Haydn kései oratóriuma (az Évszakokkal együtt) aligha születik meg Händel kórusoratóriumainak inspiráló hatása nélkül. Az Esterházyak udvari muzsikusa nem gondolhatott arra: öregkori remekei évszázadokon keresztül dacolnak ízlés- és divatirányzatokkal, s a mindenkori nagyközönség kedvelt hallgatnivalói lesznek.

A XX. században a hangfelvételek és a koncertező gyakorlat egymással párhuzamosan növelte az érdeklődők számát. S miként a korábbi "mindig mást" hallgatni vágyát felváltotta az ismert újrahallgatásának igénye, az oratóriumok bármilyen formában megkülönböztetett érdeklődésre számíthatnak. (Az sem véletlen, hogy reprezentatív alkalmakkor is szívesen tűzik műsorra őket - például A teremtést tavaly december elején a Salzburgarena megnyitásakor.)

Méltán tarthat tehát számot figyelmünkre az az interpretáció, amely a Warner Music kínálatában férhető hozzá (APEX 2564 61593-2). Itt Nikolaus Harnoncourt vezényletével hallhatjuk, Edita Gruberova, Josef Protschka, Robert Holl, az Arnold Schoenberg Kórus és a Wiener Symphoniker előadásában, koncertfelvételről. Ideálisnak tekinthető, s mint olyan, aligha jelenthet mércét. Nem is az összehasonlítás a különböző interpretációk meghallgatásának célja. Sokkal mélyebb tanulságul kínálkozik az, hogy az igazi remekmű kimeríthetetlen lehetőségek forrása. Szinte a "makámelv" érvényesül: nincs téma, "alap", amihez képest másokat variációkként mérhetnénk, hanem minden megszólaltatás csupán megközelítés, mely hozzátesz valamit kinek-kinek a mű által szerzett korábbi élményeihez.

Jóllehet, az "átlagos" zenehallgató számára is az "ismert" művek körébe tartozik - mégsem haszontalan időről időre szembesülni azzal a ténnyel, hogy anyanyelvi szintű szövegismeret híján csupán távolról kerülgetjük a mű értékeit. Idehaza szomorúan kellett tudomásul vennünk: Kodály álma a kottaolvasó Magyarországról utópisztikus távolba került. S hasonlóképp regisztrálhatjuk: messze vagyunk a Dietrich Fischer-Dieskau által alapvetőként elképzelt feltételek teljesítésétől, ő ugyanis a teljes megértés érdekében a német szövegű dalok éneklésekor még német nyelvterületen is szükségesnek tartotta, hogy a hallgató kézhez kapja a szöveget. Számunkra sovány vigasz, hogy a német szöveg hozzáférhető a felvételek kísérőfüzetében - merthogy magyar megfelelője (általában) még várat magára.

Említésre érdemes a közelmúlt két tapasztalata: a Theodora című Händel-oratórium előadásakor a Zeneakadémia nagytermében a minden második székre kikészített - ingyenes - szövegeket az élelmesebbek jó előre szétkapkodták, így sokan önhibájukon kívül nem tudták követni az egyébként szűk mederben lassan csordogáló cselekményt; a Magyar Színházban bemutatott Händel-opera, az Agrippina esetében pedig a megvásárolható szövegkönyvmennyiség bizonyult rendkívül kevésnek. Haydn esetében, úgy látszik, érvényesül az összekacsintó "ezt úgyis ismerjük" gesztus: november 11-én, amikor a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar szólaltatta meg Antal Mátyás vezényletével (szólistaként Kertesi Ingriddel, Timothy Bentchcsel és a beugró Sárkány Kázmérral), hiába kerestük (voltak programfüzetek fizetendő és ingyenes változatban, de olyannak, ami a magyar szöveget is tartalmazná, nyomát sem leltük). Ehhez képest kedvezőbb helyzetben találta magát a november 17-i est közönsége. Amikor a MÁV Szimfonikus Zenekar és a Magyar Rádió Énekkara szólaltatta meg a művet Lukács Ervin vezényletével (a szólisták: Korondi Anna, Timothy Bentch és Kovács István), legalább részletező tartalmi kivonatot böngészhetett a hallgatóság.

Nem vezetne messzire az előadások összemérése - hasonlóképp, részletező kritikának sem itt a helye. Néhány tanulság azonban épp e többszöri meghallgatás eredményeképp idekínálkozik.

A kezdet a káoszt ábrázolja - megindító, ahogyan a klasszikus stílus nagymestere megpróbálja művészi formába önteni azt, amit egész életművével messziről elkerült. Számára a szövevényes (alig áttekinthető) zenei anyag, a kiszámíthatatlan harmóniai történések egymásutánja már a rend hiányát jelentették - tudni kell ezt a zenekari játékosoknak, ráadásul átérezni! A Nemzeti Filharmonikus Zenekar számára olyannyira problémamentes volt a játszanivaló, hogy semmiféle tartalmi mondanivalót nem hordozott; a hibátlanul előadott szólamok összessége semmiféle hatást nem gyakorolt a hallgatóságra. Ráadásul, kontraszt hiányában, hiába vártuk a mű első nagy, hatásos effektusát, a katartikus C-dúr "Licht"-akkordot is - csupán egy hangos hangzatot kaptunk. Káoszról a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában néha a véletlenek is gondoskodtak; az aligha tudatos, apró pontatlanságok hallatán viszont arra kell figyelmeztetnünk: egyértelműen klasszicizált, stilizált káosz szükségeltetik, annak pontos eljátszása, amit a szerző a kottába rögzített. Mindazonáltal, hála Lukács Ervin atmoszférateremtő irányításának, ezúttal a fény elementáris erővel született meg.

Minden alkalommal elgondolkodhatunk azon, hogy milyen alkotás-lélektani hatások működhettek, amikor Haydnt kórusoratóriumok inspirálták e kompozíció létrehozására. Az énekkar szerepe ugyanis rendkívül árnyalt e műben, ami korántsem merülhet ki a hatásos tablók megjelenítésében. Főképp a Nemzeti Énekkar éneke tűnt egysíkúan ádáznak - a Rádió Énekkarában csak néha a szoprán szólam fellépő hangközei hatottak keménynek, illetve törték meg a dallamvonalak ívét.

A szólisták közül a legproblematikusabb talán Raphael szólama. A basszista könnyen válhat szereptévesztővé; ha mesélővé alacsonyítja funkcióját, kézzelfoghatóvá kicsinyíti a teremtés léptékét. A "távlatosság" megteremtéséhez oratorikus érzékenységre van szükség; annak megérzésére, hogy mikor milyen tempót kell venni, s mennyi tagolás szükséges a recitativókban. Lukács Ervin irányításával Kovács István mindvégig érdekfeszítővé tudta tenni az epikus történést - ebben feltehetően az is szerepet játszott, hogy a continuo kíséretben ezúttal érzékeny hangú fortepiano vett részt.

A két koncerttermi est szólistáinak teljesítményénél érdemes lenne részletesen elidőzni. Most csak annyit, hogy Kertesi Urielje lényéből fakadóan tűnt "virtuóznak", míg Korondié már-már testetlennek hatott, olyannak, aki szellemével/szellemiségével gyönyörködtet. (Ehhez is fantasztikus énektudás és elhitető erő szükségeltetik!) Az utóbbi koncerten élvezhettük a gyakran együtt fellépő szólisták összeszokottságát is.

Aki csak egyszer is hallotta remek előadásban, annak emlékezetes élménye az "állatkertária". Itt a naiv hangfestés mértékét kell eltalálni (ha kevés, nem érvényesül, ha sok, parodisztikussá válik). Ilyenkor kamatozik a zenekari muzsikusok zeneirodalom-ismerete; asszociatív élmények által formálódnak a szólamok, s rendeződhet össze a hangzás.

Régi tapasztalat, hogy a poklot könnyebb ábrázolni, mint a mennyországot - ehhez hasonlóan A teremtés-előadások buktatója is az oratórium harmadik részében rejlik, ahol már megszűnik a cselekmény, s melynek voltaképpeni tartalma a lét boldogságának ábrázolása (a majdani bukást sejtető utalásokkal árnyékolva). Az eredetileg háromrészes oratórium hangfelvételen két korongra fér, s a koncertpódiumon történő előadáson is a korongváltáskor tartanak szünetet (ilyenkor mindig probléma a hatásos "finálék" kidolgozása!). Ha a szünetben kissé felfrissült hallgatóság mégis unatkozni kezd, hosszadalmasnak tartva a művet, annak többfajta oka lehet. Amikor viszont végig bírja érdeklődő figyelemmel, az az interpretáció dicsérete. Az első esetben Kertesi Ingrid (Évaként) egyértelműen új síkra helyezte, "megemelte" a kritikus ponton a történést - a másik esten pedig a szólistáknak köszönhetően új távlatokba kaptunk betekintést. (Összteljesítmény szempontjából nyilvánvalóan ez az értékesebb.)

Érdemes néhány szót vesztegetni arra a jelenségre, ami nem függetleníthető a historikus zenélés immár bevett gyakorlatától.

A régizenélésben kiderült, hogy nem elégséges a korabeli hangszerek használata, ismerni kell korhű megszólaltatásmódjukat, s nem mindenható önmagában az értő olvasatot igénylő Urtext kottakiadvány sem - tehát az eszközökhöz elengedhetetlenek a tehetséges-felkészült muzsikusegyéniségek. E tanulság fokozottan érvényesül olyankor, amikor a figyelem a hangzás által közvetített szerzői üzenetre irányul. Visszatérünk tehát ahhoz, ami a romantikából átöröklötten sokáig szinte evidenciaként volt köztudott: az előadói személyiség, a "kisugárzás" meghatározó szerepéhez. A Lukács Ervin által fémjelzett előadás tanúsága szerint perdöntő jelentőségű, hogy a dirigens képes-e egy személyben képviselni magát a művet, miközben ellátja a muzsikusok irányításának feladatát. Ha igen, akkor léphet életbe a pódiumot és a széksorokat összekötő nagyvonalú figyelem megzavarhatatlan öröme és boldogsága. Olyan élmény ez, ami felér a hangfelvételek kínálta perfekcióval.

Fittler Katalin