Kertész Imre színházáról szólni - kritikusi vágyálom, vagy megbocsátható csúsztatás. Pedig színháznak hittük, így is üdvözöltük, amikor õ maga mondta - olvasta - fel nekünk, nézõknek, regénye leendõ olvasóinak a Katona József Színház színpadán készülõ mûvének nyomdafestéket még nem látott szövegét. Amikor póztalanul, látványos gesztusok nélkül, a sokat tudó ember bölcsességével és a közlésvágytól fûtött jó barát kontaktusteremtõ szuggesztiójával beinvitált a maga írói mûhelyébe, és mintegy beavatott az éppen formát öltött sorsok, gondolatok titkaiba. Magától értetõdõ, hogy az ilyen egyszemélyes prezentációban nincs és nem is lehet más fõszerep, mint a narrációt közreadó hõsé.

Színházzá a szerző folyamatos - epikai - szövege akkor válik, amikor egy arra hivatott alkotó társ a történések krónikásaként, az író gondolatainak tolmácsaként a maga színészi tehetségét állítja a szöveg szolgálatába. Amikor Darvas Iván, kezében a könyvből kézirattá visszaváltoztatott remekművel, ősz fejjel kamasszá lényegült, hogy Köves Gyurkaként felidézze, újraélje a Sorstalanságot.

A Kaddis a meg nem született gyermekért című prózai vallomás nyomtatott formában is inkább monológ, mint regény. (Talán nem véletlen, hogy a Kertész Imre műveinek sorozatában napvilágot látott mű előzéklapján nem szerepel műfaji besorolás.) A csodálatos szózuhatag élő prezentációja csábíthatja ugyan a szöveg esztétikumára fogékony előadót, de színrehozatala, az elbeszélés izgalmasan szerkesztetlen szerkezetét tekintve, majdnem reménytelen, már-már provokatív vállalkozás. Már csak azért is, mert a Kaddis története - maga az emlékezés. Amire egy lényegében statikus élethelyzetben, a megélt dilemma záróakkordjaként kerül sor. Az egymásba csúsztatott idősíkok egyes szám első személyben megjelenített narratívát, jelen idejű meditációt, gyötrelmes töprengést és kiérlelt döntést tartalmaznak anélkül, hogy az egymásba fonódó, egyetlen életrajzi szálra fűzött, már-már prózaversekként megfogalmazott emlékek folyamatos, egységes történetet alkotnának. Vagy ha mégis, ha a megélt tapasztalatok a magunk befogadói tudatával kiegészülve szervesülnek, akkor a Kaddis nem egy ember, nem Kertész Imre és nem B. író és műfordító életrajza, hanem "az" Auschwitzot járt és a felejtés adományától megfosztott "magántúlélő" legszigorúbb és legfájdalmasabb döntésének története. Kertész Imre ezúttal nem arra keres választ, hogy van-e élet, költészet Auschwitz után, hanem hogy lehetséges-e hőse számára az élet folytatása?

Az első szó, ami Kulka János ajkát elhagyja a Vígszínház házi színpadán, a lélek mélyéből kiszakadó, keserves "Nem!". Ez a tagadás a teljes mű keretét kitöltő meditáció expozíciója és a fájdalmas önelemzés végső konklúziója is. Ebbe sűríti az elbeszélő hős, Auschwitz magántúlélője az élet legnagyobb kihívására - az utódnemzésre, a lét folytatásának vállalására - adott drámai válaszát. Mindaz, ami ezután következik - emlékezés, vallomás, gyász és gyónás -, része a férfi szerelmes és szeretett párjának, gyermekre vágyó feleségének és talán a sorsnak szegezett, kéretlen válaszának. A meg nem születettért mondott hagyományos zsidó gyászimának, a vallástól elszakadt nemzedékek számára is fájdalmat hordozó kaddisnak. Az indok, a magyarázat személyes és mégis történelmi : a traumák és tragédiák túlélője a lélek mélyéről kiszakadó nemmel, az egyetlen szóval megtagadja, hogy létező világunkra, kivédhetetlen zsidósorsra, fájdalmas szabadsághiányra ítélje születendő gyermekét.

A témában, a helyzetben ott lüktet a dráma. Színpadra szánt műben a hős nyilvánvalóan közvetlenül is vitába szállhatna, megmérkőzhetne a maga életigenlő igazságát hirdető feleségével. A regény szövegéhez kötődő, azt érzékeny tapintattal tömörítő adaptáció azonban megmarad az egyes szám első személyben tett vallomásnál. A hős elbeszélése még csak nem is krónika. A felidézett gyerekkori és lágerélmények valójában az emlékezés idejében fogant meditáció motivációját, megszenvedett magyarázatát alkotják.

A Sorstalanság József Attila színházi előadása után Léner Péter műhelyvallomásában (168 óra, 2003. január 23.) azt kérte Kertésztől, ha elégedett volt, engedélyezze, hogy Darvas felolvassa a Kaddist is. A folytatásról csak az tudható, hogy a következő évben Kulka János olvasta fel a Pécsi Országos Színházi Találkozón a Kaddis Visky András erdélyi költő-író-dramaturgnak az eredeti mű szelleméhez és szerkezetéhez hű, monodrámaként élvezhető hiteles szövegváltozatát. A hallgatóknak, akik ezen az őszön velem együtt a Vígszínház házi színpadán találkozhattak a Kaddissal, nem a tegnapi kulisszatitkok számítanak. Bennünket az ragadott meg, hogy íme Darvas nagyszerű kezdeményezésének, joggal ünnepelt teljesítményének megszületett a megrendítő folytatása. Számunkra Kulka - aki nem tegnap óta kiváló színész, ám most a Nemzeti színházi III. Richárddal a nagy formátumú színészek csapatába igazolt - ezúttal azt bizonyította, hogy ha kell, dráma nélkül, szövegből (igaz, magasrendű szövegből) egymaga is képes színházi élményt teremteni. Az általa celebrált szószertartás hatását vulgáris lenne a szó konvencionális színházi értelmében sikernek minősíteni. A taps időtartamánál is meggyőzőbb volt számomra a felolvasás befejezése és az első tenyerek összeverődése között eltelt másodpercek feszültsége.

Akárcsak a Kaddis olvasásakor, a szöveg meghallgatása alkalmával is erőteljesebb volt bennünk a megrendülés annál, mint hogy a sorsok válaszútjának a hősével ellentétes, de nem kevésbé meredek ösvényére kanyarodjunk. Pedig sorstársak, kortársak, de még a túlélők gyermekei is tanúsíthatják, hogy a magántúlélők annak idején nálunk is kétféle választ adtak Kertész, illetve az általa teremtett hős dilemmájára, a holokauszt tragédiájára. Voltak, akik a felejtés reményétől megfosztva, az emlékek terhét cipelve is igyekeztek a jövőbe kapaszkodni, és minél gyorsabban - sokszor lázas sietséggel - megragadni az első feléjük nyújtott kezet, pótolni a pótolhatatlan társat, gyermeket. Kulka monológjában az általánosíthatatlan, személyes sorsvállalás azért is megrendítő, mert megkérdőjelezhetetlen hitelességét a megtagadott, de a tudat perifériáján mégis létező ábránd, a meg nem született sötét szemű, picit szeplős kislány és a vidám, kemény tekintetű, szürkéskék szemű kisfiú felidézett képe is erősíti, gazdagítja.

Számomra ez a többször is visszatérő, lírai szövegintarzia és Kulka szikár jellemrajzának érzelmi árnyalása azt jelezte, hogy a Kaddis nem az apaság zsigeri, hanem - százszor fájdalmasabban - annak történelmi elutasítása.

Nagy színészek tolmácsolta monodrámák esetében is hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az előadó szuverenitása kizárja, vagy legalábbis feleslegessé teszi a rendezői beavatkozást. A szöveg sugallta szerep megalkotásához feltételezhetően Kulkának sem lehetett szüksége különösebb instrukciókra. Önmagából merítette a szereppel megfogalmazott üzenet tartalmát. De dramaturgi lelemény, rendezői látás kellett ahhoz, hogy a vízióvá táguló monológ a maga tárgyi-képi valóságában is megjelenjen a szűk, egy személy, illetve személyiség által teljesen betöltött színpadon. Díszletként, díszlet helyett csak három ülőbútort látunk az emelvényen. Ezek közül a legsúlyosabb az elbeszélő olvasásra, meditációra csábító, a megidézett emlékekhez nem illően kényelmes fotelje. A másik, bármely polgári lakás szalonjába is beállítható, kecsesebb bútordarab a férfi által megidézett, a jövőtlen jövő helyett az életet választó orvosnő feleségé lehetett, vagy lehetne akár a jelenben is, amikor az mástól született gyermekei kíséretében, vagy jó barátként egykor szeretett férjének orvosi segítséget nyújtva az elbeszélővel találkozik. A színpadi értelemben legsúlyosabb, tekintetünket magára vonzó harmadik bútordarab anyagi mivoltában szinte teljesen súlytalan. Mintha nem is egy képzeletbeli gyerekszobából, hanem a játékvilág tartományából, rajzfilmből vagy a meg nem született kislány babaházából került volna ide. De Kulka számára ez az üres szék a beteljesületlen álmok prózai trónusa. Ide fordul, valahányszor saját fojtogató emlékeiből kitörve, önmagától megtagadott gyermekéhez beszél. Hangja átmelegszik, tekintete elfelhősödik, ellágyul. Egy élet tapasztalatával alátámasztott érvei ellenében, mintha teret adna az elhallgattatott érzelmeknek is.

A felolvasó színház irgalmatlan műfaja itt is, most is gúzsba kötött táncra kényszeríti a színészt, korlátozza mozgását, gesztusait, határok közé szorítja még a keze rebbenését is. Kulka János azonban így is eljátssza, pontosabban megéli saját múltját, a szülők válásának gyerekszomorító, felnőtt fejjel sem egészen felfogható kudarcát. A tükör előtt ülő kopasz nő groteszk látványát idézve pedig kamaszfejjel ránk borítja a zsidó létforma érthetetlenül kínos képi élményét.

Az a körülmény, illetve követelmény, hogy Visky Andrásnak számolnia kellett a színész és a hallgató szellemi teherbíró képességével, az előadás időbeli korlátaival, egyfelől sűrítette, követhetőbbé, sőt dinamikusabbá is tette a szöveget, másfelől viszont megfosztotta a hős beszédkényszerének a motívumok ismétlődése által is nyomatékosított monotóniájától. Ahhoz, hogy a monológ szerkezetének ezt a változását az olvasóból lett néző-hallgató ne veszteségnek élje meg, szükség volt az előadó által sugárzott művészi többletre. Arra is, hogy Kulka János, miközben önmagából építi fel az alakítást, mégsem csak önarcképet kerekítsen a tényekből, hanem érvei által, kivételességében is érvényes látleletet. Sokak számára - talán Kertész szándékával sem teljesen egyezően - a gyógyulás feltételeként is elképzelhető diagnózist. A monológ első hangütését meghatározó harsány nemtől a megbékéltetően keserves ámenig tartó úton az tudja elkísérni Kulka Jánost, aki az egész ívét követve, élvezi a részleteket is. Esetleg hajlandó a teljesség élményét kínáló, de mégiscsak rövidített színpadi változat után újra belelapozni Kertész könyvébe. Vagy, aki 1990-ben, a kötet megjelenésekor, olvasóként elindult ugyan B.-vel sorsa kálváriájára, de nem sikerült célba érnie, és csak most - az eltelt másfél évtized kiábrándító tapasztalataival a háta mögött, az előadás katarzisa nyomán nyílt meg a szíve az eredeti Kaddisra.

Az elmúlt évben a Sorstalanság felolvasása alkalmából kiadott műsorfüzetben azt olvastuk, hogy "a Sorstalanság elolvasását nem pótolhatja semmi. Ez az előadás sem." Ez a tárgyilagos megállapítás a Kaddisra is érvényes.

Földes Anna