Komáromi Jókai Színház

Lehetne talán filológiai szemszögbõl közelíteni a Komáromi Jókai Színház új bemutatójához. Már csak azért is, mert a teátrum névadója halálának századik évfordulója alkalmából tûzte mûsorára a Gazdag szegényeket. Feltételezhetõ azonban, hogy az alkotóknak kevéssé állt szándékukban Jókai drámaírói kvalitásait bizonyítani; inkább megfelelõ alapanyagot kerestek egy, a társulat több generációjának is hálás szerepet kínáló, igényesen szórakoztatni kívánó elõadáshoz - amihez persze az évforduló megfelelõ apropót szolgáltatott. A Bognár Róbert és a rendezõ, Schlanger András által alaposan átdolgozott Gazdag szegények jelen változatában is inkább szövegkönyvnek, mint drámának tûnik, amelynek létjogosultságát inkább az elõadás, mint az irodalomtörténet igazolhatja.

Schlanger néhány évtizeddel későbbre helyezte a történetet, mely így a XIX. század második fele helyett a XX. század első felében játszódik. Közelebb érezzük így az ábrázolt világot, magukat a szereplőket is. Azokat a jellegzetes, mégis egyéni ízű figurákat, akik benépesítik a pesti bérház udvarát és környékét: az idős házaspárt, akik nem is házasok, a fiatal varrónőt, aki húgává fogadja a dilinyós öregasszony rokonát, a belé szerelmes csendőrt, aki nem egészen tisztes úton szerzett sonkával kedveskedik a lánynak, a magyarokat hőn szerető tót legényt, az energikus özvegyasszonyt, a palóc menyecskét, a cigány hegedűst, a libás zsidót, no meg a hatalmaskodó bürokratát, akiről kiderül, hogy zord álarca mögött érző kebel dobog. Finom szeretettel teli humor lengi be a játékot, amely csak néha vált élesebb, karcosabb iróniára; például a játék végén, amikor az utcalányok (de legalábbis az őket játszó színésznők) angyalokká változnak át, s megjelenik maga Jókai Mór is.

Holocsy Katalin és Holocsy Krisztina | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Noha a Schlanger-Bognár-féle átdolgozás egyértelműen színpadképessé teszi a szöveget, a mű alapvető szervi hibáját nem tünteti el: az egyes szituációk, jelenetek, szereplők jóval érdekesebbek, mint maga a vékonyka, sablonokból építkező történet. Meglehetősen hosszúra nyúlik például az expozíció: míg Zsuzsa néni és Lizi kisasszony Ádám bácsit várják, csaknem az összes szereplővel megismerkedhetünk. Egymás után lépnek színre, minden második dalra is fakad, miközben a történet semmit nem halad előre. Igaz, ez nem is feltétlenül hiányzik; míg szól a zene, szinte egyáltalán nem. Darvas Ferenc a kort megidéző, de korabeli dallamoktól független, azokat nem imitáló, változatos, lendületes, magával ragadó muzsikát komponált az előadáshoz. Várady Szabolcs pedig szellemes, költői értékű, de jól énekelhető, jól követhető dalszövegeket írt hozzá. Mindössze háromfős zenekar (Pálinkás Andrássy Zsuzsa, Szabó Zsuzsanna, Illés Ferenc) játssza a dalokat, erőteljes atmoszférát teremtve. Bodor Johanna koreográfiája nem "kímélő jellegű": figyelembe veszi természetesen az előadói adottságokat, de a mozgássorok feszesre komponáltak, relatíve gazdag mozgásanyagot írnak elő, amit a társulat egységesen fegyelmezetten (bár természetesen nem azonos mozgáskészséget mutatva) abszolvál.

Ezekhez a lendületes zenés-táncos részekhez képest (melyeket ráadásul csaknem mindig kiegészítenek Schlanger rendezői ötletei) kicsit lassabbnak, ötlettelenebbnek, konvencionálisabbnak tűnnek a prózára váltó jelenetek. Ami összefügg persze azzal is, hogy a próza nem ragadhat le az egyes szituációknál, görgetni kell előre a kevés érdekességet tartalmazó cselekményt is. Érződik a történet kibontásán némi tétovaság; egyes jelenetek erősebben kötődnek a reálszituációkhoz, mások stilizáltabbak, elemeltebbek. Utóbbiakra jórészt a meseszerűség oldásához van szükség, segítségükkel könnyebben elfogadhatóak a történet naiv fordulatai. Ugyanakkor az emberi tisztesség, szeretet, szemérmes érzelem hatásosabban ábrázolható a realisztikusabb játékmóddal. Aminek viszont az a következménye, hogy egyes figurák (leginkább a mindent elrendező Szüköl Makár) maguk is stilizáltabbak lesznek, groteszk játékmód tapad hozzájuk, míg mások (mint az idős házaspár) valóban hús-vér emberként léteznek a színen. Hogy a játék mégsem válik eklektikusan széttartóvá, az a zene által megteremtett atmoszféra mellett a színészeknek is köszönhető.

A játékmódbeli különbségek feltűnnek ugyan (miként a különböző kvalitások is), de egységes a lendület, az erő, mely a halványabb szerepformálásokon is átüt. Dráfi Mátyás (Kapor Ádám) és Varsányi Mari (Kömény Zsuzsa) az egyszerű, őszinte emberség, a számítás nélküli szeretet hangjait szólaltatják meg. Puritán eszközökkel dolgozó, visszafogott, de erőt sugárzó játékukhoz társul Holocsy Krisztina (Lizi kisasszony) naivasablonokba tartást, határozottságot vegyítő alakítása is. Holocsy Katalin már érdesebb, groteszkebb színeket is kever a halmozottan hátrányos helyzetű Csicsonka szerepébe. Az epizodisták közül azok játéka emlékezetes, akik túlzásoktól mentesen, de egyértelműen és következetesen emelik el figurájukat a reálszituációktól, miközben azért reflektálnak a realisztikus történetszeletekre is: így Bandor Éva boszorkánymaszk mögé bújó Gagyulánéja, Molnár Xénia tájszólásban hadováló, lehengerlő lendületű Ritka Pannája, Tóth Tibor a világban széles mosollyal közlekedő Kranyec Franyója, de legfőképpen Fabó Tibor bávatagon szerelmes, elvarázsolt, jótetteivel szeretteit kis híján romlásba döntő Paczal Jánosa. Olasz István erősen stilizálva, a mesebeli jó és rossz jegyeit eggyé gyúrva, technikásan, lendületesen, bár az optimálisnál talán kevesebb színből formálja a gyűlölt ellenőrből kollektív megmentővé avanzsáló Szüköl Makárt.

Legjobb pillanataiban a játék magával ragadja nézőjét, aki ilyenkor feledi a banális történetet, a sablonokat, az előadás helyenkénti tempógondjait, egyenetlenségeit. Színeket, képeket, hangulatokat, színészi gesztusokat, markáns játékötleteket, dallamokat, költőien játékos sorokat vihet magával; s ezek emléke valószínűleg akkor is él majd, amikor a bájosan egyszerű történet már rég feledésbe merült.

Urbán Balázs