Magyar Színház
Elõzõ nap egy rövid, beharangozó részletet mutatott a televízió az elõadásból. S benne az egyik legkényesebb, legokosabb színésznõnk azt mondta fennhangon: "...kétségkívül, hogy...". Van, akit ez nem bánt. Én ugyanúgy beleborzongok, mint amikor az egyre terjedõ "természetesen, hogy" képzõdménnyel találkozom. Másnap föl se tûnt. Bár az is lehet, hogy jótékony kezek (fülek) addigra kivették a játék szövegébõl.
A színművet Márton László és Révész Ágota fordította. Dramaturg Gecsényi Gyöngyi és az évtizedekig távoli egyetemeken tanító Vízy Éva. A rendező, Pinczés István maga is igen jól beszél angolul. Sokan szorgoskodhattak a végső szövegváltozat előállításán. Furcsa, egyszerre steril és kimódolt valami született, egyfajta holdbéli nyelv, amiben a "rosszabbul ne járjék" forma szerepel a természetes "járjon" helyett, s amiben nem tudni, miért szorong így a szolga büntetéstől félvén, hogy "...mert akkor a lábam se éri a földet!", mikor ez egészen más helyzetben használatos formula. "Eleped az unalomtól" - mondják valakire. Pedig elepedni a szomjúságtól, a vágytól, valaminek a kívánásától szoktunk. Tulajdonképpen majdnem magyarul van és mondható is ez, csak közben mintha mellényelnénk. A fordítók érezhető nyelvújítási szándékkal bírnak. Tekerik, csavarják a nyelvet, és Shakespeare itt módot is ad erre, hiszen az egyik figura franciából, a másik walesi nyelvjárásból érkezve töri az anyaangolt az eredetiben. Bonyolult, időt igénylő poénok jellemzik a mókásnak szánt megszólalásokat. Nem annyira a más nyelvből érkezettségre, inkább valamely súlyos agyi elváltozásra gondol az ember, ha Caius, a francia doktor vagy Sir Evans, az egyházi iskolamester félrebeszélését hallja. Nagyon nem akarták az alkotók a hagyományos módokat választani az idegen ajkúak ösztönös törekvésből eredő, mulatságos nyelvi mutatványainak ábrázolására. A teszendő kifejezés a legsikeresebbek közé tartozik. De az "er-akció" szójáték vagy a "majomszatír" elnevezés elviszi azt a fél másodpercet, amíg megértjük, majd azt a másfelet, amíg csináltsága miatt azonnal hárítani is kezdjük. Ezek a viccek íróasztalnál hatnak. Dialógusban csak fékező hatással bírnak. Várni kell, míg leszállong a poén.
|
Nem lehet véletlen, hogy a zenés változatok hamar megszülettek. Kell ehhez a történethez valami röptetés. Egyrészt, mert szereplői jobbára prózában beszélnek, másrészt, mert Windsorban, "az ártatlan félkegyelműek földi mennyországában" mindenki habókos egy kicsit. Lebegnek.
Talán ezt a lebegést akarta visszaadni Pinczés István, amikor a klasszikus, moličre-i stilizáltság felé vitte el a játékot. Szlávik István összevissza két síkot ajánlott ehhez: a meghatározó angolzöld pázsitot, és egy szembe falat, aminek vakablakai minden egyéb szükséges helyszínt kiszolgálnak kellékekkel. Elöl, a súgólyuk helyén, a patak partján, gondosan kitakart keblű mosóleányok segítik sikkantásokkal Falstaff vizes nagyjelenetét. Tordai Hajnal jelmezei egyszerűek és lényegre törőek. Energiadús színeik a legfontosabbak. A térkiképzés és a ruhák egyébként a régi Madách Ádám Ottó rendezte előadásainak hangulatát idézik.
Pinczés jó és sokoldalú rendező. Láttam már csodát tenni. Csodát tesz - ha hisznek neki. Lentről úgy tűnik, mintha a társulat fele elfogadta volna a játékszabályokat. Azt kell figyelni, ki egyezett bele egy személyére stilizált közlekedési módba. Ez a finom azonosság köti össze a titkos kerekeken guruló, hattyúforma kosárkát hordozó Béres Ilonát (Sürge asszony szerepében) Őze Áron rángatózó Caius doktorával, a vendég Cserna Antal bájosan béna Keszeg unokaöccsét Ruttkay Laura Page kisasszonyának indulatos átviharzásaival, s néhány kisebb szerep gazdájának jó tempójú érkezésével és távozásával. A nagyobb mozgásokhoz azonban elkelt volna egy koreográfus segítsége.
Kétségkívül érezhető egy kis felhúzott szemöldök, egy leheletnyi távolságtartás némely figurában. Mihályi Győző féltékeny Fordjának kettős szerepe mintha nem lenne eléggé kimunkálva. Szakácsi Sándor Page apaszerepében korrektül teljesíti a legfontosabbakat, de nemigen lép kapcsolatba senkivel. A víg nők szépek és fiatalok. Császár Angéla asszonyi sugárzása, Hámori Ildikó nevetése megadja a játék ízét. S nem győzöm csodálni azt a pontosságot, azt a kecses erőt, amellyel Hámori egy-egy jelenetet nyitni vagy zárni képes.
Csakhogy: Falstaff is erős és fiatal. Ifjú Jászai László majd kicsattan az egészségtől. Ezen örvendetes tény problémaként való kezelését mutatja a színlap diplomatikus megoldása: "Sir John Falstaff, a lecsúszott lovag pompás tervet eszel ki, hogyan juthatna pénzhez és némi érzéki élvezethez..." A lecsúszottság nem elég. Ennek a történetnek a lényegéhez tartozik a főszereplő figura "korhatag méltósága". Mit lehet tenni, ha se a korhatagság, se a monumentalitás, de még valami méltóságféleség sem csempészhető be a főszereplő révén a játékba? Alighanem le kell számolni annak lehetőségével, hogy itt a roppant méreteket öltött életszeretet esendőséggel, humorral és bölcsességgel fog keveredni. Ez itt most - nem fog menni. Kemény felismerés lehetett ez munka közben. A hölgyek nyilvánvaló és letagadhatatlan élettapasztalata is minduntalan átszínezi az udvarlási jelenetek státusjátékát és erotikáját.
Míg a Falstaff küllemű Huszár László kocsmárosa hosszan beszélget a Fenton ifiurat játszó Jegercsik Csabával, nem csak arra van ideje gondolni az embernek, hogy ha fordítva ülnének annál az asztalnál (a fogadós befelé, a sokat beszélő vőlegény kifelé nézne), talán érteni lehetne a szöveget, titkon az is átvillan rajtunk, hogy esetleg meg lehetett volna kísérelni másik szereposztást is. Érthető a csábítás, hiszen Jászai László karakteres figurája feladatot kíván. De ha ennyire hiányzik valakiből az esendőség, a dolgok fájdalmas-röhejes, halállal is barátkozó elfogadása, s ráadásul ilyen gladiátori testi erényekkel van megáldva, aligha lesz képes fölszarvazottan beáldozódni és föláldozódni az áltündérek ködfüstös erdejében, hogy végül mégis-mégis fölmagasztosuljon. Persze azért megtapsolják.
*
(Egy jó nevű iskola bérelte ki az egész színházat aznapra, amikor magam is láttam az előadást, megvették, hogy klasszikus kultúrát vegyenek magukhoz, s meg kell hagyni, egész jól tűrték a hirtelen jött vaskosságokat. A színészek pedig jól tűrték a zacskózörgető, dörmögő, drága fagylaltot evő, előadás közben ki-be mászkáló, CD-t hallgató kamaszok reagálásait. Ilyen elképesztő disznóólat azonban én még színházban nem láttam, mint amit az ötödik sorban ülő, s félidőben távozó öltönyös ifjú emberek hagytak a színházterem padlószőnyegén. Nem remélem, hogy meggyónják. Fogalmuk sem volt, hol vannak.)
Gabnai Katalin
