A szárnyas lények halála a vákuum. Itt bent van fény. A kinti lepusztultságból (a filmgyár Róna utcai udvara még napsütésben is a neoreált idézi) léphetünk a világosságba, a Magyar Filmtörténeti Fotógyûjtemény Alapítvány helyiségeibe.

B. Müller Magda csupa mosoly és dinamizmus. Körülötte még a levegő is megtelik energiával. (A szárnyatlan angyalok is kedvet kapnak a repülésre, hát még akinek szárnya van, mint Garas Dezső Minarik Edéjének a B. Müller-képeken.) Éppen az Illés György kilencvenedik születésnapjára készülő kiállításhoz válogat képeket. Most nincs nála fotóstáska fényképezőgéppel, pedig anélkül elképzelhetetlen. E falak között található az ország legelső (időben) és legteljesebb feldolgozottságú, legegyszerűbben használható digitális gyűjteménye.

Fotó: Alexander Kmeth

A rendszerváltáskor megszűnt a filmgyár fotóosztálya. Valójában a filmgyár is átalakult, s az összes alkalmazottat, fotósokat is kirakták. Mivel a kezdetektől minden filmről készül fotóanyag (ám a legutóbbi időben csak akkor, ha van rá pénz) a fotósok által albumba rakva, mellé téve a negatívokat is - a filmgyárban létezett egy muzeális gyűjtemény. Mi legyen ezzel? Kézdi-Kovács Zsolt, az akkori igazgató 1989-ben megbízott engem azzal, hogy menjek és szerezzek pénzt: a Mafilmnek egy fillérje sincs, itt a gyűjtemény, ő nem tud vele mit kezdeni. Én addig koldulni nem koldultam, s megvallom, nagyon nehezen ment. A férjem, Bauer György filmesztéta sokat segített. Dolgozott a Népművelési Intézetben (most a Magyar Művelődési Intézet), majd ez ELTE esztétika tanszékén, s így sok embert ismert. Én, mint egy faltörő kos, elindultam a pénzekért. A filmszakmában nem tudtak segíteni. Elmentem a minisztériumba is. Ott Kőhalmi Ferenchez tartozott a szakma, s neki sírtam el, hogy milyen értékről lenne szó. Akkor még nem gondoltam arra, hogy a fotós pályám véget ér, hogy abba kell hagynom a rendszeres fényképezést. De ha ez kellett, ezt tettem. Megkaptam a lehetőséget. Beülhettem egy irodába, s "kezeltem" a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjteményt. Azt hittem, belehalok, de a közgyűjteményt - mert az lettünk - nyitva kellett tartani: ha jönnek a szerkesztőségek, kiadók, hogy kép kell, a rendelkezésükre álljunk. Együtt volt az anyag, de nem volt rendszerezve, nem volt dokumentálva. Én semmit sem tudtam arról, hogy ilyesmit hogy is kell csinálni. Először leltároztuk az összes negatívot. Minden kockát. A férjem szorgalmazta azt, hogy ehhez a munkához legyen számítógép, amiről akkor, 1989-ben nem sokat tudtunk. Mi vettük a szakma első számítógépét, mert kaptunk Kőhalmi Ferenc ajánlására 800 ezer forintot - ami nagy pénz volt - arra, hogy tegyük el, és a kamataiból próbáljunk létezni, amíg állandó fenntartóhoz nem jutunk. A megpróbáltatások csak akkor kezdődtek. Az akkori gazdasági igazgató le akarta vitetni az egész anyagot a pincébe. Jöttek a cipelő emberek, akikhez majd’ a fapapucsom vágtam, hogy nem visznek innen semmit, mert akkor tönkremegy az egész. Óriási harc volt, amire én nem számítottam. Azt gondoltam, hogy a filmszakma tudja, hogy ez mekkora érték, és segít. De a szakma is nehéz helyzetben volt. Senki nem tudott segíteni. Létrehoztuk az alapítványt és közgyűjtemény lettünk. Ez utóbbinak volt az előfeltétele a leltározás és a rendszerezés. Stemlerné segített a Magyar Nemzeti Múzeum fotótárából, mint is kell végezni a rendszerezést, a dokumentálást. A standfotó köztes műfaj. Se nem fotóművészet, se nem film. Így nagyon nehéz volt pénzt kérni. Tíz évig egy árva fillért nem kaptunk rá. A kezdeti pénz elfogyott, mert számítógépet kellett venni. Azzal dolgoztuk fel az összes anyagot. Először szövegesen vittük be az adatokat, hogy megtaláljam a filmcímek, a rendezők, az operatőrök, a szereplők, a fotós szerint a műveket, és utána jött a képek CD-re írása. Ez is a férjem javaslata volt, a fotó-CD, amely ötven évig is tárolja a negatívot károsodás nélkül. Akkor erre koldultam. Fenntartásra nem kaptunk pénzt, de erre adtak. Minden évben kaptunk kétmilliót, és ebből minden évben digitalizálni tudtuk ötven film anyagát. Ma ott tartunk - nagyon büszke vagyok rá -, hogy a 944 film talán 5%-a nincs feldolgozva. Nem azt mondom, hogy minden kocka minden filmből. De kiválasztottam - filmenként változó a szám, harminctól százig - a képeket. Be szeretném fejezni ezt a munkát mindenféleképpen. Amikor átvettem a gyűjteményt, 650 filmmel tettem. Most 950 filmről van adatunk. Mindenért nagyon meg kellett küzdeni. Két felkészült kolléganő segít, akik akkor kerültek ide, amikor az MTI-ből elbocsátották őket.

Mephisto - Klaus-Maria Brandauer

A vállalkozásunk minden fillérjét visszaforgattuk a gyűjteménybe, mert a számítógépes rendszert fejleszteni kellett. Akkoriban még nem használták ilyesmire a számítógépet. Ma már mindenütt készülnek adatbázisok, de ebben mi voltunk az úttörők. A férjem érdeme, mert ő látta, ő tudta, hogy az archiválás egy szakma, amit nekem is meg kell tanulnom. Kilincseltem pénzért. Nincs a minisztériumnak olyan osztálya, amelyen ne jártam volna. Végül már velem jött Illés György Kossuth-díjas operatőr, Sára Sándor, Jancsó Miklós, András Ferenc, s "nyomultunk", hogy pénzt szerezzünk. 2000-ben végre kaptunk 15 millió forintot. Igen ám, de csak közalapítvány kaphatott pénzt, s mi nem lehettünk közalapítvány, pedig tíz évig szorgalmaztuk - hiába.

Az évtizedes munka anyagi áldozatot is jelentett...

Nem szívesen mondom ki, de igen. Nem volt pénz a fenntartásra. Az volt a szerencsénk, hogy akkor még nem kellett a helyért a MAFILM-nek bérleti díjat fizetni, amit ma már kell. Hatmilliót fizetünk. Gyönyörű a hely, és boldogok vagyunk. Egy romhalmazt vettünk át. Nekünk kellett felújíttatni, s a munkálatok alatt sem lehettünk zárva. Mindenhova pályáztam, hogy összejöjjön a pénz. Sokan megértették, hogy a gyűjtemény mentendő, nagy érték. Addig egy füzetbe írták az adatokat. Mi a számítógépes rögzítés mellett elkészítettük a részletes katalógust is a megfelelő adatolással. Ez már egy gyűjtemény számára alkalmas kezelési módszer. Egy jó könyvtárban is így tájékozódunk. Külön sorakoznak a filmcímek, a rendezők, a színészek, az operatőrök dobozai. Például Gera Zoltán négy lapot tölt meg. Annyi filmben szerepelt. Gera Tibor neve mellett csak egy film címe áll, mert ő meg annyiban. Tehát ha valaki így, papírról akar tájékozódni, annak sincs akadálya. Az albumokba is bele lehet tekinteni. A 950 filmről egyenként körülbelül 300 negatív készült. Vannak olyan filmek, amelyekről több. Ilyenek Szabó István nagy filmjei például. Ezeket a negatívokat, körülbelül 250 ezret én mind, egyenként átnézem, és kiválasztom filmenként azt a 30-90 darabot, amit beviszünk a rendszerbe. Az erre alkalmas, használható számítógépes program is több éves kísérletsorozat eredménye. De jól működik. Benne keresni lehet albumszámra, fotósra, filmcímre (a legtöbb filmnek munkacímei is vannak, mert nem elsőre alakul ki a végleges, így azok is szerepelnek), rendezőre, operatőrre, színészre, forgatókönyvíróra, dramaturgra, díszlet- és jelmeztervezőre, hangmérnökre. Úgy készítettük el a programot, hogy a keresőnek ne kelljen feltétlenül számítógépül tudnia. Minden "gördülős", nem kell semmit beírni. Nézzük a színészeket. Bara Margit például huszonegy filmben szerepelt. Bármelyik címre rákattintunk, láthatjuk különböző szerepeiben. Most dolgozunk azon, hogy a képen látható többi szereplőt is megnevezzük, ha lehet. Koltai Lajos harmincegy filmet forgatott. Mind itt van. Ám Kamondi Zoltánnak csak két filmjéről őrzünk képet, mert az utóbbi másfél évtizedben standfotósra nincs pénz. Így nem őrződhet meg. Nehezítette a munkánkat, hogy minden gép és minden film más és más. Nekünk a sokféle negatívot kellett egyforma színvonalon gépbe vinni. Azért negatívokat, mert az előhívott papírképeken már jóval kevesebb az információ. Speciális fotó-CD-re dolgozunk, s olyan felbontásban, amely hosszú távon, évtizedekre előre a megfelelő nyomdai minőséget garantálja.

Utazás a koponyám körül - Latinovits Zoltán

Most már minden rendben van?

Az történt, hogy szükségmegoldás született, és ez sajnos, viták forrása. A tizenötmillió forintos támogatást ugyanis csak közalapítvány kaphatta, a miénk pedig nem lehetett ilyen. Státusba vettek bennünket, hármunkat a Magyar Nemzeti Filmarchívumnál, s itt önálló költséghelyként működünk. A gondot az okozza, hogy míg a negatívok és a fotóalbumok a Filmarchívum tulajdonai, addig a digitalizált és a feldolgozott állomány a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítványé. A munkámat tulajdonképpen mindenki elismerte, s elismeri. Balázs Béla-díjat kaptam 2000-ben. Értékelték, hogy ez a gyűjtemény nem maradt volna meg, ha én az energiámat nem erre szánom. Áldozat volt, mert azt kellett mondanom Szabó Istvánnak, hogy nem érek rá. Öt filmjében dolgoztam vele - például a Mephistóban, a Redl ezredesben - Koltay Sutyi (Lajos) operatőrrel, s megszoktuk egymást. Nem kellett mondaniuk, hogy mit is szeretnének. A mai napig borzasztóan sajnálom, és azt gondolom, biztosan nem vagyok normális, hogy az Oscar-díjas Szabó Istvánnal nem dolgozom. De én ezt az anyagot, a gyűjteményt akartam menteni. Képesek lettek volna levinni a pincébe, a biztos pusztulásba. Most már feldolgoztuk majdnem az egészet. Mindig a legmodernebb technikával dolgozunk. Szeretném föltenni az anyagot az internetre is. Már az első pillanattól fogva szerettem volna ezt, mert az lenne az igazi nyilvánosság. Sajnálom, hogy a fiatalok milyen keveset ismernek a magyar filmművészetből. Ezért szeretném bevonni az iskolákat is. Az internettel minden egyszerűbb lenne. A most felnövekvők ezeket a filmeket nem láthatták, s nem ismerik a magyar színészeket, a rendezőket sem. Mi patronálunk egy gimnáziumot. Minden évben egy kiállítást kapnak tőlünk.

Egy modern képszolgálat létrehozása is a vágyam. Sok helyre igényelnek tőlünk képeket. Főleg újságok és könyvkiadók. Tudom, hogy unikum, amit létrehoztunk. Egy kattintás, és rendelkezésre áll az információ s a gyönyörű képek. Az ellentmondásos helyzetet az okozza, hogy kettévált a digitális rész és a törzsanyag. Ez szükségmegoldás volt, amit én aláírtam. Nem gondoltam volna, hogy ebből, a kétféle tulajdonból, probléma lesz. Még azt is felajánlottuk, hogy eszközeinkkel digitalizáljuk a Magyar Nemzeti Filmarchívumban található, s 1945 előtt készült filmek anyagát is. Még választ sem kaptam. Hatvannyolc éves vagyok. Szükség van arra, hogy a két részt (a negatívokat és a CD-re írt digitális anyagot) egyesíthessük. Utánam majd egy kuratórium vigyáz rá. De hogyan lehet vigyázni valamire, ha erőszakkal ketté lett választva! Az állam által a fenntartásra adott 15 millióból egy kht.-t kellene létrehozni. Az alapítvány ebbe tenné CD-vagyonát, amelynek értéke - csak előállítási áron - negyvenmillió forint. Most kértünk fel szakembert a valós érték megállapításához, mert ilyen hordozó (fotó-CD) más gyűjteményben nincs. Több mint 900 CD-t őrzünk. Ezek a lemezek Kodak-gyártmányok, amelyeket a cég kifejezetten képek kezelésére fejlesztett. A képszolgálatunk erre épül. Mind a hárman megállás nélkül munkálkodunk azon, hogy itt minden megfelelő legyen. Most dolgozzuk fel a werkanyagot (minden film készítésekor magáról a forgatásról is készülnek felvételek). Az összes rendező werkanyagát archiváljuk. Nyár óta foglalkozunk ezzel. Még egy év kéne nekem, hogy hagyjanak nyugodtan dolgozni, hogy ne bántsanak, s akkor nyugodt lélekkel mondhatom, teljes a gyűjtemény.

Kiadtatok, s kiadtok gyönyörű köteteket is...

Igen. Férjem bátorítására, aki sajnos meghalt, mire első könyvünket, a Gink Károly-kötetet megjelentettük. A Volt egy csapat, kell egy csapat albumot tizenhat focis filmből válogattuk. A legtöbb kép - természetesen - a Régi idők focijából került bele. Az elmúlt évben Zolnay Pál filmrendező munkásságát mutatta be a Sámán című kötetünk. A készülő, következő könyv az evésről-ivásról szól majd. A magyar filmekben mindig esznek-isznak. Kerestem hozzá Ady-verseket. A mi rendszerünk segítségével a 900 filmet egy nap alatt végig tudom nézni. Sok-sok szép könyvet szeretnék kiadni. Igazi képeskönyveket, kevés szöveggel.

És a fotózás?

Szabadíts meg a gonosztól - Psota Irén

Majdnem mindig van nálam gép. A fotózásban valójában az emberek viselkedése érdekel. Gyerekkoromban a Kilián laktanya mellett laktunk. 1956-ban láttam a tankokat, a halott embereket, a gyertyákat. Nem tudtam fényképezni, s nem csak azért, mert a szüleim féltettek és bezártak. Szegények voltunk. Nem volt fényképezőgép az egész családban. Én akkor már gondolatban fényképeztem, mert éreztem, valamit kell kezdenem ezzel a látvánnyal. A Papírkutató Intézetben volt az első munkahelyem, a laborban. Kocsis Iván volt a fotólabor vezetője - ma a váci fotóklub elnöke -, aki gyönyörű felvételeket csinált. Különösen az fogott meg, hogy ő egészen másféle fényképeket készített, mint amilyeneket addig láttam. Volt egy képe, egy öregasszonyt ábrázolt. Nekem azt mondták mindig, hogy az öregség csúnya. Az az asszony meg, a sok-sok ránccal, gyönyörű volt. Így indult a pályám. Valójában a labor varázsolt el. Az a csoda, hogy betesznek egy fehér papírt az áttetsző folyadékos tálkába és a szemem előtt, pár pillanat alatt a kép megszületik. Nagyon sokat túlóráztam, hogy megvehessem életem első fényképezőgépét, egy Zorkij C-t. Iván tanácsolta, hogy menjek a Budapest Fotóklubba, és látogassam az előadásokat. Rendszeresen odajártam, végigültem minden órát, mert a legnagyobbakat hallgathattam. Beiratkozhattam volna fotós iskolába, de az nem érdekelt, ahogy ott foglalkoztak a fényképezéssel. A technikát azonban meg kellett tanulnom. Iszonyatosan sokat kínlódtam. Szüleim fürdőszobájában volt a labor és ott kísérletezgettem. Az egyik képem - két fekete kutya a fehér hóban, ahogy összedugják orrukat, s a fényben a szőrük mintha szikrázna - olyan sikert aratott, hogy díjat nyert még az NDK-ban is. Gimnazista koromban tornáztam. Észrevettem, hogy a tornában és a fotózásban mi a közös: érezni kell a holtpontot. A tornánál, ha nem érzed, fejre esel, a fotózásnál pedig ez a termékeny pillanat, amiből igazi kép születik.

Mikor dőlt el, hogy életed véglegesen a fotózáshoz köt?

Nagyon hamar. Tizenkilenc éves voltam, amikor a Budapest Fotóklubba kerültem, s nemsokára a Központi Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam már, ahol én vezettem a fotólabort. Természetesen ehhez fotós szakvizsgát kellett tennem. Újságíró szerettem volna lenni. Az orvosira felvettek volna, de az engem nem érdekelt. Férjemmel a fotótanfolyamon ismerkedtünk meg, aki a Fotóművészet egyik szerkesztőjeként, fotóesztétaként már akkor elmélettel foglalkozott. Ő segített, mert "igazi" fotós mesterem nem volt. Mindent fényképeztem én is, ahogy a fotósok többsége kezdetben. Szerettem komponálni: faágakat, fákat. Szerkesztgettem, hogy minél több legyen a képen. A "minden" fényképezése után alakult ki, hogy mi is az, ami engem a világból igazán érdekel. Filmrendezőire jelentkeztem. Oda nem vettek fel. A fotóim alapján viszont ajánlották, hogy menjek el standfotósnak, mert azt a munkát nagyon fogom szeretni. Fel is vettek 1969-ben a filmgyárba.

Mit csinál a standfotós?

Ma azt mondanánk, hogy a film reklámfotóit, de nem. A standfotós úgy viselkedik egy filmforgatás közben, mint a riporter. Megörökíti a film és a filmkészítés (ez a werk) mozzanatait. Nem beállítja a jelenetet, hanem figyeli a színészt, a rendezőt, hogy észrevegye s megörökítse a legjellemzőbb pillanatot. Folyamatosan ott kell lenni, fizikailag, lelkileg és szellemileg, s figyelni kell. Szinte le sem veszi a szemét a színészről. Iszonyúan fárasztó, mert amíg te a legfontosabb pillanatot figyeled, hogy elkapd, ebben mindenki meg akar akadályozni, hiszen ott vagy láb alatt. Dolgozik a rendező, az operatőr, s neked meg kell keresned a forgatagban azt a helyet, ahol olyan képet készíthetsz a sokaságban, mintha egyedül lennél a témáddal. A standfotós az első forgatási naptól az utolsóig felvételekkel dokumentálja a filmkészítés egész folyamatát.

Mi volt az első filmed?

Mindjárt a mély vízbe dobtak: az Utazás a koponyám körül Latinovitscsal. Révész György volt a rendező és Illés György az operatőr. Azt hiszem, Illés Papi miatt maradtam. Ugyanis Latinovits bohócképét beleexponáltam az anyagba, ami miatt majdnem kidobtak. Illés Papi megvédett. Egész működésem alatt mindig éreztem a szeretetét. A huszonöt év alatt hatvan magyar játékfilm forgatócsoportjában fényképeztem. Olyanokban, mint a Szindbád, a Fotográfia, a Régi idők focija, Sándor Pálnak minden filmjében, Jancsóval nem dolgoztam, de fényképeztem Szabó Istvánnal a Mephistót, a Hanussent, és Sára Sándor összes alkotását.

Mind kivételes alkotói egyéniség, egymástól markánsan eltérő filmkészítői felfogással, stílussal...

Vagy megfelelek, vagy kidobnak. Sok operatőrrel dolgoztam. A Szindbádhoz például be kellett mennem próbafelvételre. Hárman voltunk. Másnapra kellett hoznunk a képeket. Otthon laboráltunk, vagyis fekete-fehér képeket készítettünk. Akkor még csak az MTI-nél létezett színes labor. Vittem a fotóimat. Sára odaült mellém két A/4-es fehér lappal, hogy azzal nézi a képkivágást. Egy idő után félretette a két lapot. Na jó. Mondta. Sára szófukar. A fehér lapokat azután sem vette elő. Onnan lehetett tudni, hogy elégedett a képeimmel. Minden filmjét én fotóztam.

Ragályi Elemérrel tizenöt rendezésénél dolgoztunk együtt. Ragályi és Sára teljesen ellentétes képi világú. Nekem mind a kettőt követnem kellett. Ragályi kameramozgása egyáltalán nem fotószerű. Ő szinte szalad a kamerával. Nekem ezt kell követnem. A Szindbád képei gyönyörűen komponáltak. Azt mondták, ott egy hülye is tud fényképezni. Igen ám, de következett a Szabadíts meg a gonosztól, ahol minden kocka szinte teljesen sötét. Annyira sötét, hogy egy-egy arcra is kevés fény esik. Akkor még nem voltak érzékeny filmek. Négyszázas érzékenységűt erre nekem Kern Andris hozott a zsebében Bécsből, mert a MAFILM-nél nem lehetett ilyent beszerezni. Ha ilyen filmem nincs, semmi sem látszik a képeken. Volt, amikor három-négy hónapig forgattunk. A Nyolcvan huszárt például Lengyelországban. A kislányom akkor ment iskolába, és én nem lehettem vele. Ez azóta is fáj. De ez a szakma gyönyörű. Végig dolgoztam. Nem lehettem beteg, s amikor egyszer mégis megbetegedtem, hozták a kórházba a művirág koszorút.

Folyamatosan fényképeztél a forgatásokon kívül is.

Legtöbbet a filmes munkám környékén. Fantasztikus emberek között lehettem. Csodálatos emberek mellett állhattam, s fantasztikus emberek álltak mellettem, s állnak azóta is. Amikor nem forgattam, akkor fényképeztem természetesen. Sokat és sokszor a Ferencvárosban, mert ott születtem. Fotóztam május elsejéken is, amikor a piros lufi a lepusztult tűzfal fölött száll. Ezzel a sorozattal győztem meg a Fotóművészek Szövetségét arról, hogy felvegyenek. A képeimmel azt akartam, hogy valami belőlem is rajtuk legyen. A Relációk című kiállításomat olyan fotókból állítottam össze, amelyeket élők és bábuk portréiból állítottam össze. Egy gyönyörű cigánylány csodálatos barna tekintete és a bábuk szemének élettelensége adta a különösséget. Ezeket a képeket rendezgettem úgy, hogy ne egy-egy kép legyen egymás mellett, hanem szólítsák meg egymást, az egyik tekintet vezessen el a másikhoz. Nekem kevés az egy kép. Sorozatokat állítok össze, ahogy most könyveket. Kiállításban és kiadványokban gondolkodom. A gyűjteményben levő fantasztikus anyag 400 képéből létrehoztam a Filmgyári capricció kiállítást, majd a könyvet, amely küllemre nem annyira szép, de a tartalma adhatott a szereplőknek önbecsülést. Kiállítást is összeállítottam már jó párat. Szentendrén is volt tárlatom a Művész malomban, amely izgalmas helyszín a két emeletnyi füstös fallal.

Szabó István

Érdekelt a március tizenötödikék forgataga. Tíz éven át figyeltem és fotóztam, ahogy a kisemberek ünnepelnek. Ki ünnepel zászlóval, ki a kiskutya farkára kötött szalaggal. Meg kívántam mutatni, ki hőzöngő, és ki a komolyan érző. Fotóztam a Nagy Imre- és a Kádár-temetést. Aztán egymás mellé tettem ezeket a képeket. Elbírták egymást. Fényképeztem Párkánynál az Európa-hidat, a plakátokkal, amelyeket félig letéptek, s ahogy az arcokra bajuszt-szakállt rajzoltak. Azt szeretném megmutatni, hogy milyen légkörben is élünk, dolgozunk. Hogy mennyi mindent gyalázunk meg, amit nem kéne. Szégyenletes, hogy Lukács György neve lekerül a házáról, de Párizsban ott az emléktábla és mindenütt a világon. Oxfordban tantárgy ő, mi pedig szégyelljük, nem merjük kimondani a nevét. Meg akarom mutatni, hogy milyen emberek is vagyunk. Ezért fotózom. Még egy dolgot nem mertem, amit pedig nagyon szeretnék, csak félek, hogy megvernek: focimeccset, amikor befestik az arcukat, meg csapatszínekben őrjöngenek. De majd.

Kizökkent idők. Ez is egy kiállításom címe, amelyet Poszler György könyvcíméből vettem. Poszler Györgyöt is tisztelem. Ez a folytatás. Én mindig folytatom.

Az interjút készítette:
Józsa Ágnes