Bozsik Yvette Társulat, Kamra Bozsik Yvette "hazatalált": ismét színészekkel és táncosokkal játszik a Kamrában - abszurdot.

A Commedia dell’arte végre megint olyan téma, amely ürügyet kínál kis õrültségekre, amely színes és szórakoztató, és ott a bölcs fricska is benne. Akár Fellininél. (Valóban, ahogy elsõ 10 évében Pina Bauschhoz szerettük hasonlítgatni Bozsikot, ennél az elõadásnál a nagy olasz mester ugrik be, a téma eredeténél fogva korántsem meglepõ módon.)

Színház a színházban, és még azon belül is hátulnézetből - szellemes csavar két felvonásban, azon belül is három részben.

Elsőként a színház a színházban: Shakespeare Szentivánéji álom-beli mesterember jelenetére emlékeztető komédiás társaság bemutatkozását, majd az összeállt társulat előadását nézhetjük végig hátulról, a szünet után pedig a sajnálatosan elhunyt szereplők mókás haláltáncrevüjét. Mindebből a legpergőbb, legfrappánsabb és színházi ember számára messze a legszórakoztatóbb a "darab" a hátsó színpad szemszögéből, rálátással a kulisszák mögötti történésekre. Ami előtte van, kicsit hígabb, ami utána, az is.

Az indítás tehát afféle színészválogatás olaszos tempóban: egymást követik a "mesteremberek", különböző kellékekkel feldobott műsorszámaikkal. Ének, tánc, pantomim, szituációs játék, kinek mi az erőssége - s itt remekül érvényesül színész és táncos egyaránt -, zárt számok szép egymásutánban. Mindezt egy személyben "zsűrizi" a társulatvezető-rendező, aki magasan fölöttük állónak gondolja magát, és finoman - vagy durván - megveti az alattvalóinak tartott figurákat. Kicsit egy Megasztár-válogatás első fordulójára emlékeztet a bizakodó önjelöltek eltökélt ágálása és a zsűri pökhendien hangsúlyozott szakmai fölénye (nem csodálnám, ha Bozsik Yvette-et inspirálta volna a pszichológiai és szociológiai szempontból is egyaránt motiváló tévéáru...). A seregszemle hol nagyon szellemes, hol kicsit laposabb, mindenesetre nem győzünk ámulni azon, hogy olyan sztárszínészeket látunk kórusban bolondozni, mint Ónodi Eszter vagy Fekete Ernő - mert Szacsvay Lászlón már nem ámulunk: régi "harcostársa" ő az alkotónak.

Ónodi | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Mikor aztán a főnök, a rendező kiosztja a szerepeket, pillanatok alatt átalakul a szín, s a bábtáncoltató és híres figuráinak világa a szemünk előtt - gyors nyílt színi átöltözések stb. - jön létre. Itt következik aztán Fellini a legjavából! Az a remek ripacséria, ami a Petruska történetének előadása címén zajlik itt, szemmel láthatólag nemcsak azt szórakoztatja, aki nézi, de azt is, aki csinálja. A játszóknak külön kihívás, hogy a Kamra nézőinek háttal kell figurázniuk (velünk szemben csak a karmester helyezkedik el, a tér legtávolabbi pontján, éles naturalizmussal mögé festve a nézők fejei). Kétoldalt látjuk, ami a kulisszákban zajlik: mutogatás, súgás, lereagálása annak, ami a színpadon történik, lihegés, masszázs, a kontrollmonitor figyelése - ahonnan egyébként mi, nézők is leellenőrizhetjük, hogyan néz ki a dolog "szemből", hiszen ott hátul nyilván elhelyeztek egy kamerát a játszókkal szemben. Petruska meg a durva Mór, valamint közös szerelmük, a "báb"-lány története: csetlés-botlásokkal, bakikkal, ám véres-komoly hittel - szóval mindennel, ami a színházban előfordulhat. Szegény Petruska meg is hal - bár mégsem: a szünet után visszajön Pierrot-ként.

Ő is, mint mindenki, hófehér köpenyben tér vissza az üres színpadra, amelyen nincs semmi egyéb, mint egy koporsó. Komoly siratási ceremóniának indul a dolog, aztán egy-két csavarral átvált abba a kedélyes hangvételbe, ahogyan a középkori olasz megszólítja az ördögöt... (Az ugyanis eljött, női álcában.) Csupa kedélyesség ez a morbid játék: hol ez, hol az mászik be a koporsóba, illetve ki abból, vígan vannak: iszogatás, kártyázás, minden belefér ebbe a hangulatba. Ihaj, csuhaj, sose halunk meg! Ebben a részben akad bőven önismétlés, mintha a koreográfusnak kötelessége lett volna mennyiséget produkálni, s nem tehetett mást, mint megtoldani azt, ami önmagában kerek egész és frappáns volt: az első részt.

A Kamra apró terével megint csak varázslóként bánik Bozsik és egyik állandó tervezője, Khell Zsolt: a képek rafináltan egyszerűek. A jó jelmezekért és maszkokért Berzsenyi Krisztina valamint Sosa felel, a remek szórakozásért pedig az egytől egyig alkatuknak megfelelő szerepben láttatott virtuóz előadók: Fekete Ernő, Ónodi Eszter, Vajdai Vilmos, Szacsvay László, Nagy Ervin, Rajkai Zoltán, Hajduk Károly, Vati Tamás, Krausz Alíz, Lisztóczki Hajnalka, Halász Anna, Gombai Szabolcs, Vislóczky Szabolcs.

A zenéket természetesen maga az alkotó válogatta össze, csupa orosz és olasz: szív és derű - olyan is lesz tőlük a hangulatunk. Milyen jó is néha egy mosolygós este!

Lőrinc Katalin