Petõfi Irodalmi Múzeum
Bácskai Júlia: Együttélõsdi
Merlin Színház

Emlékszem, milyen meglepetés volt annak idején a Huszonötödik Színház. Nem a teátrum, annak születését tudtuk, vártuk, hanem a cégére. Lehet, hogy már huszonöt színház van (volt) 1970-ben Budapesten? Most novemberben nem voltam rest megszámolni a Súgó aktuális kínálatát: csak premierbõl van 30, de 70-re rúg a fõvárosi és környéki színházak, színházi játszóhelyek száma. A bõség zavara akkor is kecsegtetõ, ha a búzával együtt ocsú is kerül a kosárba. Ha szerepel a listán olyan közösségi vállalkozás, stúdió is, ahol csak két-három elõadást tartanak novemberben. Akár örülhetnénk is, hogy a Filmmúzeum hajdani épületén máris hivalkodó neon hirdeti egy egyelõre nem létezõ (vagy számomra legalábbis ismeretlen) színház honfoglalását. De üröm az örömben, hogy a Krétakör együttesének még ebben az elképesztõ színházi túlkínálatban sem jut méltó stabil otthon.

A néző, még ha kritikus is, egyre inkább rostálni kényszerül, érdekes előadásokról marad le, ugyanakkor - szerencsére - olyat is lát, ami nem tartozik a színházi közvélemény által nyilvántartott repertoárba. Ezúttal két ilyen "margón szerzett" élményről szeretnék beszámolni

Esküdt voltam a PIM-ben

Szigethy András drámájának az előbemutatójára már a meghívó is rendhagyó. Invitáció helyett idézést kaptunk az egyesített strasbourgi és hágai nemzetközi bíróságtól Poncius Pilátus elsőrendű vádlott, valamint Josephus Kajafás másodrendű vádlott bűnügyének fellebbviteli tárgyalására. A per tárgya, avagy az ügyiratcím: Pilátus az ügyész előtt, avagy a birodalmi ember vallomása.

Rajhona Ádám és Schneider Zoltán

A közönség elé kerülő bibliai történet a Petőfi Irodalmi Múzeum felolvasószínpadán nem a történés kronologikus rendjében, hanem a benne, mögötte feszülő morális probléma elemzéseként jelenik meg. Jézus perében és kínhalálában a hatalom képviseletével felruházott helytartó és az ítélkező bíró felelősségét firtatja. A vád szempontjai kétezer éve evidensek. De milyen mentséget hozhat fel önmaga védelmére a magát bűntelennek, státusát tekintve pedig "alkalmazottnak" valló Pilátus? Változtat-e tettének megítélésén - és egyáltalában hihető-e -, hogy "parancsra tette", amiért máig kárhoztatja a Biblia és a világirodalom, vagy meggyőződésből, a Római Birodalom rendjének és nyugalmának a védelmében? Milyen felelősség terheli a Krisztus helyett Barabást kiáltó csőcseléket? Hogyan látja saját sorsát, végzetét Jesua, a tanúként beidézett áldozat, aki - miközben saját tanait, a szeretet vallását öröknek és örökérvényűnek hirdeti - oly keveset ért a mai világból, hogy nem hajlandó az igazságszolgáltatás rendje szerint esküt tenni a Bibliára, mert nem tudja - nem is tudhatja -, mi lehet az a Biblia?

A tárgyalás, amelynek során a nemzetközi bíróság elnöke, Fodor Tamás mesterien ütközteti a vád és a védelem szempontjait, mindvégig fordulatos, feszült. Az esküdtként közreműködő nézők, jelenkori tapasztalataik birtokában is - vagy talán éppen ennek köszönhetően - némileg tanácstalanul, ám ingerülten szembesülnek a sürgető döntéskényszerrel. Hogyan lehet 2004-ben igazságot tenni a rendpárti hatalom és a felforgatónak minősített új eszmék képviselőinek azóta is gyakran ismétlődő perében? A szerző bölcs belátására és nem titkolt iróniájára vall, hogy egy elhamarkodott, korrekcióra szoruló ítélet kimondása előtt - elnapolja a tárgyalást.

Ritka eset, hogy a felolvasószínpad korlátozott lehetőségei, a minden teatralitástól szinte megfosztott stílus követelményei olyan tökéletesen megfeleljenek egy dráma tartalmának és formájának, mint ahogyan most Szigethy András darabjával történt. A szerző előző, Kegyelem című emlékezetes Kádár-drámájának politikai üzenete, vitában felforrósodó publicisztikai töltete is erősebb volt az előadás elbeszélő és megjelenítő effektusainál. Ezúttal a tárgyalási mechanizmus működtetésének szabályozottsága a dráma hitelességének kelléke, és csak javára válik, hogy a jogi szertartás a paragrafusoknak megfelelően zajlik a felolvasószínpadon. A bírói, ügyészi pulpituson még a színészek szöveghez tapadó tekintete sem zavar. De ahhoz, hogy az író felvetette morális dilemma színpadi gyúanyaggal telítődjék, az kell, hogy a tárgyaláson részt vevő öt színész - Fodor Tamás, Végvári Tamás, Vallai Péter, Rajhona Ádám és Schneider Zoltán - intellektuálisan átélje és érzelmileg is hitelesítse a vitában elhangzó, pengeéles mondatokat. Mindenekelőtt a tárgyalást bíróként, az előadást a többrétű, többszólamú szöveg karmestereként vezénylő Fodor Tamás érdeme, hogy a jogi nyelv formuláihoz ragaszkodó, anakronisztikus kitérőkkel oldott szöveg rejtett iróniája is átjön a nem létező rivaldán. Vallai Péter a tagadásban szenvedélyes Pilátusa a szöveg mögött felsejlő hatalmi dilemmát, az állami ember erkölcsi bukásának tragikomédiáját hordozza. A színész a pulpituson, a mikrofonhoz cövekelve, tomboló indulatait csak hanggal és arcjátékkal érzékeltetve harcol, ágál és tiltakozik. Jelenlétének minden pillanatát az igazság elől menekülő ember megjátszott fölényével és leplezett félelmével tölti ki. Schneider Zoltán eltökélten földi Jesuájából viszont épp az hiányzik, ami tragédiáját az egész emberiség ügyévé teszi: a sugárzó moralitás, az átszellemültség.

Előbemutatóról szóltam a bevezetőben, bár ez inkább óhaj, mint jóslat. Meggyőződésem, hogy Szigethy András és Fodor Tamás szembenézésre, állásfoglalásra késztető, újszerű vállalkozása megérdemelné a folytatást. Hogy a múzeuminál sokkalta nagyobb létszámú esküdtszék kapcsolódhasson be a máig tartó perbe, akár "igazi" színházban, akár saját otthonában, tekintetét a képernyőre szegezve. Mert ha létezik televízióra született új magyar dráma, Szigethy Andrásé azok közül való.

Kovács Hamlet a pszichológusnál

Bácskai Júlia komolytalan című komoly sorozata, az Együttélősdi immáron ötödik éve szerepel a Merlin Színház műsorán. Ez akkor is nagy szó, ha az előadásszám a körülmények parancsa szerint alakul, és a témákat és szereplőket váltogató, tehát alkalmanként mindig is egyszeri produkció mára "csak" a hetvenötödik előadáshoz közelít. Kísérletező együttesekben szerencsére nincs hiány, de kevés az olyan műfaji kísérlet, amit a közönség ilyen kitartóan visszaigazol. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - bevallom, nem könnyen szántam rá magam, hogy fél évtizedes késéssel bejelentkezzem a következő nyilvános pszichoterápiai rendelésre, ezúttal a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójába. De azért talán a lelkem mélyén mégiscsak kacérkodtam a lehetőséggel, hogy a szappanoperák nézése alól eleve felmentett értelmiségiként ezúttal kivételesen mégiscsak kukucskáló tanúnak szegődhetek mások élveboncolásához. Bizalmatlanságomat elsősorban az mérsékelte, hogy tudtam, a hivatásos, gyakorló pszichológus esti rendelésein színészek (is) játsszák a páciensek szerepét, méghozzá minden alkalommal más-más színészpáros asszisztál az originális pszichoszínházi produkció létrehozásában. A közreműködők névsorában olyan "asszisztensek" szerepeltek, mint Börcsök Enikő, Csákányi Eszter, Jordán Tamás, Kulka János, Végvári Tamás és mások. Azon az estén, amikor "felfedeztem" magamnak a pszichoszínházat rendelésre, nagy csáberőt jelentett, hogy a minden szerepében újat nyújtó Margitai Ági és Hevér Gábor osztották meg Bácskai Júliával a színpadot.

Legelőször a telt ház lepett meg, hogy a valóságshow-k, krimik és thrillerek szellemnyomorító, léleksivárosító divatja idején milyen sokan kíváncsiak önmagukra és a pszichoszínházra. Azután az, hogy a gondosan az asztalra készített kellék koponya nem riasztja el a színházi lelki klinikára befizető, saját lelkük barátságos boncolgatására érkező nézőket. A színpadi "puska" a várakozásnak és a konvencióknak megfelelően sült el, csak talán a megszokottnál hamarabb. A pszichológus már a bevezetőben elárulta, hogy a színpadon megelevenedő jelenetek, problémák kortársunk, Kovács Hamlet életéből valók, majd tanáros lelkiismeretességgel közölte azt is, hány nagyszerű "igazi" Hamlet birkózott a szereppel Hevér Gábor előtt. (Igaz, azoknak Shakespeare biztosította a muníciót, míg a pszichoszínház hősei a Bácskai Júlia nagy gonddal megszerkesztett forgatókönyvében megszabott dramaturgiai nyomvonalon haladva, maguk alakítják, rögtönzik szerepük szövegét.)

A kezdet kezdetén - nem tagadom - egy intellektuális Szabó család nézőjének hiszem magunkat, azután a forgatókönyvben körvonalazott szituáció és a színészek ennek nyomán improvizált dialógusa fokozatosan felforrósodik és magával ragad. Az apa temetésén exponált anya-fiú párharc kirobbanását mondhatnám drámának is, de nem az. Sem a narrációban, sem a két szereplő prózai szövegében nincs semmi rendkívüli, a műfajból következően problémahordozókat látunk, nem shakespeare-i jellemeket. És mégis érdekes, helyenként izgalmas, hogy amikor az ismerős, hétköznapi krízishelyzetek tanúivá leszünk, ki-ki ráismerhet önmagára, kollégáira, szomszédaira. De nem pletykaszinten, kukkolóként, hanem a családi, nemzedéki konfliktusok és vehemensen alakuló erőviszonyok megjelenített anamnézisével szembesülve. Az improvizált, tehát az élőbeszéd szerkezetét, szókincsét követő szöveg ezúttal megkönnyíti a nézőknek a ráismerést. Az "aha" élmény is felfedezéssé válik, ha a befogadó képes és hajlandó önmagával szembenézni.

A ma Hamletje, akiről annak idején Bereményi Géza izgalmas politikai drámát írt, ezúttal nem is próbálja helyretolni a kizökkent időt, beéri azzal, hogy anyja szeretetéért vívja reménytelenül reményteljes harcát. Sebzettség, féltékenység, szeretethiány - jelenetről jelenetre, két, a problémákra fogékony és érzékeny színész előadásában. Ezt követően a színpadi történések és megélt konfliktusok lecsupaszítva, kóresetként jelennek meg Bácskai Júlia pszichológus (színpadi) rendelőjében. A szereplők páciensként próbálják a lélek doktorának segítségével megfogalmazni a megfogalmazhatatlant.

De az este legizgalmasabb része csak ezután következik, amikor a pszichológus rutinosan fogalmazott véleménytudakoló kérdése egyszer csak elindítja az előadás kiváltotta - saját - gondolatok és érzelmek áradatát. Gertrud talán még soha nem kapott ilyen szívből jövő védelmet, Hamlet ennyi félve fogalmazott, empátiával tompított kritikát. A jórészt fiatalokból álló közönség nagyszerűen játssza szerepét, amikor nem felmondja, hanem elmondja személyes tapasztalatait, felteszi azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolását valójában nem is a hivatásos pszichológustól, hanem a színházi élményben összeforrott, felszabadult, nemegyszer egymás szavába vágó kortársaktól, az ő helyeslésüktől, csendjüktől várja.

Az Együttélősdi a kezdeményező szerző és rendező, sőt szereplő Bácskai Júlia rátermettségén túl elsősorban a jó szóra, meghallgatásra és megnyilatkozásra éhes közönség igényét is bizonyítja. Kovács Hamlet soha nem fogja letaszítani trónjáról az igazit, de talán lesznek, akiket közelebb visz önmagukhoz és hozzá.

Földes Anna