Magyar Színház

Hogy milyen a galaxisgyûrû? Lapos - amint ezt Henri, a kvartett egyik szereplõje, fiatal csillagászati kutató többször is megfogalmazza.

Már amikor a Katona József Színházban bemutatták az akkor még ifjú és - a vele készült akkori interjúmból kitetszően - roppant öntudatos írónő Művészet című darabját, és egyesek Yasmina Rezát komoly irodalmi érték képviseletével gyanúsították, nekem az volt a határozott véleményem, hogy magát elég ügyesen álcázó lektűrszerzővel van dolgunk. A kategória persze sokkal szélesebb és ágbogasabb, mint azt néha feltételezik: nemcsak Ray Cooney vagy Neil Simon fér bele, hanem a sokkal igényesebb humorú Barillet-Grédy szerzőpár is, sőt, a műfaj felső szintjein olyan markáns egyéniségű, nemegyszer valóban az irodalmat súroló tollforgatók véstek ki maguknak önálló fülkét, mint Françoise Sagan vagy Alan Ayckbourn. Yasmina Reza életműve még túl csenevész ahhoz, hogy megítélése kijegecesedhessék, de annyi bizonyosnak látszik, hogy - bármit gondol önmagáról - az igényesebb szórakoztatás régióiban kereskedik.

A Magyar Színház Sinkovits Imre Stúdiójában bemutatott Egy élet háromszor című divertissement megtévesztő címet kapott: egy életről végképp nincs szó, legföljebb négyről, de ezek esetében is legföljebb életszeletről, sőt, némi rosszindulattal epizódról beszélhetünk. Mint Albee Nem félünk a farkastól című drámájában, itt is két házaspár élveboncolása folyik, a köznapi, olykor szándékoltan üres dialógusok mélyén megsemmisítő indulatok, gyűlölködés, uralkodni vágyás, jeges cinizmus felvillantásával; ez a gyűlölet időnként még Henri és Sonia a színen meg nem jelenő, valóban kellemetlenkének érződő hatéves kisfia felé is kicsap. De míg Albee műve nem utolsósorban a négy szereplő bravúros jellemrajza révén kozmikus arányúvá, önmaga metaforájává tud tágulni, Yasmina Reza megmarad a felszínen, két átlagos házaspár önleleplező civakodásának szórakoztató ábrázolásánál.

Soltész Erzsébet | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A darab trouvaille-nak szánt trükkje a háromszor ismétlődő alapszituáció, amely nem túl jelentős variációkkal ábrázolja ugyanazt a konstellációt: Sonia és Henri az elalvást szabotáló gyerekükkel tusakodnak, az Henri karrierje szempontjából nagy jelentőségű Hubert és neje, Ines nem a megbeszélt napon állítanak be, kiderül (két ízben Hubert "kottyantja ki"), hogy Henri három éven át körmölt, sorsdöntőnek szánt tudományos disszertációját egy konkurens megelőzte, Henri összeomlik, a kvartett egymáshoz való viszonyulásai kiéleződnek, a baráti összejövetel teljes fiaskóval és Hubert-ék sértett elvonulásával zárul. Ezen a második képben annyi módosul, hogy Hubert, a hitvestársak pillanatnyi elvonulását kihasználva, rutinos nőcsábászként vérmesen udvarolni kezd Soniának, és ez mind a négyük reakcióit vehemensebbé teszi. A harmadik képre Rezának már nem maradt ötlete, sőt, tulajdonképpen antiklimaxszal zár: a változás itt annyi, hogy Henri már eleve tud a konkurencia jelentkezéséről, s egész derűsen fogja fel a dolgot; némi szelíd huzakodás és Ines látványos berúgása után az est békésen zárul; csak a kis Arnaud renitenskedik tovább a kuckójában.

Hohó! - szól itt közbe a néző, hiszen a harmadik képnek igenis van csúcspontja, de még mekkora! Magam is meglepődtem, amikor a darab szövegéből kitűnt, hogy ott mindössze egy csók cuppan el Hubert és Sonia között. Guelmino Sándor rendező, aki már az első két képet is intenzív fizikalitással, a gyűlölködő verekedésekig eszkaláló folyamatos fizikai cselekvésekkel dúsította fel, itt beavatkozik a langy csörgedezésbe, és egy a groteszkig eltúlzott, szürreális szeretkezést iktat be, a tetőponton szellemes megoldással: Sonia az asztal alatt vonaglik, míg az asztal fölött "ráfekvő" Hubert a szétgurult almákat markolássza mind az orgazmusig. A jelenet valószerűsége - házastársak a szomszéd szobában - persze kétes, ezt azonban ellensúlyozza a szürrealitás: az aktus akár a felek képzeletében is lejátszódhatna. Bágyadtabb szatírjátékként a végén a kapatos Ines egy forró csókkal erőszakolja meg Henrit; a rendező tehát a szexualitás bujkáló lehetőségeinek kibontásával igyekezett a harmadik képnek drámai töltetet adni. Véleményem szerint nemcsak a hiányérzet volt jogos, hanem a mentőötlet is.

Amúgy korrekt és szórakoztató, effektusokkal jól ellátott előadás zajlik előttünk, habár a kvartett tagjai nem nyújtanak egyenlő értékű teljesítményt. A gyenge pont Ines szerepében Benkő Nóra, engedelmes, de külsőséges reakcióival; Rancsó Dezső pedig kedves mint butuska, csillagszemmel álmélkodó natúrburs, csak a fiatal tudós szellemi profilját nem sikerül érzékeltetnie. Mihályi Győző óriási rutinnal tart bemutatót változatos mimikai és gesztuskészletéből: minden mozzanata hatásra kalkulált, de eközben ki is rajzolja egy lusta, az önimádatig öntelt, különféle pózokban és szerepekben tetszelgő macsó mulatságos portréját. A legeredetibb alakítás Soltész Bözse Soniája. Az Erzsébetként (nekem úgy jobban tetszik) a Theomachia bűvöletes Sárkánykígyójaként látott művésznőhöz áll legközelebb a Guelmino előírta fizikalitás, de ez a fürgeség, kecsesség, rugalmasság egy koherens emberképnek ad kifejezési formát.

Füzér Anni egy polgári nappali standard elemeit bolondítja meg apró, leleményes részletekkel, azt a helyiséget, amelyet Yasmina Reza így ír le: "A lehető legabsztraktabb. Nincsenek falak, ajtók, mintha az ég felé nyitott lenne."

A színre vivők ráéreztek, hogy ilyen kozmikus sugallatú absztrakciót az Egy élet háromszor nem érdemel.

Szántó Judit