Szegedi Nemzeti Színház
Ha azt állítom, hogy a szegedi kõszínház újabb operapremierjére félve indultam el, akkor azzal még nem mondtam semmit. Az elmúlt évad operaelõadásait végigunatkozva és/vagy végigszörnyülködve már-már biztos voltam abban, hogy Szeged mindörökre elvesztette a progresszív operajátszás egyik hazai fellegvárának kijáró megtisztelõ címet. Progresszíven a nagyközönség kegyeit hajszoló, unalomig ismert kliséket mozgósító, már születésükkor pókhálós rendezésekkel szemben azt a kisszámú bátor vállalkozást értem, amelyek nem pusztán a librettó színi utasításainak jól-rosszul kivitelezett megvalósításai, hanem izgalmas értelmezési kísérletekként megpróbálnak életet lehelni a sokszor eltemetett operamûfajba. Kovalik Balázs sikerszériájának legmívesebb darabjai a szegedi bemutatók után az Operaház repertoárját gazdagítják s hírnevét öregbítik - külföldön és itthon egyaránt (például a Turandot vagy a novemberben Amszterdamban turnézó Vérnász). A nem "közönségbarát" elõadásairól híres Zsótér Sándor színháztörténetet író Britten-rendezése, a Szentivánéji álom tucatnyi estén sem ment, ahogy Alföldi Róbert vitatható, de kétségkívül egyéni Faust-értelmezése sem vonzott telt házakat (annak ellenére sem, hogy az elõbbit szakmai díjesõ jutalmazta, az utóbbi pedig jó ideje elõször a francia Mezzo csatorna egyetlen Kelet-Európában rögzített operafelvétele volt).
Ez volt a hőskor. Ehhez képest tavaly az operatagozaton először Gregor József mérhetetlenül unalmas és amatőr módon kivitelezett Don Carlosa, valamint Angyal Mária m. v. három (!) lomtári rendezése (Tosca, Anyegin, Bánk bán) vette el a szegedi nézők kedvét a világszerte újra reneszánszát élő műfajtól. Ezek után talán nem csoda, ha úgy éreztem, hogy a hét év szünet után az elmúlt évad végére felújított Rossini-átirat, Kovalik Se villa, se borbélya is mintha veszített volna hajdani lendületéből és néhol meglepő, de kétségkívül eredeti szellemességéből.
Idén Kerényi Miklós Gábor évtizedes Pillangókisasszonyának felújítása után méltatlanul ritkán játszott Verdi-opera szcenírozott előadását ígérték folytatásként a kőszínházban. A végzet hatalmának bemutatója előtt néhány nappal tették közzé a hírt, miszerint mégis teljes értékű előadást lát majd a nagyérdemű. A koncertszerű előadás terve természetesen a pénzhiány miatt született. Jelentem: a hirtelen (?) változtatás maximálisan megérte! Ugyanis "titokban" az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb operaelőadását hozta létre Toronykőy Attila rendező és csapata.
Már a nyitókép hatásos: jobbról óriási szürke "kőtömbökből" emelt fal, középütt az építőkockák gigantikus keresztet formáznak. Hátul széksorok egymás mögött, rajtuk feketében a kórustagok, akik majd hangjukat adják az elöl mozgó (hol feketébe, hol fehérbe öltöztetett) néma statisztériának. Ez utóbbiak kezdetben a földön ülve hatalmas kört formáznak, majd a nyitány alatt pantomimszerűen "előadják" az opera cselekményét. Eközben apró műanyag állványra helyezik azokat a tárgyakat (levélköteg, kardok, pisztoly), amelyek a fordulatokban igen gazdag narratíva kulcspontjain előkerülnek - a szereplők is idelépnek majd, ha szükségük lesz ezek közül valamire. A végzet hatalma nem dicsekedhet kifejezetten egyenes vonalú cselekménnyel, bemutatója annak idején ezért sem lehetett sikeres. A néma "előjátszást" ezért (is) tartom telitalálatnak: a rendező nem szájbarágósan, mégis egyértelműen kiragadja azokat az emblémákat, amelyekre a közönségnek koncentrálnia kell a következő órák során, ha nem akarja elveszteni a fonalat.
Pedig erre bőven lenne alkalmunk. Ha pedig a történetet netán jól ismerjük, finoman szólva megmosolyogtató fordulatok még akkor is jócskán akadnak. Alábbi rezümém pusztán ezekre koncentrál. A rasszista felütés után (a gróf nem akarja, hogy lánya, Leonora az inka király utódához menjen feleségül) elfuserált drámába illőek a történések: a félvér Don Alvaro túlontúl határozottan elhajított pisztolya véletlenül halálra sebzi a szeretett hölgy apját (!), így aztán az egymástól kényszerűen elszakadó szerelmesek sorsa a bujkálás és üldöztetés lesz. Leonora férfinak öltözve természetesen abban a fogadóban száll meg, ahol bátyja is, aki éppen őt keresi. A lány végső kétségbeesésében kolostorba vonul s egy sziklabarlangba záratja magát, hogy ott élje le hátralévő életét, távol a földi hívságoktól és eltűnt szerelmesétől. Az első felvonásban egyre sorjázó, újabb és újabb véletlen egybeesések a másodikban sem ritkulnak: valószínűleg senki sem lepődik meg, ha közlöm, hogy Don Alvaro ugyanabban a seregben szolgál, ahol Leonora bosszúra szomjas bátyja is. Ezt ők ketten természetesen nem is sejtik: miután Alvaro megmenti Carlos életét, örök barátságot fogadnak, de az előbbi hagymázas álmában kis híján kifecsegi múltja sötét titkát. A frontvonal után vissza a kolostorba, ezúttal Don Alvaro kér bebocsátást az ódon falak közé, de Don Carlos - a bosszúdrámákat megszégyenítő alapossággal - ide is követi. A fináléra a főszereplők száma vészesen megfogyatkozik: Don Alvaro párbajban ledöfi Don Carlost, aki utolsó erejéből még megöli húgát.
Hogy a színpadon a halottak számát tekintve a Titus Andronicust és a Hamletet is felülmúló, keresztény beütéssel fűszerezett blőd családi vérfürdő mégsem kelt komikus hatást, abban óriási szerepe van a csúcsformában lévő énekeseken túl a rendezőnek. Toronykőy Attila a legvisszásabb epizódokat is tökéletes arányérzékkel komponálta meg. Rendezésének fő alapelve a stilizáció, illetve a sztori követhetősége szempontjából fontos szimbólumok erőteljes és állandó hangsúlyozása. A díszlet meghatározó eleme a már említett, többfunkciós "kőfal", amely előbb ágyat rejt magában, a fináléban a túlvilágra vezető úttá változik, legtöbbször azonban vetítőfelületként funkcionál.
Szegeden még az idegen nyelvű operákat sem szokás feliratozni - nyelveket beszélők előnyben! A felirat és a színpadi történések állandó párhuzamos követése ugyanakkor zavaró is lehet a néző számára (l. a feliratos filmeket). A rendező áthidaló megoldást talált: a legfontosabb mondatokat a falra vetítik, így a cselekmény pontosan követhető, de mégsem kell egyfolytában a kivetítőt nézni a színpad helyett. (Bár ez esetben a feliratozás módja is többnyire jelentésesnek tűnik: a végzettel, a sorssal kapcsolatos megjegyzéseket például mindig a kereszt fejrészére vetítik, s néha bizarr részletek is akadnak - például amikor Alvaro elmeséli családja történetét, s szülei és saját sorsa mintegy pontokba szedve jelenik meg a fal különböző részein. Mintha egy matematikai levezetés és egy vállalati brainstorming keresztezését látnánk...)
Ami az énekesek teljesítményét illeti, azon sem találni fogást. Lukács Éva Leonorája a történet legerőltetettebb fordulatait is képes könnyedén elhitetni velünk: azon kevés énekesek egyike, akiknek a színészi játéka is magasra értékelhető. Kelemen Zoltánnak a bosszúszomjas testvér szerepében kissé egysíkú feladat jut, három órán át egyforma intenzitással bosszúért lihegni nem lehet túl felemelő, de ő ezt is jórészt meggyőzően adja. Kóbor Tamás játssza a hősszerelmes Alvarót: aki a tavalyi szegedi Anyegin Lenszkije után még nem jegyezte meg a nevét, az most tegye meg. A mellékszerepek is többnyire megtalálták megfelelő tolmácsolóikat.
A végzet hatalmát két előadás erejéig játszották (eddig) Szegeden, október végén. A közönség ovációját látva a színház vezetése úgy döntött, a produkció tavasszal visszatér a színpadra. Tudom, még messze van, de akit érdekel s lemaradt róla, már most készüljön egy felejthetetlen színházi élményre! (Újabb hír: a tervek szerint a 2005. áprilisi Megyejárás című rendezvénysorozaton ez lesz az egyik előadás, ami a Szegedi Nemzeti Színházat képviseli a fővárosi Nemzetiben. Úgy legyen!)
J. T.
