfalak között, bordó szőnyegeken lépdelhetek mezítláb. Hűvös van, csönd van, csak a szökőkút hat-hét méter átmérőjű medencéjében csobog a víz. Egy oldalfülkébe húzódott férfit megkér az én erdőmérnök kísérőm, mondana-e egy részt a Koránból. Mondana. De teátrális mozdulattal becsukja a könyvet, úgy kezdi. Ajándékként nyújtja át az ő világát. Virágos, hosszú, dünnyögő ének következik, bugyborgó szavak, ritmikus nyögésekkel. Perzsául lehet ez? Lecsukott szemmel kántál a fehér imasapkás férfi, előtte a csukott Korán, amellett mobiltelefon. Elzsibbadok, mire a vers a különálló zárlatig ér. Nem tudom, mi ez, de gyönyörű.

A tereken mindenütt szökőkút. S mindenütt ülnek emberek, ahová csak leülni lehet. Beszélgetnek. Nevetgélnek. A legemlékezetesebbek a belső terek. Az épületek belső udvaraiban platánok, macskák, asztalok, ki tudja, hova vezető, csipkés kőlépcsők. Míg az európai kiül valahová, a török beül valahová. Tulipánforma poharakból erős teát iszik, apró csészéből forró, sűrű, török kávét. Sokan és sokat dohányoznak. De nem részegek! A férfiak felén kockás ing, farmer, barnás, bőr edzőcipő. A nőkön jobbára hosszú szoknya, szép fejkendő, s minden egyéb, amit mifelénk is viselnek.

Furcsa volt megszokni, hogy nincsenek képek a falakon. Ha vannak, inkább növényi mintás csempék azok, bekeretezve. Embert még mindig nem nagyon ábrázolnak. Ha igen, kevés a sikerült alkotás. Egyetlen férfiú, a lángelméjű katona ás államférfi, a köztiszteletben álló Atatürk egyszerű fotóit látni sokfelé.

Négy állami tévécsatorna van, s van törökül beszélő CNN is, van francia, angol, német, spanyol nyelvű állomás, de a négy hazai csatorna nem ad amerikai szemetet. A könyvek hetven milliósnak írják, az emberek nyolcvan milliósnak mondják az ország lakosságát. Nos, ebből a rengeteg emberből csodálatosan szép arcokat válogatnak a képernyőkre. A kereskedelmi csatornák elképesztő szappanoperákat adnak, mintha a Szomszédokat a brazil gagyival meg az Ezeregyéjszakával (!) kevernék össze. Sok a felnőtt mese, a nekünk furcsa, misztikus történet, s mindez az úgynevezett "ablakos formát" (mesében a kisebb mese, abban a még kisebb mese) is filmre meri vinni. És elképesztő a felvevőgép előtti színjátszás jelenkori stílusa. A harmincas évek magyar filmjei és a némafilmek szemforgató, tágas gesztusokat alkalmazó, olykor operai megoldásokat kölcsönvevő expresszivitása a kívánatos. Ábrándos, holdas tekintetű szépségek kerevetre dőlve igazítják meg lepleiket. Nagydarab, busa fejű férfiak rángó szemöldökkel élik meg vívódásaikat, sírnak, nyögnek, nekidőlnek a ködnek, hevesen belélegeznek, bent tartják, feszülnek, kiejtik kezükből, ami ott volt, összeomlanak. Jajgatás, sírás, önmarcangolás.

Ha valamit, akkor azt nagyon! Olyan ez, mint a csodálatos török konyha: az édes émelyítő édes, a sós szinte keserű, a puha az krémszerű, olvadó, a keménybe beletörik a fogad, a darabosra őrölt csípős paprikától kiugrik a szemed.

A nagy dán finálé

A kereskedők nem is olyan erőszakosak. Az általam fölkeresett helyeket valami vidéki jóindulat és egyszerű emberszeretet jellemezte. A zömök török férfiak arcán olyan természetes nyájasság és kedvesség honol, amit idehaza sose látni. Eszembe jutott persze a házasságtörési hercehurca a parlamentben. No, jó, most már nem csukják le a bűnöst. De a házasságnak azért "annyi". El kell válni. Csak ezt már nem adja hírül a világsajtó.

Időnként elnevettem magam. Azok a piros-barna férfiak, bajusszal, akiket otthon mint "szép magyar gyerek"-et csodálunk meg, itt föl se tűnnek. Ennyi fiút csak nem lehetett tőlünk kivinni janicsárnak annak idején! Az az igazi "magyar gyerek", az bizony török gyerek.

Az utcán illatos - és mint később kiderül - mézédes káposztás tekercset kínálnak. Ki van írva a neve: szármának hívják. Ha véletlenül meglöknek, azt mondják: pardon. Nem az a repkedő, rövid "á", mint bárhol a világon, nem is a sziszegő "sorry". Pardon - mély, sötét, magyar "a"-val. Ilyen sincs másutt.

Visszafelé, a reptéren töltött éjszaka során hosszan bámulom a búcsúzkodó családokat. A Németországba készülő orvostanhallgató fiút fejkendős asszonyok veszik körül dédelgetőn. Épp látom, amikor kezet csókol tömzsi édesapjának. Fönt a táblán, a Departure felirat alatt ott az "elmenést" jelentő török szó. Betűzöm, kiolvasom, úgy hangzik: "uccú". *

Mikor kijöttünk egy étteremből, ahol ibolyaillatú vizet öntöttek a tenyeremre frissítésül, az utcán álldogálva rákérdeztem az emlékezetemben bolyongó "csetres" szóra, hátha... Negyven éve szeretném tudni, mi ez. Kollégáim töprengenek. Hogy edényt jelentene? Nem. Olyan szó éppen nincs, válaszolják. De, várjunk csak... a rumlit, fölfordulást, azt bizony így mondják. (Mint a mosatlan edények halmát, a rendetlenséget a Tisza menti faluban.) Igen.

Hazahoztam egy szót a vállamon. Pedig csak színházat nézni mentem.

Gabnai Katalin